Élt egyszer egy sevillai szépasszony és egy sevillai torreádor. Egy csúf napon a bika felöklelte a férfit, s emiatt áldott állapotban lévő asszonya idejekorán világra hozta lánygyermeküket. Az apa nyomorékká vált, az anya belehalt a vajúdásba, szenvedésből és halálból született gyermekük pedig kitaszítottságra kárhoztatott már a világra jövetele első szótlan és színtelen képkockáin is. Fekete vérrel átitatott filmszalagon veszi kezdetét a spanyol Hófehérke története, a Grimm-testvérek mágikus irományának könyörtelen átirata, s bizony a film egészét sem gyermekmesének szánták. Néma és monokróm formajáték Pablo Berger ál-némafilmje, melyben az arcok és a testek hangtalan vagy zenével kísért rezdülései, a fény- és árnyhatások színtől fosztott látványa tisztán közvetítik a sűrűn és sötéten gomolygó történetet.

A klasszikus német írást feldolgozó, vagy inkább megtépő és szétcincáló adaptáció egyrészt archív jelentés a némafilm és a hispán történelem fénykorából, csipkébe burkolt arisztokrata hölgyekről, fodros szoknyájú flamenco táncosnőkről, halált megvető torreádorokról és tweed öltönyös uraságokról. De a szép közhelyeken túl rémséges tettek, ijesztő teremtések tárulnak gyanútlan szemünk elé, s a hírnévre áhítozó Encarna személyében megtestesülő gonosz mostoha sem rest beleártani magát e középkori szájhagyománytól kölcsönzött, 20. század eleji moziközeget imitáló és kortárs valóságdarabkákat magába olvasztó kísérleti filmbe. A főgonoszt Maribel Verdú, a spanyolok egyik legsokoldalúbb színészszemélyisége viszi vászonra, akinek arca meglepően emlékeztet Bérénice Béjo, egy másik híres (Oscar-díjas) némafilm-imitáció, A némafilmes hősnőjének vonásaira.

A Hófehérke cselekménye a bikaviadalokra szóló jegyek közelképének tanúsága szerint 1910-ben indul és 1929 körül végződik. Minő hangsúlyos és egyben ízig-vérig némafilmes gesztus ez a puszta vizualitást (jegyek, újságkivágatok, plakátok írott tartalmát) kiaknázó információközlés, és ez csak egy kiragadott töredék az antik eszköztárból. A bikaviadal – melyet a film nyitányaként a látványosság miatt kiüresedő Sevilla kimerevített helyszínfotói vezetnek fel – szomorú kerete a történetnek. A nagy eseményre ugyanabban a minden részletet megörökítő totálban vonul a közönség 1910-ben és 1929-ben, csak éppenséggel az elején fiákerek, a végén automobilok között, távolról csodálva az égen sikló, letűnt korokat idéző zeppelint. A formai mímelésen túl a keretes szerkezet létrejöttét a megnyomorodott Antonio Villalta (Daniel Giménez Cacho) és felcseperedett lánya, Carmen (Macarena García) összecsengő végzete kínálja, aki apja nyomdokaiba lépve 19 évvel később belép az arénába, hogy megküzdjön egy veszedelmes bikával. Édesapja sorsát egy rossz pillanatban villanó fotóapparátus, a lányét egy mérgekkel teleinjekciózott alma dönti el, s hogy a film végén mi is történik az alvó Hófehérkével, rejtély marad, sőt egyre nyugtalanítóbb válaszokat húz elő elménkből.

Miután a kórházi ágyon fekvő, sérült torreádor szomorúan elfordítja fejét vászonba burkolt újszülöttjétől, a kis Carmen nagymamájával tölti gyermekkorának legszebb pillanatait. Azzal a barázdált arcú, hajdani szépséget sugalló, bájos asszonnyal, akit a mediterrán mozi évtizedek óta foglalkoztatott nagyasszonya, Luis Buñuel vágyának titokzatos tárgya, Ángela Molina alakít. A drámai sorsfordulatok azonban nem sokáig váratnak magukra, Dona Concha nem lehet örökké a kislány védangyala, így Carmen édesapja házába, a mostohája által uralt birodalomba kerül, s hófehér ruhácskájának feketére festése, úgy látszik, jelképes erővel bír.

A Hófehérke a vizuális ábrázolás és az excentrikus, fájdalmas megszállottságot mutató színészi játék terén szívesen idézi az expresszionista filmstílust, nincs ez másképp Encarna jellemének, tetteinek és környezetének megfestésében sem. A kontrasztosan megvillantott apa-mostohaanya-házban szinte minden szörnyűség megtörténhet, az egykori nővér, aki behízelegte magát ápoltja életébe, szadista hajlamait mindenen és mindenkin kiéli. Carmen először a haját, majd kedvenc kakasát veszti el fogva tartója szadizmusa miatt, majd szépen lassan mindent, ami boldogságot csempészett volna életébe. A főszereplő nőket körüllebegő expresszionizmus és horrorisztikum furcsa módon keveredik a korabeli vagy kortárs realitással, melyet a rendező nem szégyell az arcunkba dörgölni, hadd borzongjunk: valósághű szülésjelenet, szado-mazo előjáték, morbid halottfotózás és gyomorforgató szörnycirkusz korhatárosítja e modern némamozit.

A rövidhajú, maszkulin (néha talán feminista nőalaknak mondható) kisnagylány, aki a sztoriban igen találó Grimm-utalásként kapja a Hófehérke nevet, s aki átbukdácsol sok-sok csalódáson, menekülésen és még egy amnézián is, a cirkuszi közegben, pár spanyol gnóm, avagy a hét törpe között talál megnyugvásra, hírnévre, ártatlan szerelemre, legalábbis ezzel kecsegtet a film.

De ne legyünk naivak, hisz mi jóra számíthat a néző egy mítosztörő, hangjaszegett, gyilkos iróniával feketített borzadály-mozi láttán, mely olyan profin űz gúnyt a filmtörténet hajnalából, s mindeközben olyan tisztelettel fordul felé, hogy azt akár tanítani lehetne?! Remekbe szabott vizuális színjáték a Hófehérke, filmtudományi éhséget kielégítő képkockákkal, de végtelenül csúf és morbid meseháttérrel. Kifordított világában még a megváltó csók is sokszorosított undort közvetít misztikus erő és meseromantika helyett. A modern Grimm-hősnő haja fekete, mint az ében, bőre fehér, mint a hó, ám félelmetes hófehérkeségébe való bezártsága örökkévaló, fekete-fehér rémálom.

Hófehérke (Blancanieves)

Feliratos, spanyol dráma, 104 perc, 2012

Forgatókönyvíró-rendező: Pablo Berger

Zeneszerző: Alfonso Vilallonga

Operatőr: Kiko de la Rica

Producer: Pablo Berger, Ibón Cormenzana, Jérôme Vidal

Vágó: Fernando Franco

Szereplők: Maribel Verdú, Ángela Molina, Daniel Gimenez Cacho, Inma Cuesta, Macarena Garcia