A PIM bejáratánál gyülekezünk kicsivel 10 előtt, a Végtelen Fény milliom karátját szórja, pont sétához valóan kellemes az idő. Én éppen elveszíteni készülök séta-szüzességem, eddig ugyanis nem nagyon hittem e hirtelen divatba jött programok létjogosultságában, de most megfogott a téma. Kávéházból a lakótelepre, így szkeptikusan, mégis nyitottan várom, hogy mit tud majd kihozni a sétavezető ebből a két órából: több lesz-e, mintha én magam vágnék neki Józsefváros irodalmi helyszíneinek?

A Károlyi utcán csendben battyogunk a Kálvin tér felé, mint megtermett óvodások, szó bennszakad, talán még korán van a csacsogáshoz, vagy fel kellene kicsit oldódnunk, ki tudja, de végül e csendes menetelésben megérkezünk a IX. kerület legrégebbi épületéhez, a volt Két Oroszlán Fogadóhoz.

Az öttengelyes főhomlokzat két állatfiguráján már korábban is megakadt a szemem, de az épület belső udvarában még sohasem jártam, most pedig épp oda tartunk, így kiváncsiságom valahonnan mégis előkerül és nem is ok nélkül. A sétavezető érdekes információkkal lát el minket, megtudjuk például, hogy ez a fogadó pontosan a városkapu mellett állt, így leginkább azoknak a kereskedőknek és zsokéknak biztosított szállást és élelmet, akik a közeli Széna téren álltak meg lovaikat abrakoltatni, illetve kiderül az is, hogy pestis idején karanténként is funkcionált: ebben a fogadóban néhány hetet el kellett töltenie az utazónak, és csak azután mehetett be a városba, miután biztosan kizárták a fertőzés lehetőségét. Vezetőnk közben részletet olvas Krúdytól, hiszen az író Szindbádot is sokszor itt szállásolta el, majd mielőtt tovább indulnánk, még megtudjuk azt is, hogy az Erzsébet téren álló Ybl Miklós tervezte Danubius-kút is eredetileg ezen a helyen állt, ám erről már csak az építmény egyetlen szobra tanúskodik, amit véletlenül itt felejtettek az átszállításkor.

A helyszínt elhagyjuk, Krúdyt azonban nem, hiszen éppen egyik pesti címéhez haladunk, a Krúdyról nyíló, korábban Zerge utcára hallgató helyszínhez, ahol őelőtte Szendrey Júlia lakott. Vezetőnk szerint Krúdyt olvasva egész Budapestet be lehet járni, de úgy gondolom, hogy ez kis túlzással elég sok kortársáról elmondható, viszont azzal egyetértek, hogy Krúdy már nem panoptikus szemmel néz végig az akkor intenzíven fejlődő Józsefvároson, őt a részletek és az emberek izgatják, akiket minden ítélettől mentesen képes ábrázolni. Jó lett volna, ha be is mehetünk a bizonyos házba, ami most Horánszky utca 13. Vagy ha legalább nem álltunk volna meg a sarkon, hanem megnézzük a homlokzatot.

Kicsit csalódott vagyok, de nincs megállás, átjutunk a Nagykörúton, majd a József utcán továbbhaladva végül a Tavaszmezőben kötünk ki, ahol a szlovák kisebbség irodalmáról esik szó. A környék régebben igazán multikulti volt, nem véletlen, hisz közel volt a Józsefvárosi pályaudvarhoz. Itt, a korábbi Szlovák utcában minden 10. lakos szlovák volt, a környéken szlovák nyelvű kávézók és boltok is voltak, de mostanra ez a kisebbség asszimilálódott a többségi kultúrához.

Ennyit tudunk meg, aztán indulunk is tovább, lelkesedésem megdőlni látszik, amikor a Magdolna utcai Vasas Székházhoz érkezünk, amin viszont valóban elámulok. Az épületet még a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetsége építtette 1927-28-ban a “sztálinbarokk” szellemében. Nem értem, hogy mi módon tudott megmaradni ez az épület, de a séta vezetője gyorsan tájékoztat minket, hogy 1944-ben a Vöröskereszt működött itt, ezért nagy figyelmet fordítottak a Tauszig Béla és Róth Zsigmond tervezte ház védelmére. Végre belépünk az ajtón és egy pillanat alatt azt érzem, hogy megállt az idő. A falakon a munkásokat éltető feliratok, sarló és kalapács, ileltve egyéb szimbólumok foglalnak helyet, mi pedig haladunk a díszterem felé, ami bármilyen viccesen is hangzik, még ma is funkcionál. Megtudjuk, hogy habár ma szalagavatók, esküvők kedvelt helyszíne ez a tér, korábban Rajk pere is itt zajlott le. Sétavezetőnk a szocialista gyermekirodalomról mesél, engem azonban elragadnak a részletek, a színpad bordó bársonyfüggönye, a hosszú asztalok és a vörös kárpittal behúzott székek, a díszes mennyezet, a munkásokat ábrázoló üvegablakok… Én még tényleg nem láttam ilyet…

Ez a zárvány tényleg döbbenetes, olyannyira, hogy ha az egész séta alatt nem látok mást, csak ezt, akkor is elégedetten távozom. De maradt még időnk, így megint nekiindulunk és a Baross és Koszorú utca sarkáig haladunk, ahol diszkrét felirat tájékoztat minket arról, hogy Jókai Mór egyik lakása alatt állunk. Laborfalvi Rózával svábhegyi villájukból telente ide hajtották be állataikat, a malacokat, teheneket. Egy felolvasott részletből képet kapunk, hogyan is nézhetett ki a lakásuk, majd haladunk tovább időben és térben, egy hatalmas lakótelepig, ahol a tízemeletesekkel kapcsolatos sztereotípiákról beszélgetünk, a szocializmus által közvetített lakótelepi idillről, mely rövid idő elmúltával átalakult a modern ember magányosságát és az előre tervezett életterek kudarcát kifejező metaforává. Egy észt novellán keresztül azonban a boldog lakótelepi élet tárul a szemünk elé, a felolvasás után pedig az utolsó helyszín felé vesszük az irányt, a Grund játszótérre megyünk, aminek kialakítását Molnár Ferenc regénye inspirálta.

A séta itt ér véget, én pedig megállapítom, hogy tényleg van értelmük ezeknek az irányított gyaloglásoknak, mivel így felfedezhetünk olyan budapesti helyszíneket, melyeket korábban nem is ismertünk. Szóval tuti, hogy én legközelebb is sétálok.

Fotók: Bach Máté