Az orgonával kísért némafilm nem volt ismeretlen a múlt századelő amerikai filmszínházaiban, de hogy ma van-e helye a kulturális palettán? Thierry Escaich – egyebek közt templomi orgonista és kísérletező kedvű kortárs-zeneszerző – mindenesetre nem a hagyomány feltámasztását tűzte ki célul, hanem a XXI. századi (koncert)orgonamuzsika helyét keresve, valamint a film iránt érzett olthatatlan szenvedélye miatt választotta a mozi-orgonálást. Ez az út azonban – ha nem is járhatatlan – legalábbis zsákutcának tűnik.

A koncert kísérőfüzetében közölt interjúban a következőképp vall a műfajhoz fűződő viszonyáról: „A filmmel folytatott párbeszéd új, addig előttem ismeretlen kérdésekkel szembesített. Lehetővé tette ugyanis, hogy megújítsam zenei nyelvemet. A némafilmhez való komponálás vagy improvizáció engem elsősorban az operára emlékeztet: mindkettő dialógus a rendező és a zeneszerző között.”

A filmzene azonban látványnak alárendelt muzsika, épp ellentétben az operával, ahol rendszerint a szöveg és a látvány szenved csorbát a zene minél nagyobb kifejezőerejének rovására. (Kivétel: Wagner.) Amint Rényi András a MÜPA-magazinban a koncerthez írott kedvcsinálóban leszögezi: „a zene a vetítés kísérő szolgáltatásából mindinkább a rendezők fennhatósága alá tartozó formanyelvi elemmé, a filmegész művészi hatását szolgáló kifejező eszközzé vált”. S itt kell egy pillanatra megállnunk a választott filmnél.

Rupert Julian Fantomja ugyanis véleményem szerint jócskán a későbbi korszakhoz sorolandó: már a mozi eredeti, 1925-ös verziójához is járt zene (Gustav Hinrichs állította össze olyan népszerű klasszikus művekből, mint például Schubert h-moll „Befejezetlen” szimfóniájának I. tétele…), 1929-es újravágásakor pedig hang is készült hozzá.

E részletek fölött Thierry Escaich nagyvonalúan elsiklik, ámbár az is sejthető, hogy miért. A film ugyanis (amellett, hogy néhány csodálatos expresszionista beállítást mai szemünk számára igen nehézkes dramaturgiával körít) feketén-fehéren a zenéről szól. Az OPERAHÁZ fantomja. Rupert Julian pedig nemcsak opera-részleteket (pl. Gounoud: Faust) és egy operabált mutat be, hanem Erik, a Fantom pincében elrejtett kicsiny orgonáját is – kézenfekvő tehát, hogy az orgonista pont ezt a filmet válassza. Itt azonban el is csúszik a banánhéjon: a képkockák ugyanis egyértelműen árulkodnak arról, hogy a rendező mint fennhatósága alá tartozó formanyelvi eszköz számolt a zenével.

Az Operaház fantomja véleményem szerint tehát alkalmatlan arra, hogy az alárendeltségnek még a látszatát is kerülő, valódi improvizáció kísérje. Mert bár a kísérőzene műfaja egyáltalán nem lebecsülendő (számos mára klasszikussá és önállóvá vált zenemű született eredetileg színházi kísérőzenének), az improvizáció lényegének ellentmondani látszik.

Escaich az idézett interjúban bevallja, hogy nem előzetesen gondol ki konkrét zenei témákat, bár magát a filmet rendkívül jól ismeri, és – szerkezetét memorizálandó – többször megnézi a koncert előtt. Sőt, azt sem titkolja, hogy ha mint zeneszerző „hosszan dolgoz[ik] egy zenei anyagon”, az vissza-visszatérhet az improvizációkban”. Az a gyanús sejtelmem támad mindezek alapján, hogy invencióban szegény muzsikus az, akinek az improvizációs esthez a saját témán kívül egyéb „alapra” is szüksége van… De cáfoljanak meg, ha nem így van!

Először is, egybefüggő zeneszámhoz egész egyszerűen túl hosszú a film. Ezt alighanem Escaich is így gondolta, mert többször szünetet tartott – kínosan hosszú percekre magára hagyva a filmet. Nemegyszer aztán aszinkronban érkezett a dramaturgiai csomóponthoz orgonista és film, s hiába derült ki, hogy Escaich tudja, mi fog következni, másodpercekre pontosan nem sikerült kiszámítania a snitteket. Ez különösen a fokozásoknál zavart: az orgona többször „túl hamar a csúcsra ért” – amikor az adott jelenetből még jó néhány filmkocka hátra volt.

A képen látott mozgásokat és hangulatokat – a filmzenei konvencióknak megfelelően – a kíséret sebességének, hangmagasságának és hangszínének változtatásával érzékeltette az orgona. Különösen ez utóbbi, tehát a regiszter esetében ötlött szembe az előre megtervezettség: Escaich túlnyomórészt előre az orgonába programozott hangszín-összeállítások között váltogatott, s alig-alig regisztrált spontán módon, menet közben.

Időnként kifejezetten terhesnek vagy fölöslegesnek tűnt a mozi mellett az „orgonakoncertre” is figyelni. Viszont azonnal felhívta magára a figyelmet, és sziporkázónak bizonyult, amint a filmen zene „látszott”, vagyis amikor – feltehetően a hangosfilmrendező szándékai szerint is – muzsika „szólt”. A legpikánsabbnak mindenesetre az orgonáló fantomot mutató jelenetek bizonyultak: mi, nézők egyszerre két orgonát és két orgonistát láttunk (egyet a vásznon, egyet a színpadon), ám csak egy hangszer hangját hallottuk, finoman egymásra úsztatva Fantomot és művészt.

De nem csak ebben a jelenetben kísért hűségesen, a filmen látható zene tempójára, műfajára és hangszerelésére figyelve Thierry Escaich. Az operajelenetekhez (a karmester vezényletére!) opera-parafrázisokat, a táncbetétekhez izgatott, sodró lendületű kíséretet, a báli képsor alá pedig szalonzenét játszott. Az egyik legerősebb, a fekete-fehér kockák közül monokróm vörös színezéssel kiemelt jelenet alatt, melyben a Fantom halálnak öltözve bevonul az operabálba, a Dies irae-himnusz szólalt meg. De olyan „poénokat” is hallhattunk, mint a süllyesztő lépcsőjén lefutó baljós fekete macskát hanggal festő Tom&Jerry-stílusú futamok.

Jazz-elemekre azonban nem emlékszem. Az ütőszekcióval felszerelt originális amerikai moziorgonákon azért – gondolom – próbálkoztak jazz-orgonálással is: a mozi-zongoristák után szabadon. A műfaj mai örökösében, a musicalekben (lásd A. Lloyd Webber: Az operaház fantomja…) pedig szintetizátor váltotta fel az orgonát; s egy ideje nem csinálnak titkot abból sem, hogy előre megírt zenei anyag szolgál a film kíséretéül.

Thierry Escaich kísérlete, hogy a kísértetet (phantom) orgonán kísérje, szerintem inkább blöff, de legalábbis zsákutca. Hogy a koncepció téves, vagy a megvalósítás volt gyatra, kiderül két hét múlva. Október 15-én a Zeneakadémián Wofgang Mitterer ugyanis Murnau Nosferatuját kíséri!



Rupert Julian filmje elérhető a következő linkekről:

[a]http://www.archive.org/details/ThePhantomoftheOpera[text]Internet Archive[/a]
[a]http://tesla.liketelevision.com/liketelevision/tuner.php?channel=1085&format=tv&theme=guide[text]liketelevision[/a]