Rohantam, mert nagyon úgy nézett ki, hogy egy váratlanul felmerülő elintéznivaló miatt, ha nem sietek, az előzenekarról teljesen le fogok maradni. És bár nem ismertem se a Jü zenekart, se a vendégként hozzájuk csatlakozó szaxofonos Kjetil Møstert, a beharangozó szöveg („jazz, pszichedelikus rock, mindenféle népek zenéje, meg ami belefér. Korlátok nélküli szabad zene...”) felkeltette annyira az érdeklődésemet, hogy legalább a belekóstoláshoz ragaszkodjak.

Amikor végre beestem a hajó koncerttermébe, jólesően meglepett, hogy az együttes éppen (leginkább az Earth második korszakát idéző) lassú, minimalista metált játszik - a „korlátok nélkül”-be természetesen ez is belefér, de erre mégsem számítottam. A továbbiakban (szerencsére nem csak én, hanem az együttes is késett, így bő negyven percig hallgathattam még őket) nem is nagyon folytatták a metálos vonalat, igaz bármilyen más vonalba szorítani a zenéjüket meglehetősen igazságtalan volna. Tényleg volt benne minden a matek rocktól a free jazzig.

jü + kjetil moster

Egy másik együttes, ami egyből beugrott róluk (utólag jöttem csak rá, hogy ennek is őselem-neve van), a svéd Fire!. Hozzájuk hasonlóan a Jü is többnyire kevés hangból álló, hosszan kitartott témákból (és témákra) építkezett, velük ellentétben viszont itt nem volt egyértelmű szólóhangszer: mind a négy zenész egészen kiválóan kezelte hangszerét és felváltva hol egyikük, hol másikuk került inkább előtérbe. A koncert után megtudtuk, hogy együttműködésük gyümölcse hamarosan lemez formájában is elérhető lesz, és szerintem erre a lemezre mindenképpen érdemes lesz majd odafigyelni.

A rövid szünet alatt volt időm ismét méltatlankodni egy sort magamban a székek miatt, tudniillik megint kényelmessé változtatták a küzdőteret - ekkor döntöttem el azt, hogy most nem fogok leülni, mert figyelni akarok, és ülve az nekem nehezebben megy. Így kerültem a terem végébe, a keverőpult mellé. Figyelni akartam elsősorban arra, hogy hogyan születnek meg az új témák, az új ötletek. Mert bár behatóan a Neckset sem ismertem, annyit azért tudtam róluk, hogy zenéjük mindig helyben jön létre, türelmes improvizáció során építenek fel egy egyszerű kezdőtémából egyetlen, közel egy órás kompozíciót. Azt akartam tehát megpróbálni nyomon követni, hogy miképpen alakul, bontakozik ki a mű.

Amikor bejött az együttes, és észrevettem, hogy a zongora a színpad jobb oldalán kifele néz, tehát Chris Abrahams a zenésztársainak háttal fog ülni, úgy gondoltam, eleinte jó lesz őrá figyelni, valószínűleg ő lesz az irányító. S az elképzelésem beigazolódni látszott, a felütést Abrahams adta meg. Voltaképpen nem is egy témát kezdett el játszani, hanem finom arpeggióival inkább hangulatot teremtett, nem az alaphangot, hanem az alapszínt kínálta fel. Ebbe a finom hullámzásba kapcsolódott be először Lloyd Swanton bőgős egy pár hangból álló témával, majd belépett a dobos, Tony Bruck is a cineken.

The Necks "Guelph" Live (HD, Official) | Moshcam

Nagyjából ezen a ponton, amikor mindhárman elkezdtek játszani, elveszítettem a fonalat: a zene szövete kezdett egyre sűrűbbé válni, ám nem szinguláris ötletek mentén, ahogy azt vártam, hanem egy tömbben, organikusan. Miután Abrahamsról kiderült, hogy semmivel sem inkább vezető, mint a zenésztársai, folyton váltogattam a figyelt hangszert, továbbra is lestem a felbukkanó újdonságokat, ám mindig konstatálnom kellett, hogy mire én észreveszek valami újat a hangszeren, a zene már rég elindult az épp felmerülő irányba: sosem tudtam megfogni, hogy mi honnan jön és merre tart.

Bár közhely, hogy nem a zenészek irányítják a zenét, hanem ellenkezőleg, a zene kíván meg bizonyos dolgokat a játékosoktól, ezt én eddig soha nem tapasztaltam. Most viszont határozottan az volt az érzésem, hogy itt tényleg maga a nagybetűs zene diktálja az irányt. Ez pedig annyira lefoglalta a figyelmemet, hogy egy pillanatra sem tudtam elkalandozni, „kikalandozni” a zenéből, végig benne maradva csak „át” tudtam kalandozni egyik részéről a másikra, egyik hangszerről a másikra. (Ami egészen odáig terjedt, hogy a mellettem álló emberek elég gyakori beszélgetéseit sem a környezetem zajainak fogtam fel - amúgy hogy lehet egy ilyen koncert közben beszélni? -, hanem a zene szövetébe nem illő és elképesztően zavaró idegen hangoknak.

Majd egy idő után ugyanolyan magától értetődően, mint ahogy az elején besűrűsödött, kezdett lassan letisztulni a zene. Abrahams felhagyott a felbontásokkal, először akkordokat, majd csak hangokat játszott, Swanton egyetlen hangra érkezett, Bruck is egyre kevesebb részét kezdte el használni a szettjének, majd pontosan ott, ahol abba kellett hagyniuk, abba is hagyták.

Én meg elkönyveltem, hogy ilyen élményben eddig soha nem volt, és nagy valószínűséggel ezután sokáig nem is lesz részem, és lassan elballagtam a villamosig.

CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál - The Necks + Jü & Kjetil Møster - 2014. október 13., A38 hajó

Fotó: The Neck Press Kit