A prae.hu nem először tudósít az Ultrahang-fesztiválról, ám sajnos, az idő múltával a beszámolók mennyisége csökken: egykor még előfordult, hogy egy kollégával öt napon keresztül, délután négy órától hajnalig a helyszíne(ke)n tartózkodtunk, ez manapság elképzelhetetlen missziónak tűnik. A család–munka–magánélet szentháromság megakadályozza a lelkes zsurnalisztát abban, hogy mindenhová eljusson, ahova szeretne.

A kapitalizmus termékeit figyelmen kívül hagyó zenékre koncentráló fesztivált 2001 óta rendezik meg különböző helyszíneken. Tipikusan az rendezvény, amire úgy is megéri beülni, hogy az ember nem ismeri az előadót. Nun András, a főszervező egy interjúban találóan levitációnak nevezte az élményt, ami (jó esetben) a hallgatóra vár. Ő, és munkatársai töretlenül azon dolgoznak, hogy az emberek látó- (és halló)köre táguljon, a fellépők többsége így az akadémikus zenei attitűdön kívülről érkezik, vagy esetleg azt tanulták, de az izgalmat már az organikus alkotásokban találják meg.

Charlemagne Palestine

A „New kind of joy” szlogent választó fesztivál első napján a drone- és ambient műfaj egyik legnagyobb hatású alakja, Charlemagne Palestine orgonán, zongorán, csembalón játszva bűvölte el a közönséget  a Vakok Iskolájában. A második napon (nekem első) pedig arra kellett megérkeznem a CEU termébe, hogy a közönségből többen is a telefonjukat nézegetik, nyomkodják. Ha épp élményeikről jegyzeteltek, az még megbocsátható, de akkor is jobb megélni a valóságot, nem pedig dokumentálni. Ráadásul a sikongatás és fütyülgetés sem volt igazán elterjedt UH-rendezvényeken. Eddig.

A zavaró körülményeken túllépve az est fellépői közül leginkább Alpár és a Buster Keaton (zenekar) fellépése maradt meg emlékezetemben, utóbbihoz fűződik az egyik legmókásabb momentum is: „Nem volt időnk a beállásra, de a lényeg a rock and roll!” – kiáltott fel dobosuk a koncert elején. Rajtuk kívül Carla Under Water szaxofonra épülő ambientes-zajos kompozíciói érdemelnek még említést.

Vatican Shadow

A csütörtök hozta el a legnagyobb dobást, Vatican Shadow fellépésére olyan sokan voltak kíváncsiak, hogy személy szerint csak a terem széléig jutottam, ahol furcsa módon azért lehetett hallani a lényeget. A Prurient néven zajzenészként híressé vált, és amúgy metal-lemezeket is készítő Dominick Fernow-t sztárként fogadta a közönség, aki ugra-bugra előadásmódjával és masszív technózenéivel tulajdonképpen hozta az elvártat. A vizuál (többek között fegyverek és repülőgépek tervrajzai peregtek a vásznon) által is támogatott mondanivaló most elsikkadt, de aki táncolni szeretett volna katartikus zenére, az megkapta, amit kívánt.

Sajnos a VS előtt fellépő – jelenleg hazánk egyik legkelendőbb zenei „exportcikkének” számító – Lázár Gábor előadását alig lehetett hallani, amiért a közönség is felelős, hiszen egy részük beszélgetett a nem igazán trécselésre való muzsika alatt, másrészről Gábor alkotásai minimalista pulzálásukkal és algoritmikus loopjaikkal sem igazán töltik ki a teret.

A legfelszabadultabb hangulat kétségkívül az egyik magyar formáció, az S Olbricht és Route 8 alkotta Ste Pwri Tmod fellépésén alakult ki: a lo-fi, valamint a „profi” electro és acid közé belőhető hangzásuk mosolyogva táncoltatta meg a jelenlévőket.

A pénteki, Toldiban rendezett „koncerteket” éreztem a legerőteljesebbnek és leginkább összefüggőnek. Az este külföldi fellépői mindannyian analóg hangszerekkel érkeztek, és alapjában véve tánczenéket értelmeztek újra.

Dungeon Acid nevében ott a megoldóképlet művészetéhez, míg Wilhelm Bras már jobban széttördelte kraut-rockra, illetve technóra emlékeztető zenéjét. Megtudhattuk azt is, hogy létezik pointilista (vagyis részekre bomló) trance, s erről Lorenzo Senni tartott sokaknak tetsző repetitív előadást. Mindezek után pedig Gordon és Galactic Jackson felszabadult, „szintis zenékre” épülő DJ-szettje megfelelően zárta az estét.

A szombati események, zaj-orientáltságuk ellenére (vagy éppenséggel azért) sikeresen lefutottak, az utolsó napon pedig feltörekvő, tehetséges magyar fiatalok jutottak életük első fellépéséhez. Az akusztikus élményokozáson kívül néhány művész (pl. Eli Keszler) előadást is tartott, sőt még egy ún. nonfiguratív minimalista, Capsule nevű hangjátékot is megtekinthettek az arra kíváncsiak.

Ken Ganfield hangszere

Egyre inkább úgy néz ki, hogy az Ultrahang kinőtte helyszíneit, és kezd divat lenni a „zaj” is, ami persze inkább jó, mint nem. A legkevésbé sem szeretném kritizálni a szervezők helyszínválasztásait, ám a CEU vagy a Lärm nem hozta az elvárt szintet, előbbiből a büfé- és a dohányzó hiánya vitte ki az embereket az utcára, utóbbi pedig kicsinek bizonyult a fesztivál legismertebb „sztárjához”. Valószínűleg legközelebb már ennek tudatában bonyolítják le a szervezést.

Akinek sikerült felkeltenünk a figyelmét az Alapítvány rendezvényeire, annak ajánljuk a következő UH-est megtekintését október 19-én a Roham Bárban, ahol mondhatni átértelmezett rockzenék lesznek hallhatók négy zenekar (Staer, Poino, derTanz, Norms) tolmácsolásában.

Fotók: Csatári Gergely