Először a 90-es években láttam, a Sportcsarnokban, ahol teltházas és rendkívül látványosra sikerült koncertet adott Laurie Anderson. Ez volt az az idő, amikor beleszerettem a zenéjébe, mely egyszerre volt egyszerű és mély, szuggesztív és látványos, s akkoriban még újdonságnak számított (számomra), hogy egy művész egyformán járatos a hangok, az elektronika és a vizualitás világában.

Laurie Anderson - O Superman

A második koncertélményre 2007-ben került sort, ekkor a Művészetek Palotájában lépett fel. A színpadkép összehasonlíthatatlanul szerényebb volt, a tartalom, a mondanivaló ütősebb, ám annál kevesebb felhajtás volt a részletekben.

Laurie Anderson - Born, Never Asked

Meglehetősen fura párosítás, de mostanában az jutott eszembe, hogy Laurie Anderson a new york-i Cseh Tamás. Sokszor zenészekkel körbevéve, ám mindig van egy története, amit mesél, előad, amivel egylényegű. (Cseh Tamással szemben azonban Laurie zenei újító volt, aki bátran kísérletezik az elektronikával.) Személy szerint mindkettőben a személyiség erejét érzem: kiáll egy ember a hatalmas tömeg elé és mesél, sokszor bugyutának vagy zavarosnak tűnő, nyakatekert történetet, amely a sok-sok elágazás után valahogy mégis ugyanoda kanyarodik vissza. És az első pillanattól fogva elbűvöl, elvarázsol az előadó személyisége.

Laurie Anderson - Walking and Falling

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a színpadot egy csomó, égő mécses borít. Van egy kisebb asztal és egy pulpitus, ami láthatóan az előadáshoz tartozik, de ezen túl semmi más. Majd megjelenik Laurie Anderson a hegedűjével, a pulpitus mögé áll és kezdődik a bűvölet.

Laurie Anderson - Home of the Brave

Nagyon ismerősen hangzik a történet: „A kezdet kezdetén még nem volt föld, csak ég. És a madarak köröztek az égen, a levegőben. Egyszer meghalt a legidősebb madár, és nem volt hová temetni. Mert nem volt föld, csak ég. Végül elhatározásra jutottak: az apát a madárfiú fejébe, a fej hátsó részébe temették. És ez volt az emlékezet, az emlékezet születése.” (Elnézést kérek a pontatlanságért, a 2007-es előadás emlékeit idézem most fel egykori kritikám alapján)

Akkor sem volt vetítés, ám zenészekkel játszott: most a pulpitus mögött álló Laurie-n kívül a színpadon nem volt más látvány, mint a mécsesek. Pontosabban a háttérre időnként vetítettek egy-egy képet: ha jól számoltam, három statikus képből, Laurie Andersonból és egy csomó égő mécsesből állt az egész látványvilág.

Maguk a történetek, amelyek köré szerveződött az előadás, nagyrészt újak voltak, legalábbis nekem nem tűntek ismerőseknek. Ám technikailag a műsor messze nem ért fel az emlékeimmel. Úgy értem, alig-alig állt össze valamilyen értelmesebb zene, dallam, az elektronikus hangok egyszerűek, túlságosan egyszerűek (és nyersek) voltak, s ahogy a látvány esetében is, érződött, hogy kevés figyelmet szenteltek a megalkotásukra. Ugyanakkor a lényeg, az előadó személyisége, a személyiség ereje megmaradt. A hang, a történetek előadása, a helyzet maga olyan szuggesztív volt, hogy nem lehetett elkerülni a hatását. Ám volt egy másik eltérés is korábbi élményeimhez képest.

Elérkeztem ahhoz a ponthoz, amelyet a legnehezebb megfogalmaznom: talán a legegyszerűbb, ha azt mondom, hogy a szövegekből eltűnt a lázadás, s ami maradt az csak a rezignáció, némi remény és az akarat, hogy folytatni kell, a mesélés nem szakadhat meg, (a) The Language of the Future igényli ezt.

Nehéz, és nem is tudom pontosan megfogalmazni azt, hogy mi volt (számomra) Laurie Anderson mondanivalójában a lázadás, hiszen a történetei többé-kevésbé zen koanok voltak, talányok önmagukban. Az a kontextus, amelyben előkerültek, azonban egyértelművé tette a történet folytatását. Igen, pontosan ezt akarom mondani: Laurie Anderson történetei folyamatos kiegészítést, folytatást igényeltek.

Nyilván én is sokat változtam az elmúlt néhány évtizedben, és ezzel szembesített, hogy régi jó barátom fiatal felnőtt leánya az előadás után elmondta, hogy szinte végig a sírással küszködött közben, annyira meghatották a történetek.

Azt hiszem, ez a meghatottság hiányzik már belőlem, bár én is kifejezetten élveztem az előadást. Csakhogy egy-egy ilyen élmény után egykor azzal mentem haza, hogy szembesültem valami váratlannal, valami – addig – érthetetlennel, amitől a világ tágabb lett, az értelemhorizontom tágult. Most viszont azzal a mondanivalóval indultam haza, hogy a jövő nyelvét beszélni kell, használni, mert ezáltal teremtődik meg mások, az ifjúság számára. A nyelv további alakításától pedig visszahúzódik a művész.