A Swans legutóbb másfél évvel ezelőtt, (a) The Seer című lemez bemutató turnéja alkalmából járt Budapesten. Én nagyjából ez idő tájt ismertem meg az együttest - nem az aktuális lemezükön keresztül, de az annak nyomán keletkezett fokozott médiajelenlétüknek köszönhetően.

Zenéjük sötét, durva világa azonnal megfogott, sokat hallgattam a lemezeket, kikiáltottam őket új kedvenc együttesemnek, és miután észrevettem, hogy jönnek Budapestre, nagyon vártam a koncertet. Amin aztán úgy éreztem, hogy valami hiányzott. Kegyetlenül hangos és kegyetlenül hosszú volt, pont úgy, ahogy azt elképzeltem, de egyáltalán nem hatott meg.

A mostani koncertre ezért azt a feladatot tűztem ki magam elé, hogy próbálok utánajárni a valaminek, hogy még mindig hiányzik-e, avagy már megkerült - s hogy egyáltalán, vajon mi is lehetett az? Jelentem, a valami még mindig hiányzik. És úgy hiszem, legegyszerűbben agresszivitásnak nevezhetjük.

Ettől eltekintve úgy gondolom, hogy ez a koncert sokkal jobb volt, mint az előző. Elsősorban sokkal jobban szólt. Ekkora hangerő mellett elég mindegy, hogy melyik hangszer mennyire szól jól, ám a hangzás - összességében - tisztább és érthetőbb volt. Másodsorban volt benne dinamika. Végig iszonyú hangos volt, az tény, viszont nem egyvonalban és egyformán, hanem meglepően változatosan: volt kevésbé hangos, hangos, nagyon hangos, és még annál is hangosabb.

A koncert fénypontja pedig szerintem pontosan az a szám volt, amelyikben ezt a teljes skálát meg tudták mutatni (és amelyiket lemez-verzióban egyáltalán nem szeretek), a Just a Little Boy. A különböző valőröket amúgy általában nagyon lassan váltogatták, nem használták ki a kontrasztolás nyújtotta lehetőségeket, így azt, hogy egyáltalán voltak dinamikai különbségek, csak az említett fényponton vettem igazán észre. (Talán a szintén az új lemezről való A Little God in My Hands volt még egy kicsit változatosabb.)

Harmadsorban pedig nem volt most annyi öncélú, hömpölygő, hullámzó, hangfestésszerű művészkedés. Most sokkal inkább rockszámokat játszottak: nagyon primitív, nagyon egyszerű, nagyon elnyújtott, de mégiscsak rockszámokat. Amikre lehetett legalább bólogatni, és ha bólogatva várja az ember, hogy történjen már valami, mégis egy fokkal jobban érzi magát, mintha csak annyi dolga van, hogy egyik lábáról a másikra áll.

Félreértés ne essék, nem azért mentem Swans koncertre, hogy jól érezzem magam. Éppen ellenkezőleg, azért mentem, hogy berántsanak a sárba, össze-vissza tiporjanak és rendesen meggyötörjenek. Ehelyett jól feltekerték a volumét, pár hangból álló kis motívumokat döngöltek nagyon hosszasan, majd várták, hogy elfáradjak. Ami ugyan bejött valamennyire, hiszen két és fél órát egy helyben állni ekkora hangorkában kétségkívül fizikailag megterhelő. Ám ezt a fáradtságot egy pár guggolással és egy kis nyújtással le lehet győzni. Az a koncert pedig, amelyik egy kis testmozgástól „elmúlik”, nem jó koncert.

Az est egyetlen, fizikain túlmutató élményét a Swans előtt játszó Margaret Chardiet, aka Pharmakon nyújtotta. Azt is a félórás szett első számában, amikor először üvöltött bele a mikrofonba. Azt érezhetően annyira komolyan gondolta, hogy egyből végigfutott a hideg a hátamon. Ez után a mélyen dübörgő, mocskos (nem mellesleg egy kontaktmikrofonnal felszerelt bádoglemez hangjait felhasználó) szám után Chardiet rákapcsolt a magas frekvenciákra, és a kegyetlen sípolás nagyjából minden mást maga alá gyűrt.

Legsajnálatosabb módon Chardiet hangját, ami ezután már nem tudott annyira penetráns lenni. Annak ellenére sem, hogy a számok alapjának lefektetése után mindig lejött a közönség közé, és közvetlenül melletünk (és nekünk) ordított. A sípolást ugyan nagyjából tíz perc után lekapcsolta, ám a kezdeti intenzitás szintjét a fennmaradó időben már nem tudta elérni.

És ahol ő befejezte, ott kezdte, és onnan folytatta a Swans: hangosan, ám erő nélkül, agresszivitástól és durvaságtól mentesen, üresen, tartalmatlanul.