A hetvenes évektől Franciaországban dolgozó grúz rendező – minden bizonnyal a gall demokráciáról szerzett tapasztalataiból kiindulva – egy minisztert tett meg új filmje főszereplőjéül, aki a masszív tömegdemonstrációk folyományaképp az utcára kerül. A szerény és higgadt Vincent (Séverin Blanchet) eddig jóízűen élvezte munkája áldásait, kollégáival járt vadászni, irodájában pedig testépítéssel és römizéssel ütötte el a munkaidőt, s ha kopogtak, csupán egy térképet terített a kártyaasztalra, hogy megmaradjon az állás – ám most kénytelen átadni utódjának fényes hivatalát, s vele együtt az innen-onnan összeharácsolt javakat, de még a flancos ruhákban fel s alá vonuló, dekoratív nőcskéjét is.

Vérbő politikai szatíraként indul tehát a film (mely ráadásul az itthoni események horizontján pikáns mellékízt kap), ám a későbbiekben némileg irányt vált. A pórul járt politikus ugyanis fogja a cókmókját, s elbandukol a parkban lézengő régi cimboráihoz, majd a játékidő további részét főképp a bohém haverokkal, új és volt barátnők lefektetésével és kocsmázással tölti, s csupán egy-egy pillanatra értesülünk az odahagyott politikai élet szereplőinek ténykedéséről. A kamera közben nem rajta lóg, inkább érdeklődve bámészkodik a felvonultatott figurák között, előbb az egyiket követi, majd hirtelen az éppen feltűnő másikra vált, hogy aztán egy addig teljesen lényegtelennek tetsző dologra irányítsa a figyelmet.

Ez a (zenei) szerkezet jól ismert a rendező korábbi munkáiból, főleg az utóbbi két mű (az Agyő, édes otthon és a Hétfő reggel címűek) felépítése hasonló, s ahogy azoknál, emitt is inkább történetmorzsák, töredékek szőnyegével találkozunk, semmint egy ok-okozati kapcsolatok által szervezett, lineáris cselekménnyel. Ugyan Vincent életét látjuk rendbe jönni – a kisemmizett, nincstelen ex-miniszter végül régi barátai és szeretői közt, a mindennapi élet örömeiben leli meg újra önmagát –, az események nem állnak össze egybefüggő történetté, a szereplők – akikről ráadásul egy közelkép nem sok, annyit sem látunk – pedig mind típussszerű, esetleges figurák maradnak. Ez a vén, csendes duhajokkal, prostikkal, piás rabbikkal és nagyhangú feketékkel benépesített, vidékies Párizs – ahol mindenki ismer mindenkit, és mindenki össze is fut mindenkivel – kétségkívül sajátos világ, ám mivel a szereplőkkel való azonosulás lehetősége nem nagyon adatik meg, könnyen előfordulhat, hogy a néző számára egy idő után elveszíti érdekességét.

Mégis, az Őszi kertek látszólag hanyagul, valójában azonban aprólékosan koreografált, minimalista burleszkje jól esik a szemnek. Kezdetben ugyan hiányérzetet kelt, hogy a fel-feltűnő figurákat nem ismerjük meg jobban, de aztán szakadatlan váltakozásuk ritmusa magával ragad, s azon kapja magát az ember, hogy önfeledten nézelődik ebben az abszurd, mégis otthonos világban. Joszeliani virtuóz eleganciával illeszt különböző tónusú jeleneteket egymás mellé, mintha a kisebb-nagyobb hangnemváltásokat is zenei módon szerkesztené meg. A humorral is csínján bánik, nehogy túlságosan közel engedjen figuráihoz, nagyobb poénjait rendre lelövi, de itt-ott megszalad a keze, s előbukkan egy-két telivér, csibészes tréfa: a Vincent arisztokrata anyját alakító Michel Piccolin például nem lehet nem röhögni, de hasonlóan vicces a politikai hatalomátvétel ügymenete is. A végelszámolásnál azonban már a túlzások s apró stílustörések is olybá tűnnek, mintha tudatosan lettek volna kiporciózva.

Joszeliani filmjének lezárása is egy közepes poén: a hordóhasú miniszterutód, aki a bevezetőben oly szigorú arccal paterolta ki Vincent-t hivatalából, a film végén maga is munka nélkül ballag le a parkba cigit és vodkát kunyerálni. A mindennapi élet állandó, ciklikus mozgásában a politika csupán egy apró epizód, amibe ha belekeveredik is az ember, utána csak egy kicsit kell szégyellnie magát. Az Őszi kertek a rendező ismerőinek nem sok újdonsággal szolgál, a jól ismert szólamot dúdolja tovább, de Joszeliani rezignált hangja ezúttal éppolyan tisztán szól, mint legjobb munkáiban. A modern film ezen utolsó mohikánja kivételes következetességgel építi tovább életművét.