Meglepő előadást láttam a Művészetek Palotájában. A klasszikus színházhoz visszanyúlva Finzi Pasca – akitől a magyar néző utoljára a La Veritàt láthatta szintén a Művészetek Palotájában, ehhez mérten valószínűleg lélegzetelállító díszletet és lenyűgöző levegőakrobatikát vár – egy nagy, lila függöny elé lépve mondja el az Icaro című darabja prológusát, melyet állítása szerint a társulat kényszerített ki belőle. Utóbb kiderül, társulatnak híre-hamva sincs ebben az előadásban.

Óriási színpad, aprócska, mosolygó olasz, aki túlzott alázatoskodással esedezik bocsánatunkért olaszos angolsága miatt, hunyorogva pásztázza a közönséget, és eléggé kiszámítható tréfákkal igyekszik elnyerni a bizalmunkat. Nincs könnyű dolga. A közönség érezhetően nagyon vár valamire: a már említett akrobatákra, a lenyűgöző látványra, mutatványokra és tűzijátékra. A La Veritànál, az óriás Dalí-díszlettel és a tizenhárom akrobatával meg is kapta. Ezen az estén – ez egyre valószínűbb lett – nem fogja megkapni.

Lassan peregnek a percek, Pasca láthatóan nem törődik azzal, hogy érezhetően zuhan az érdeklődés: elnyújtott játékba kezd. Miután elmondja, hogy az előadás 22 éve készült, és eredetileg egy nézőre íródott, majd egy milánói meghívás apropóján afféle kukucskáló színházzá alakult volna át – körbejár, és válogatni kezd közöttünk: egy nézőre van szüksége. Igen, látja a pánikot a szemünkben, mondja, és nevet, és arról kérdezget, hogy mennyi a súlyunk. Komolyan?! – hitetlenkedik és nevet, és csóválja a fejét. Így járja körbe a nézőteret, ráébresztve minket arra, hogy mi valóban, tényleg, nevetségesen félünk attól, hogy kimozdítanak a komfortzónánkból. Hogy mi legyünk a kiválasztottak.

A kiválasztott végül Martin/Marti lett, aki felmerészkedve a világot jelentő deszkákra, hamarosan el is tűnik Pascával a súlyos, lila függöny mögött. Az ezt követő meglehetősen hosszú sötét / semmi / szünet pedig kétségessé teszi, hogy egyáltalán van-e értelme a várakozásnak. Feszültséget nem kelt, de valószínűleg funkcionálisan van szerepe, gondolhatjuk később, visszatekintve.

Majd végre felgördül a függöny: a színpadképet két, romantikus hangulatot árasztó szúnyoghálós ágy uralja, cirkuszi megvilágításban, az egyiken Pasca ül, a másikban szerencsétlen kiválasztottunk, Martin foglal helyet, félénk yes-eket, és no-kat eregetve a Pasca alakította bohóc karakterből hömpölygő sztori- és kérdésáradatra. Az ágyban fekvő Martin, szinte csak a szemével követi színésztársa gegparádéját. Van itt minden: moszkitóhálóba gabalyodás, esések-kelések, fejbeütések... - mind-mind a látványosan felcsatolt-felvett (cirkuszi) bohóccipő/karakter kötelező fegyvertárába tartoznak. Talán a túlságosan nagy várakozás is hozzájárul, hogy ezek a jól bevált tréfák most csak elszórt kacajokat, félkézzel elnyomott ásításokat, türelmetlen félmosolyokat zsebelhetnek be a negyedik falon keresztül, azaz a közönségtől.

Egy nézőtérnyi néző ugyanis a beharangozottal ellentétben, eddig valahogy mégsem tudott kukkolóvá válni, így aztán elmarad a tiltott leselkedés izgalma is. A probléma az lehet, hogy a szereplők egyikét túlságosan kívülállónak látjuk, míg a másik messze túl rutinos. (A cél is túl világos: a nevettetés.) Így a fal, egyelőre, nem tud leomlani.

Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra bent vagyunk: a történet bontogatni kezdi szárnyait, és ez magával hozza a viszonyt, majd a szituációt, és a néző lassan – nagyon lassan – ráeszmél, hogy a cél talán mégsem a nevettetés, vagy nem kizárólagosan az.

