A párbeszéd sikerének (violin)kulcsa / Beszélgetés Jyotsna Srikanth-tal / PRAE.HU

PRAE.HU: Habár a világ hegedűművészként és zeneszerzőként ismeri, orvosi diplomája van, méghozzá klinikai patológiából. Nem mondhatni, hogy rokon szakmák. Mi motiválta annak idején, hogy orvosi pályára lépjen?

Bármennyire is bizarrul hangzik, engem a patológia érdekelt. Doktoráltam belőle, és aktívan praktizáltam. Indiában teljesen természetes, ha az embernek két vagy több állása van. Szülővárosomban, Bengaluruban medikusként tevékenykedtem, szabadidőmben pedig zenéltem. Legbelül persze éreztem, hogy a két tevékenység nem működhet sokáig szinkronban, és le kell mondjak majd valamelyikről.

Évekkel ezelőtt, Londonba költözve éreztem úgy, hogy választanom kell. A zenei karriert választottam, és ezt a döntést a mai napig nem bántam meg. Azt akartam csinálni, amit szeretek, és ami boldoggá tesz. Félretettem a klinikai patológiát, hogy teljes erőbedobással a zenélésre koncentrálhassak.

Jyotsna Srikanth

PRAE.HU: Tervezi, hogy a jövőben még visszatér a praktizáláshoz?

Őszintén szólva nem hiszem, hogy lenne időm felelősséggel praktizálni, ugyanis a turnék, a velük járó rengeteg utazás már nem teszi lehetővé számomra, hogy egy másik terepen is száz százalékot hozzak ki magamból.

PRAE.HU: Említette, hogy 2004-ben Londonba költözött. Mi volt ennek az oka?

A férjem informatikus, és akkoriban kapott egy fél évre szóló londoni állást. Úgy gondoltuk, eltöltjük Londonban azt a néhány hónapot, aztán visszatérünk Indiába. Abban az időszakban brit közönség előtt is felléptem, és hamar kiderült, nem is lenne akkora butaság véglegesen áthelyezni a székhelyünket.

A közönség meglehetősen nagy érdeklődést mutatott a művészetem iránt, hívtak játszani a Royal Albert Hallba, Liverpoolba, Manchesterbe, a királyi palotába, a Brighton Dome Theatre-be, vagyis tulajdonképpen nem a férjem, hanem az én zenei karrierem döntötte el, hogy a brit fővárosban maradtunk.

PRAE.HU: Egy olyan hangszer – nevezetesen a hegedű – a mindennapjainak része, amely a klasszikus indiai zenében nem igazán használatos. Ön mégis ezt választotta.

Ebben édesanyám, Ratna Srikantaiah – elismert énekes és zenetanár – következetes nevelése játszott közre. Neki köszönhetem életem azon meghatározó élményét, amely örökre összekötötte sorsomat a hegedűvel: kilenc éves voltam, amikor a Rama Navamin, a hinduk fesztiválján hegedűkoncertet adtam.

Akkoriban rajongtam Kunnakudi Vaidanathan hegedűművész munkásságáért. A fesztiválon ő lett volna az est főfellépője, ezért kimentünk édesanyámmal, hogy meghallgassuk, ám a mester meglehetősen sokat késett. Ekkor kértek meg, hogy menjek fel a színpadra és hegedüljek addig, amíg ő meg nem érkezik. A tervezett egy órányi játékból három és fél órás hegedűkoncert sikeredett. Ez olyan, gyermeki ésszel fel nem fogható varázslatos élmény volt számomra, amelyet sosem fogok elfelejteni.

Indiában a hegedű sokáig valóban csak kísérőhangszerként funkcionált, inkább a nyugati országokban volt ismert és elfogadott. A 18. század végétől azonban már nálunk is széles körben elfogadottá vált, mára pedig – hála R. R. Keshavamurthy hegedűművészünknek – az indiai zenekultúra megbecsült hangszerévé nőtte ki magát. Kislányként két seprűvel próbáltam imitálni a hangszert, mígnem édesanyámtól megkaptam életem első hegedűjét. Napi hat órán keresztül le sem tettem a kezemből.

PRAE.HU: Nyilván édesanyján és Keshavamurthy mesteren kívül otthona, az egyik legősibb magaskultúra közege, India is hatott önre.

Természetesen! Több mint húsz évet éltem ott: a tradíciók, az észak- indiai gazdag kultúrkincs erősen befolyásolta a zenémet.

PRAE.HU: Úgy tudom, hogy Indiában két stílus él egymás mellett: az egyik az észak-indiai (hindusztáni), a másik a dél-indiai klasszikus, az úgynevezett karnatikus. Miben ragadható meg a két stílus közti alapvető különbség?

A dél-indiai klasszikus zene a védák (szent ismeretek) világában született, szájhagyomány útján szállt mesterről tanítványra. A karnatikus zene a tengerekkel és őserdőkkel védett Tamil Nadu államban terjedt el először, s itt, e zárt világban őrizhette meg eredetiségét, a stiláris jegyeket és a rá jellemző hangszereket.

Ez a típus az istenségekhez szóló dalokból áll. Zenéje az indiai szolmizációs rendszer, a Sza, Ri, Ga, Ma, Pa, Dha és a Ni zenei hangjain alapul, ezeknek a hangoknak a kombinációjából születik maga a dallam. Kevesebb hangszerhasználat jellemző rá, mint az északira, az egyes hangszerek csupán énekkísérő funkcióval bírnak.

Megvannak a maga hangzói, szavai, mondatai és nyelvtana, a színpadi előadáskor pedig élő zenei kommunikáció megy végbe az előadók és a közönség között. Mind az észak-indiai, mind a dél-indiai zene alapja a rága és a tála, azaz a dallam és a ritmus rendszere.

