A Megyek utánad talán annyiban lép tovább az előző regényhez képest, hogy a családi sorsokon túl azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy a szerelmeink, a vágyaink, a magánytól való félelmeink mennyiben deformálják az életünket. S talán ezen a ponton érződik igazán a nagy téma, a szerelem mint menedék és kiszolgáltatottság, valamint az élményt feldolgozó írás mint önterápia. A szerelem egy olyan léttapasztalatként jelenik meg mindkét alkotónál, egy olyan erős benyomásként, amely túlmutat önmaga határán és egészen a személyiség gyökeréig vezet, ahol már nincsen más lényegi, csak az összes hazugságától lebontott meztelen én. Valójában Grecsó Krisztián olyan szerelmi múltat ábrázol, olyan térszerkezetet hoz létre, amelyben a gyermekkor, a család és az összes volt kapcsolat egyszerre lélegzik. A kötet sokszor megidézi József Attilát, már a regény címe is az Ódára utal vissza. Hangulatában azonban a Nagyon fáj című vershez áll közel a regény világa, hiszen ugyanaz a mélységes vágy érződik belőle, Darut is ugyanaz a vágy hajtja a nőhöz, a biztonságot adó ölelésre.

Mindezek mellett kétes a mű, ha szabad így fogalmaznom, erőssége. Maga a téma jó és ötletes, és még a megvalósítása is sokszor kiváló. De nem minden fejezet képes ugyanazt a színvonalat hozni. Az Eszter jön, Daru marad, Juli van részek nagyon jók. Elbeszélésmódjuk kifejezetten bravúros. Talán ezekben a fejezetekben mozognak együtt igazán jól az elbeszélői rétegek. Mert az elbeszélő narrátor alakja eltávolodik a regényben a fiatal Daru alakjától, akivel szemben végig megtartja a három lépés távolságot. Eszter egy életre szóló szerelmet rejt magában, olyan motívummá válik Daru számára, amely mindvégig visszaköszön a regényben. Mintha éppen ennél a résznél érne véget Daru számára a bizalom. Eszter és Daru kapcsolata leképzi a narrátor és Daru kapcsolatát, miközben a meg nem értettség különös árnya lengi át a fejezetet. Hasonló a helyzet a Daru marad részben is, ahol a belső és a külső világ ütköztetése és a megkettőzött én alkot izgalmas harcteret. A befejező szerelemben pedig, Julival, olyan elbeszélő szerkezet bontakozik ki, amelyben múlt és jelen váltakozva követik egymást, és amely igazán izgalmas elbeszélői rétegeket hoz létre.

A többi fejezetnek talán az a baja, hogy túlságosan elnehezedik tőlük a mű, s a nyomatékossága miatt elveszti a könnyed élét. A regény egyik problematikája is éppen ez a súly, mert nem hagy időt fellélegezni olvasás közben. Persze az is igaz, hogy a nagy művek megállásra kényszerítenek, de mivel Grecsó műve az érzelmekkel néz szembe, ezért megvan benne az a veszély, hogy nem megrendülést okoz, hanem sajnálatot. És a sajnálatból már mindennemű szép hiányzik.

A másik kétségem a könyvvel kapcsolatban a túlzott elégikus hangvétel. Az eltűnt idő és az eltűnt szerelmek megidézése fokozatosan illúziótlanná teszi a művet, és a végén a letűnt idővel való szembesülés mindent semmissé tesz. Az utolsó lapokon igazából minden elveszti a fontosságát. És bár érthető, hogy a múlt az emberben nem a tárgyakhoz és a személyekhez kötődik, hanem a letűnt érzésekhez, és az újra találkozás a múlt lerombolását rejti magában, mégis a legnagyobb baj, hogy hiányzik a regényből a felemelő pillanatok szépségének az ábrázolása. Annak ellenére, hogy sokszor szép a regény, hiszen az elégia még az elmúlást is képes széppé bűvölni, nincs meg benne az ellenpont. Hiányzik az önfeledt szerelmek és boldog pillanatok nyelvezete. Az ellenpont hiánya pedig reménytelenné teszi a dolgokat, mert azt sugallja, hogy soha nem volt jó, nincs mire vágyni. Nincs hova tartani.

Grecsó Krisztián megint bátran le merte vetkőzni magáról az érzelmi rétegeket, nem félve a meztelenségtől. Bátran utána indult az elveszett múltnak, nem félve elpusztítani az utolsó illúziókat sem. Bátran mert mesélni múltról, szerelemről és csalódásokról. És ha elég bátor, akkor Juli valóban előre mutat a következő regényhez. Ahová tart.