Pasca monológjából két barát viszonya rajzolódik ki, egy különös kórház harmadik emeletének ablaktalan szobájába zárva, két gyerekkori baráté, akik közül az egyik, a lelkesebb, mindig szökni akar. Napi tíz órát gyakorolják a helyes légzést és karhajlítást, hogy kifejlesszék a szárnyak mozgatásához szükséges izomzatot. Aztán történik valami: ez a barát meghal, haláltusájában három teljes napon át sikoltozva – kitörölhetetlenül belesikoltozva magát barátja agyának legrejtettebb zugába.

Az előadásnak ezen a pontján már világos, hogy minden, amit eddig hallottunk, felfogható afféle dramaturgiai kifutópályának is, hiszen a színészi játék, a felvett bohócszerep, a monológ ereje itt és most, ebben a jelenetben teljesedik ki. Elvégre lehet-e tragikusabbat képzelni, mint egy szomorú bohócot, a barátja haláltusáját tehetetlenül figyelő szerencsétlent? Az ő kiszolgáltatottságát látva kezd Martin és mi nézők mind, szép lassanként magunkra ismerni. (Martint a profi rendező (Pasca) egészen az előadás végéig úgy pozícionálja, hogy csak a profilját láthassuk, illetve ő se láthasson minket; az ügyetlen, a színpadi mozgásban járatlan átlagembertől várható mozgást pedig egy tolókocsival küszöböli ki, zseniálisan.) Egyedül, kiszolgáltatottan, egy ablaktalan helyiségben. Szeretteink szenvedése. A mi tehetetlenségünk. Külső segítség nélkül. Levegő nélkül. A végtelenített időben. (Pasca elmondta, az első, hivatalos prológusában, hogy a darab ötlete akkor született meg benne, amikor élete egy rövid időszakát egy svájci börtönben töltötte, amiért megtagadta a katonai szolgálatot.)

Martin elkomolyodását (bevonódását) látva jön az ötlet, hogy a „repülést”, „az elszökést” mégis csak meg lehetne próbálni és a bohóc, aki saját állítása szerint kifestve, maszkban, erősebbnek érzi magát, nekifog a kiképzésnek. Eközben néző Martin lassanként átveszi az eltávozott barát szerepét; magára húzza, előbb csak a tollruhát, majd a nővér jelmezt is (mindkettő klasszikus komikus maszk: az állatnak és a nőnek öltözött férfi nevetséges-nevettető figurája), magát mindinkább a rendelkezésére bocsátva a Cipolla – színész mester – rendező, Finzi Pascának. A színésszé válás utolsó lépcsőfoka: a fiú, teljesen átadva magát most már nem egy külső erőnek, hanem a szerepnek, elkezd úgy járni, mintha eddig tolókocsiba kényszerült béna lába első lépéseit tenné mindannyiunk szeme láttára.

Azon kívül, hogy egy Icaros-parafrázist láthatunk, repülésfantáziát, metaszínházat, bohóctréfát, különféle előadói hagyományok Finzi Pasca-i összeolvasztását, egy nagyon olasz előadás is ez, tréfálkozó, de mélyen érzelmes, az a fajta, ami leplezetlenül tanítani akar. A színházról, no meg az életről is egy kicsit, a színész és néző viszonyán keresztül, a kettő felcserélhetőségéről, a játékra hívásról, a fantázia használásáról. Azt üzeni, hogy higgyünk a repülésben, és hogy ha szárnyunk nincs is, jó lábakra azért mindenképpen szükségünk lesz a meneküléshez. Hiszen „a hozzánk hasonló embereket mindig be akarják zárni”. De legfőképpen arra tanít, hogy minden lehetséges. Mert tényleg minden lehetséges, ha egy egyszerű néző - megfelelő irányítással - képes végigjátszani egy egyórás előadást.

„Micsoda este! Igaz, Marti?” - kérdezi a bohóc, Finzi Pasca, a sikeres szökés után. És a közönség nevet, mert a kérdés a néző Martinnak is szól. Meg a színész Martinnak. Meg a többi nézőnek. Akik mind féltünk farkasszemet nézni azzal, amiért jöttünk. És átadni magunkat neki. Nem kell félni!

Icaro

Rendezte és előadja: Daniele Finzi Pasca

Zene: Maria Bonzanigo

Fény: Marco Finzi Pasca
Az előadás a Compagnia Finzi Pasca produkciója

Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2014. október 14.

CAFe Budapest Kortárs Nemzetközi Fesztivál