Valószínűleg nem Rácz Zoltánról lenne szó, ha nem állna ki a műsor előtt a színpadra, hogy néhány keresetlen szóval felvázolja a helyzetet. És igazán nem ő lenne az, ha előtte nem osztaná meg azt is a nagyérdeművel, hogy mennyit vívódott azon, hogy megszólaljon-e az előadás előtt, avagy ne tegye. Szóval az előadás nagyon is ismerősen kezdődik.

Olyan érzésem van, mintha három – egyébként tényleg – összefüggő „intézmény” egyensúlyi viszonyát látnám: régebben az Amadinda együttes bűvölte el a közönséget, amely aztán mintha kissé háttérbe szorult volna a (szintén Rácz Zoltán vezette) UMZE kamarazenekar mögött, és viszonylag ritkán játszottak Eötvös Péter darabokat kis hazánkban, aztán ma alig hallok az UMZE-ről, az Amadinda is épp hogy felbukkan, az Eötvös-darabok viszont mindennaposakká váltak a fővárosban.

Nincs is ezzel különösebb baj, hiszen Eötvös nagyszerű darabokat (sőt, operákat) ír, egyszerűen vágyok néha egy kis Varése-re vagy Luciano Beriora is. Kicsit furcsa, hogy ezúttal nem az UMZE kamarazenekartól, hanem az Amadindától kapom ezt az ínyességet, most Ginastera és Antheil zenéivel.

A színpadon azonban először mással találkozunk. Azt hiszem, nem csak az én meggyőződésem, hogy az ázsiai kultúrák magasrendű hangszín-érzékkel és ütőszenével rendelkeznek. Ha hozzáteszem ehhez a teatralitást is, akkor szinte újra magam előtt látom a Ju Percussion-t.

Egy nő suhan be a színpadra, majd álarcos férfiak, kezükben összecsukott vörös legyezővel, s ahogy az ott található ütőhangszerekhez érnek, dobverőként használják a legyezőt. Majd kinyitják, suhogtatják, ezernyi hangot varázsolnak ki belőle.

Minden apró mozdulatot és minden parányi ritmikai elemet kiszámoltak, és tökéletesen adtak elő. Valóban egy rítust látunk a színpadon, amely nem csak ritmikai élményként vagy látványként tökéletes, sokkal inkább ezek egységében: az ütem, a hangszín, a maszk, a jelmez, az öltözet és a mozdulat együttesen hozzák létre a Solar Myth-et.

Ha jól emlékszem, ezután a darab után jött be, kissé szabadkozva a színpadra Rácz. Ráadásul jó oka volt rá, hiszen beszélnie kellett a Ginastera-darab kapcsán. Tudniillik a szerzői jogdíj megspórolása végett nem fordították le az ebben szereplő szövegeket és ezeket kellett most, előre felolvasnia kissé esetlen fordításban, hogy a közönség követni tudja az eseményeket.

Maga a darab, a Cantata para América mágica meglehetősen monumentális: rengeteg ütőhangszer meg egy énekesnő. A szövegek pre-kolumbiánus szövegemlékekre reflektáló versek (bevallom, nem tudtam eldönteni, hogy aktuálisan milyen nyelven), az egyes „tételek” mitikus események. Ugyanakkor zeneileg kicsit zavarba ejtő volt számomra a második bécsi iskola módszereire ismerni: én bizony jobban örültem volna valami szintén (pre-)kolumbiánus reflexiónak;-)

A darab azért igazán nagy élmény, megérdemli a közönség ünneplését, és az utolsó pillanatban beugró (helyettes) énekesnő teljesítménye is kiváló volt. Remélem, jól emlékszem, hogy itt következett be a szünet.

Stravinsky (mennyire kell ügyelnem, hogy éppen melyik helyesírást követik;-((( ) darabjával, (a) Les Noceval folytatódott az előadás. Maga a színpad elején elhelyezkedő kórus is furcsa volt, meg ahogy megosztották egymás között a szerepeket, ahogy a szólónak nevezhető részek kiemelkedtek.

Engem egyszerűen lenyűgözött az előadás, a zene. Utólag olvasva valóban felismerhető a szertartásos elemek sora a Mennyegzőben, és készséggel elhiszem a zenének, s az egész szertartásnak az orosz eredetét. De hogy őszinte legyek, az általános elismerésen túl nem sokra emlékszem az egyes énekesek vagy zenészek teljesítményéből, mert ami magával ragadott és szinte letepert, az a hangszerelés, a zeneszerzői gondolkodás modernsége volt. Számomra ez a darab volt az előadás csúcsa.

Természetesen ismerem a Mechanikus balettet, számtalanszor láttam a filmet. Ám be kell vallanom, hogy minden történeti érdeklődésem ellenére sem érzem kultikus jelentőségűnek. A Nagy Könyvbe azonban be van írva George Antheil zenéje és Fernand Léger filmje.

