Irodalomszerető emberek számára nem jelenthet újdonságot, ha egy történet úgy indul, hogy főszereplőjét egy-egy tárgy, helyszín, íz vagy illat esetleg valamilyen hang a múlt felidézésére készteti. Rögtön eszünkbe juthat Marcel Proust regényfolyama, Az eltűnt idő nyomában, benne a híres Madeleine-süteménnyel, de nem kell se térben sem időben nagyon messzire mennünk példákért, hiszen Rakovszky Zsuzsa legutóbbi, Szilánkok című regényében is egy, a gyerekkorból jól ismert szoba motívuma indítja el a később kibontakozó történetet.  S a hangsúly ez esetben a kibontakozó, vagyis a kibontható és elmesélhető történeten van.  Aztán ott vannak azok a regények is, melyben a később fontossá váló tárgyak észrevétlen szunnyadnak egy szekrény mélyén, a fal repedésében, a padlás egy zugában, esetleg mindennapi használati tárgyakká szürkülnek, ám egyszer csak kulcsfontosságú szerepük lesz abban – rendszerint a legutolsó pillanatban –, hogy az elbeszélő felmenőinek addig nem ismert élettörténeteit immáron regénybe szőve megőrizze az utókor számára is. Nagyszerű példa erre Jean Rouaud A becsület mezején című műve.

Patrick Modiano 2001-ben megjelent, magyar fordításban viszont csak idén tavasztól olvasható A Kis Bizsu című regényének elbeszélő-főszereplője is őrizget egy kekszes dobozt, benne édesanyjára és saját gyermekkorára emlékeztető tárgyakat, a történet azonban arról szól, hogy a tapasztalt olvasók számára minden bizonnyal jól ismert mechanizmusok hogyan nem működnek, a múlt emlékfoszlányokból történő összerakásának kísérlete hogyan fullad kudarcba újra és újra. Modiano regénye ugyanis – még ha éppenséggel fonákjáról is – kiválóan példázza azt, amit Maurice Halbwachs a kollektív emlékezetről szóló, később több nagy hatású tudományos mű számára is kiindulópontként szolgáló elméletében megfogalmaz: bár az emlékezés az egyénben megy végbe, mégis közösséghez kötött. 

A Kis Bizsu elbeszélője Thérèse számára azonban a legelemibb kötődések sem adottak. Apját nem ismeri, anyjáról úgy tudja, hogy pár éve meghalt Marokkóban. Amikor az olvasó arról értesül, hogy a lány Párizs legforgalmasabb metróállomásán mégis felismerni véli őt egy sárga kabátos nőben, ám mégsem tisztázza azonnal a helyzetet, sőt halogatja, már sejthető, hogy ez a viszony sem tekinthető normálisnak. Nem véletlen, hogy aztán ez lesz az emlékezés kudarcának kulcsmotívuma. Hiszen Thérèse múltja csupa bizonytalanság. A feltehetőleg az általános iskolát sem befejező anyja táncosnőnek készül, s egy bokasérülés töri derékba a vágyott karriert, bár gyanítható, hogy amúgy sem volt igazán tehetséges. Ugyancsak sejthető, hogy ezek után kétes hírű mulatókban próbál érvényesülni és pártfogót találni magának. Egy film erejéig sikerül is neki, ám ott is inkább Thérèse – a filmben hívták Kis Bizsunak – került reflektorfénybe, s nem az anya talán mégis megcsillanó tehetsége. Nevek és álnevek, gyakran váltott lakások, a világban a helyét elkeseredetten kereső anyja még gyakrabban váltott identitásai, mind csupa bizonytalanság, ami kihat a kislány életére is. S hogy a múlt felidézésének kísérletében egy film, tehát egy illúzió is központi szerepet kap, még inkább ráerősít erre. Nehéz így kötődni, gyökeret ereszteni, és Modiano regényének épp az a tanulsága, hogy enélkül az emlékezés is lehetetlen. 

A Kis Bizsu elbeszélőtechnikájának jellegzetessége, ahogy az anyához köthető néhány motívum folyton ismétlődik és tükröződik más, a főszereplővel kapcsolatba lépő emberek történetében. A szövegszervezés e módja megidézheti az olvasóban többek között  Alain Robbe-Grillet kisregényeinek felépítését, funkciója azonban eltér a megszokottól.  Például Thérèse egy kislányra vigyáz délutánonként, aki szüleivel egy hasonlóan nagy házban lakik, mint ő gyerekkorában. A szülők furcsák, gyanítható, hogy szélhámosok, s mintha a kislány sem saját gyermekük lenne, inkább csak egy látszatélet látszatkiegészítője, csecsebecséje, kis bizsuja. A fentebb írtakat is figyelembe véve ez a motívum is könnyen értelmezhető úgy, hogy a főszereplő nem a múltbeli eseményekre talál rá újból és újból a később vele történt események egy-egy mozzanatában, hanem a kétségbeesett emlékezni – azaz valahová kötődni és ezzel végre identitását is stabilizálni – akarás készteti arra, hogy minden jelenbeli történést megpróbáljon beleilleszteni saját múltja általa is ismert puzzledarabjai közé. Fontos, hogy hova esik a hangsúly: nem a felügyeletére bízott kislány sorsa olyan, mint az övé, hanem az övé  lehetett talán olyan, mint most ezé a kislányé. Ugyanígy nem véletlen az sem, hogy épp egy sárga kabátos nőben véle felfedezni anyját, hiszen egyik meghatározó emlékfoszlánya egy mesekönyv, aminek borítóját sárga díszpokrócot terítenek egy lóra. A Kis Bizsu tuljadonképpen egy hisztérikus hajsza a különböző motívumok egymásnak megfeleltethetőségéért, melyet a visszafogott, lefojtott hangnem tesz még szorongatóbbá és őrjítőbbé.       

Akkor érzékelhetjük csak, mennyire kínkeserves, a létezést minden ízében átszövő  kétségbeesett cselekvés is mindez Thérèse részéről, mikor a két hozzá valamiképp közeledni vagy kötődni vágyó ember mellett megkönnyebbül, kiszakad végre a ki vagyok én? kérdésére választ kereső őrlődésből. Mindezek fényében a regény zárlata meglehetősen talányos. 

A kötetet a fordító, Rőhrig Eszter utószava zárja, amiben egy sor plusz információval szolgál a regény helyszíneivel kapcsolatban, s ezek segítségével kísérel meg egy lehetséges értelmezést adni Modiano alkotásának. Kétségtelen, nem hagyható figyelmen kívül, hogy a regény során – melyben az elbeszélő egy ponton a város bombázást is említi - az anyára is rátapad a németek gúnyneve (Boche), ami által sejthető, miféle pártfogója lehetett neki, miféle lakásba költözhetett csak úgy be, és miért kellett aztán egyik percről a másikra távoznia. Másrészről azonban úgy gondolom  - és bizonyíthatják ezt a fentebb írtak is -, hogy a regény értelmezhető anélkül is, hogy pontosan ismernénk, az elbeszélés helyszíneinek közelében milyen, a Resistance történetében is fontos ház vagy park található, így ez a rövid tanulmány a könyv végén inkább csak érdekes kultúrtörténeti adalék marad.