A hindusztáni zenét sokféle hatás érte, mivel az észak-indiai rágarendszer hatalmas területen vált elfogadottá. Hangszerei közül hiányzik a hegedű, helyette olyanokkal találkozunk, mint például a szitár (6 fő- és 12 rezonánshúrral) vagy a tabla (membranofon).

PRAE.HU: „Karnatikus” - úgy tudom, szanszkrit eredetű a szó. Beavatna, hogy pontosan mit jelent?

Valóban szanszkrit, s a karna jelenti a fület - vagyis olyan zenét értünk alatta, ami fülbemászó, szó szerint: olyan zene, ami a fülnek kellemes. A magyar közönségnek ma este ebből adtunk egy kis ízelítőt zenésztársammal, RN Prakash-sal. A fellépés gerincét az ének és a mridangam (két ütőoldallal rendelkező dob) adta.

Jyotsna Srikanth

PRAE.HU: Játékában ezt a tradicionális, karnatikus indiai zenét ötvözi jazz és kortárs zenei elemekkel. Miért tartotta fontosnak, hogy a klasszikus indiai dallamokba a nyugati zenei hagyományokat is beemelje?

Szeretem a kihívásokat, izgalmas megugrani a magas léceket, ráadásul nagyon szeretek különböző területeken barangolni, más országokba utazni és nyitott vagyok azok zenei kultúrájára is. Ez az oka annak, hogy a hét húros indiai hegedű mellett a nyugaton klasszikus, négy húros változaton szintén megtanultam játszani, ami, bevallom, korántsem volt olyan könnyű, mint azt elsőre gondoltam: erős koncentrációt, és egészen más technikát követel meg a művésztől.

A két egymástól látszólag távol eső zenei hagyomány összekapcsolásával nem titkolt célom, hogy megmutassam: különböző kultúrák békében, egymást kiegészítve férnek meg egymás mellett. Kelet vagy nyugat, fehér vagy fekete bőrszín, távol vagy közel tulajdonképpen nem számít, hiszen a zene csodálatos adomány, közös nyelv, csatorna, amely hozzásegíthet az emberek közötti párbeszéd sikerességéhez.

Jyotsna Srikanth

PRAE.HU: Úgy tudom, zenei képzéseket és hegedűoktatást is vállal Londonban. Mi jellemzi a Srikanth-oktatást?

Az indiai diákok a karnatikus zenei hagyományok ápolása miatt, a nyugatiak a professzionális hangszerhasználat elsajátítása miatt látogatnak el hozzám. Éppúgy vannak hallgatóim az Egyesült Királyságból, mint Európából, Indiából vagy Észak-Amerikából. Egy részük rendszeres, hosszú távú oktatást igényel, mások inkább az intenzív képzésekre jelentkeznek. Egy-egy ilyen intenzív kurzus néhány napig vagy hétig tart.

A hangsúly a klasszikus indiai hegedűoktatáson van, a hallgatóknak lehetősége nyílik elméletben elsajátítani a zenei műfajokat, megtanulják a hegedű helyes használatát és ötvözhetik játékukban a különböző műfaji technikákat.

PRAE.HU: És mindemellett még marad energiája a Londoni Nemzetközi Művészeti Fesztiválra (LIAF) … Emberfeletti energia rejlik önben!

Szerencsére a családom maximálisan támogatja a karrierem, drukkolnak a fellépéseken, ilyen háttérből igazán nem nehéz erőt meríteni. A Művészeti Fesztiválra reagálva - október 26-tól november 23-ig tart a rendezvénysorozat, a zenekedvelő közönséget 17 előadó, 3 workshop és 4 helyszín várja. 2012 óta látom el a Fesztivál kurátori feladatait.

A célom ez évben is a karnatikus zene népszerűsítése, a közönség a Bangalore Álmok (Bangalore Dreams) című albumomról hallhat dalokat és hegedűjátékot. Az eseményre szerte a világból (Ausztriából, Skóciából, Portugáliából, Angliából, Indiából, Etiópiából) érkeznek előadóművészek. Az angliai Redbridge Zeneiskola és a Dhruv kórus a Redbridge Town Hallban lép fel, míg a többi produkciónak a Brunel Múzeum, a Jazz Café és a Rich Mix ad helyet.

Régi vágyam volt, hogy a dél-indiai karnatikus zene művelőinek a legjobbjait hozzam össze egyetlen művészeti-zenei fesztivál keretében. Ez a vágy mára multikulturális, nonprofit szervezet által támogatott, mesterkurzusokkal színesített, világhírű eseménnyé nőtte ki magát.

PRAE.HU: Egy kívülálló könnyen hiheti, hogy rengeteg áldozattal és lemondással jár, ha valaki a zenei pályát választja, ráadásul, ha olyan magas szinten műveli, mint ön. Ha visszatekint gyermekkorára vagy tinédzser éveire, nem érzi úgy, hogy kimaradt valamiből?

Nem, és ezt őszintén mondom. Nagyon kiegyensúlyozott gyermekkorom volt. Nem tagadom, hogy édesanyám időnként szigorú volt, ha a gyakorlásról volt szó, de eredményt csak következetességgel, álmokkal és szorgalommal lehet elérni.

A zene az életem része, általa vagyok teljes egész. Ha nem lenne, joggal mondhatnám azt, hogy nem találom önmagam, és, hogy kimaradt valami az életemből. Lehetek még őszintébb? Minden napom tele van élettel, dallammal, csodálatos családom van és olyan virtuózokkal volt szerencsém játszani többek közt mint például Eduardo Niebla spanyol flamenco gitáros.

Rengeteg ember örül velem, amikor játszom, egyszóval, bármilyen keményen is kellett küzdeni, semmit nem csinálnék másképp, ha újrakezdhetném.