Azt gondolom, hogy Varése és Berio után ideje volt Antheil zenéjét is bemutatni. De számomra ez filmzene, és nagyon is természetesnek éreztem volna azt, ha az előadás hátterében vetítenek. Hogy nem így történt, az valószínűleg közös tőről fakad azzal, hogy a Ginastera-szövegeket Rácz előadásában hallottuk, és nem feliratként olvashattuk, előadás közben.

Szóval az egyik szemem sír, a másik pedig nevet, hiszen nagyszerű előadásban volt részem, és olyan alkotásokat hallhattam, amelyek egyébként ritkán szerepelnek nálunk a pódiumon. Ugyanakkor sír a másik, hiszen azt kell látnom, hogy félig üres teremben és olyan anyagi helyzetben adják elő, amely nem teszi lehetővé a szöveg lefordítását és a film egyszeri vetítési jogának megszerzését. Na mindegy, készülődök Eötvös operájára…

A műsoron:

CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál: Az Amadinda és a Ju Percussion Group.

Művészetek Palotája Bartók Nemzeti Hangversenyterem, 2014. október 9.

Chang Chiung-Ying: Solar Myth – magyarországi bemutató. Napjaink egyik legjelesebb tajvani alkotója Chang Chiung-Ying. A zeneszerőnő a nyugati kompozíciós technikákat ötvözi a tradicionális keleti kultúra elemeivel, legtöbb munkája egzotikusan attraktív. A 2009-ben írt Solar Myth egy koreografált szertartás, a kompozíció összhatásához a mozdulatok, a jelmez, a maszkok éppúgy hozzátartoznak, mint a zene.

Alberto Ginastera: Cantata para América mágica, op. 27 – magyarországi bemutató

Az ütőhangszerekből álló zenekarra és szopránszólistára írt darab 1960-ban keletkezett. A prekolumbián szövegemlékekre reflektáló verseket Mercedes de Toro, a zeneszerző első felesége írta. Érdekes, hogy Ginastera ehhez az archaizáló szövegvilághoz a nyugati modernitás kompozíciós módszereit társította: a Kantáta volt az egyik első olyan Ginastera-mű, mely a második bécsi iskola szellemében fogant.

Igor Stravinsky: Les noces (Mennyegző)

A falusi lakodalmi szokások megidézésére vállalkozó kompozíció sajátos műfaji kísérlet, a kantáta és a balett összekapcsolásából született. A merész hangszerelés – négy zongora, ütőhangszerek, kórus, énekes szólisták – menet közben alakult ki (az 1914-ben megkezdett munkát 1923-ban fejezte be a szerző). Az egyes szakaszok megszakítás nélkül követik egymást. „A szövegkönyv – írja Eric Walter White – kétrészes formájának tartalmi megosztása szerint az első rész lényeges eleme a szertartásos sirató (pl.. a menyasszony siratója szüzessége elvesztéséért, a mennyasszony és vőlegény anyjának siratója gyermekük elvesztéséért) és a szertartásos könyörgés (pl. szentekhez, különösen Kozmához, Demjénhez és Lukácshoz, hogy álja meg a házasságot). A második rész a vendégek meglehetősen nyers és pityókás tréfálkozása a menyegzői lakománál, majd a vőlegény és a menyasszony násza. Az egész tipikus 19. század eleji orosz parasztlakodalom hatását kelti.”

George Antheil: Ballet mécanique (Mechanikus balett) – magyarországi bemutató

A kubista festő Fernand Léger egyetlen filmje, az 1924-ben forgatott Mechanikus balett az experimentális filmművészet alapművévé vált. Léger pontosan kidolgozott ritmus szerint illesztette össze a rövid snittekből álló képanyagot. „Szalmakalap, cipők, üvegek, lemezek, műlábak, arcok, szemek, gépek, egy rakás holmi és végül egy mosónő voltak a színészeim. Az embert és a tárgyakat egyaránt egy adott ritmikus alapmintába szőttem bele.” Ehhez a vizuális világhoz komponált kongeniális zenét az amerikai George Antheil (1900-1959). „Egy jéthidegen mechanikus esztétika követője” – írta a komponistáról a német zongoraművész és zenetudós, Grete Wehmeyer. A speciális hangszerelésű darab New York-i koncertpremierjén még egy repülőgép-propellert is működésbe hoztak (részletek a Müpa brossúrájából - a szerk.).

Közreműködött:

Miksch Adrienn, Röser Orsolya, Kovács Annamária, Kálmán László, Fokanov Anatolij – ének

Balog József, Bizják Dóra, Ránki Fülöp, Zentai Károly cseleszta

Janca Dániel, Lajhó Gyula, Joó Szabolcs – ütőhangszerek

Nemzeti Énekkar

Vezényelt: Rácz Zoltán