Amikor a kilencvenes évek elején a nemzetközi metál szintéren fölbukkant a [a]http://www.fearfactory.com/[text]Fear Factory[/a], első lemezének címével (Soul of a new Machine lásd [a]http://www.youtube.com/watch?v=17v2NO9HGbs[text]video[/a]) nagyjából meg is határozta zenéje „üzenetét”. Az ezt követő Demanufacture-rel (lásd [a]http://www.youtube.com/watch?v=ZjRHx7BJwI8[text]video[/a]) pedig a zenekar az éppen aktuális válságát élő szcéna nagy népszerűségnek örvendő, mégis underground hősévé vált. Cseppet sem alaptalanul: az olykor techno- (értsd technikás) thrashként, máskor „cybermetálként” emlegetett metál csaknem kizárólag a Fear Factory első két albumához köthető.

Az akkoriban szokatlan, brutális, ám csiszoltan gépies hangzás és az utolsó ezredmásodpercekig pengeélesen kiszámított gitár- és dobjáték, az élő hangszerek közé szervesen beépülő gépi effektek és szemplerek a műfaj egészen új arcát mutatták, hovatovább friss vért öntöttek a nyolcvanas évek szárnyalásai után lassan, de biztosan stagnálni kezdő áramlatokba: a klasszikus heavyn át a thrashbe és a még mindig fiatal death metálba. Dino Cazares roppant sajátos, a thrashből és a death-ből egyaránt táplálkozó, de azoknál élesebb, szaggatottabb, viszont legalább annyira gyors és durva gitárjátéka tökéletes precizitással lett összehangolva a (gépi utánigazítást sem nélkülöző) dobjátékkal, az ének pedig az elsők közt keverte a kemény death-es hörgést és üvöltést dallamokkal. A szinte kivétel nélkül minden lemezén sci-fi és cyberpunk témákat feldolgozó, de hagyományos társadalomkritikai attitűdöket is felmutató dalszövegek egységet hoztak létre az ember és gép viszonyát taglaló témák és a zene jellege között.

A csapat azonban a Demanufacture-t követően szép lassan veszített népszerűségéből és invenciózusságából; az Obsolete – kiemelkedő pillanataival együtt is – csak halvány lenyomata elődjének, a kilencvenes évek közepén startoló nu metál trendet magáénak érző zenekar pedig egy ambiciózus, ám fantáziátlan lemezzel (Digimortal) vett búcsút az érkezni nem akaró világsikertől – s karriertől egyaránt. Dino kilépett, a többiek pedig abbahagyták – hogy néhány év múlva visszatérjenek, egykori bőgősükkel a gitárnál, s új basszerossal gazdagodva. Az eredmény egy a Demanufacture-re emlékeztetni szándékozó, egész klassz dalokat is tartalmazó, ám alapvetően monoton lemez (Archetype), valamint egy kísérletező, az igényeket figyelmen kívül hagyó, de mégsem hibátlan album (Transgression). Dino közben – death metál projektjét leszámítva – nem jelentkezett új munkával, a kétkedők viszont folyamatosan hallathatták a hangjukat mind a Félelemgyár (Fear Factory), mind Dino ismeretlen, meg nem valósult „visszatérése” kapcsán.

Egészen mostanáig: a Divine Heresy ugyanis Dino agyszüleménye: a Bleed the Fifth címet viselő lemezen (lásd [a]http://www.youtube.com/watch?v=baXw0kUhd7I[text]promo video[/a]) az ő gitárjátéka hallható, s nem kisebb arcokkal dolgozott együtt, mint (az epikus deathben utazó) Vital Remains- és a (brutál death) Hate Eternal dobos Tim Yeung, valamint a (brutál death) Nile-bőgős Joe Payne. Az eredmény – túlzás nélkül állíthatjuk – több mint kiemelkedő.

Rácz I. Péter (irodalomkritikus) barátom szerint amennyiben a Fear Factory a Demanufacture-t követően ezt a lemezt készíti el, ma egész másképp festene a zenekar reputációja. Azon persze, hogy mi lett volna, ha, nem érdemes vitatkozni. Mindenesetre a Divine Heresy – kibővülve Tommy Vext énekessel – olyan lemezt alkotott, amilyet a Fear Factory a Demanufacture óta nem.

Dino egy az egyben visszanyúlt egykori játékának ihletforrásáig, abból merítve írta meg az új dalokat, és egyben megteremtette saját anyazenekarának élő hatástörténetét. Egyszerűen fantasztikus, mennyire fáradhatatlanul, nagy lendülettel nyomja a kőkemény cyber-thrash és grind témákat a gitáros – ráadásul annyira élő és friss a játéka, hogy egy-egy riffje többet ér, mint némely death és metálcore zenekar összes lemeze együtt.

A ritmusszekcióra sem lehet panasz: bár a basszus a háttérben döng csak, a dob olyan húzós alapot ad, hogy követni sem könnyű. Tim Yeung ritkán – és akkor is csak rövid időre – hajlandó leszállni a kétlábgépről, a gyakori grind tempók alatt pedig eszeveszetten teker. A Fear Factoryhoz hasonlóan alighanem itt is volt némi mesterséges utánigazítás: az ezen a lemezen inkább csak hangulatfokozóként, színesítésként szolgáló gépi effektek és szemplerek alatt a tipikus fearfactory-féle „géppuska”-dobhangzás élvezhető.

Dino előző zenekarára történő gyakori utalás nem véletlen. Most már tudjuk, halljuk, hogy ki volt az egyik legfontosabb dalszerző. Mert jóllehet mind az Archetype-on, mind a Transgressionön akad néhány, a Bleed the Fifth energikusságát simán hozó dal (igazságtalanok lennénk, ha ezt nem ismernénk be), összességét tekintve azonban a Divine Heresy lemeze mégis magasan veri az utóbbi Fear Factory munkákat. Tommy Vext énekes – az egyébként a Dino elődzenekarában most is remekül teljesítő – Burton C. Bellre hajaz, ám üvöltése magabiztos, erőteljes, és ami a legfontosabb: mégis egyéni, dallamérzéke pedig vitathatatlan. Mind a 10 dalban roppant emlékezetes, fogós témákat hoz, legyen szó agresszív vagy dallamos énekről, és tegyük hozzá: vele még a Fear Factory lemezeken szokásos epikus-balladisztikus záródarab is működik.

Nos, aki már letett a Félelemgyárról, az mindenképpen próbálkozzon a Divine Heresyvel. Saját hagyományait Dino Cazares száz százalékos hatékonysággal kamatoztatta, és egy minden izében friss, ütős, változatos és kőkemény metállemezt készített á la Demanufacture. S ami talán a legfontosabb: követhető, remek dalokat írt, nem csupán riffeket halmozott egymásra, mindezt pedig lehengerlően feszes, súlyos, minden ízében modern hangzással rögzítette. 2007 egyik kiemelkedő metál albuma.

[a]http://www.myspace.com/divineheresyband[text]Divine Heresy[/a]: Bleed the Fifth Roadrunner, 2007[/a]