De persze olyan is van, hogy bár tudom, hogy üdvösebb volna tiszta lappal nekivágni az estnek, nem tudok elvonatkoztatni az előismereteimtől. A Ministry of Wolves-hoz sem úgy álltam hozzá, mint egy friss, eddig egyetlen lemezt összerakó alkalmi zenekarhoz, hanem mint egy olyan szupergrupphoz, amelynek tagjai egy csomó, számomra igen kedves együttesben fordultak már meg karrierjük során. Ezek a cévék pedig annyira imponálóak, hogy nem tudom megállni, hogy röviden ne vázoljam őket itt is.

A négy tag közül a legismertebb név a Mick Harvey-é, aki zenei pályafutását Nick Cave mellett kezdte a The Boys Next Door-ban, majd folytatta ennek utódjában, (a) The Birthday Party-ban. Ezek után persze benne volt a Bad Seeds alapításában is, és személyes okokra hivatkozva csak nemrég, 2009-ben szállt ki a zenekarból. Időközben tagja volt még a Crime and the City Solution-nek a ’80-as évek közepétől a banda feloszlásáig, később pedig szólólemezeket jelentetett meg. Mindemellett (hogy csak még egy dolgot említsek) PJ Harvey két legjobb lemezét társproducerként felügyelte.

Alexander Hacke neve elsősorban az Einstürzende Neubauten legendás német kísérletező-gót zenekarhoz köthető, amely, ha minden igaz, hamarosan új anyaggal fog jelentkezni. Hacke és felesége, a szintén Ministry of Wolves-tag Danielle de Picciotto ugyanakkor része a tavaly ismét összeállt, és egy remek lemezt összehozó Crime and the City Solution új felállásának is. Az egyetlen tag, akinek eddigi zenekairól (Firewater, Botanica) semmit nem tudtam, az a főként billentyűs Paul Wallfisch, viszont a dortmundi színház zenei vezetőjeként az ő ötlete volt egy előadás zenéjét megírandó összehozni ezt a csapatot, és ugye, akinek ilyen barátai vannak, rossz ember nem lehet.

A rendkívüli életrajzok mellett még egy dolog fokozta a zenekarra nehezedő nyomást, tudniillik nagyon sokáig vaciláltam, hogy ne menjek-e inkább az Ultrahang Fesztivál nyitányát jelentő, szintén világsztár Charlemagne Palestine koncertjére. Végül mégis a Ministry-t választottam, bizalmat szavaztam nekik, ez pedig, sajnos elkerülhetetlenül, még dobott egyet az elvárásaimon.

Gentry Sultan - Pull The Sledge

Ilyen csomaggal érkeztem tehát, meglehetős késéssel, az A38-as hajóra, ahol már játszott az előzenekar Genrty Sultan. Beérve meglepődve vettem tudomásul, hogy ez egy ülős estnek ígérkezik, a terem ugyanis tele volt rakva székekkel, és bár a Gentry Sultan jazz-punkja nem igazán kívánta meg, leültem. A zenekar egész jó hangulatot tudott teremteni, de egy idő után nagyon elkezdtem hiányolni egy pontosabb ritmusszekciót. Az ilyen zenének a lelke a kérlelhetetlenül robogó beat, itt viszont e helyett egy kicsit bizonytalan, ingoványos talajra kerültek rá a szólisták balkános dallamai és szabad elkalandozásai. A továbbiakban sem annyira kitűnő hangosítás miatt hajlok arra, hogy a homályos alapért inkább a hangzást, mint a zenészeket tegyem felelőssé, az viszont tény, hogy ha valaki megkért volna, hogy a basszustémákat kottázzam le, elég nagy bajban lettem volna: mindig volt kábé három variánsom arra, hogy valójában mi is szól odalent. Elég sokszor jártam így az ütemek megállapításával is. Mivel a zene amúgy tetszett volna, csak az aktuális megvalósításával voltak bajaim, koncert után ellátogattam a zenekar bandcamp oldalára, és meghallgattam az eddigi egyetlen lemezüket, ezt pedig mindenkinek csak ajánlani tudom. Teljesen jó anyag.

Ministry of Wolves - The Gold Key

A Gentry Sultan után egy pontosan félórás átszerelést követően színpadra lépett a Ministry of Wolves, és belekezdett a Republik der Wölfe első, és szerintem egyik legjobb dalába, a The Gold Key-be. Ez a dal amolyan nyitány-féle, rajta keresztül léphetünk be Anne Sexton kifacsart Grimm-meséinek világába. (Sexton 1971-es Grimm-meséket feldolgozó Transformations című kötetéből inspirálódik az a dortmundi színdarab, amelynek zenei aláfestését a Ministry szolgáltatja.) Ez a belépés viszont most nem sikerült. Szerintem ugyanis a lemez egyik legnagyobb erőssége a Sexton verseire hol jobban, hol kevésbé támaszkodó szövegvilág, a másik pedig ezeknek a kiváló szövegeknek a nagyon kifejező, teátrális előadása. A négy zenész váltakozva adja elő a szövegeket, mindig úgy, hogy az adott hang az adott dal karakteréhez a lehető legjobban illeszkedjék.

A koncert Gold Key-ében viszont a szöveg sem volt érthető, és Picciotto tolmácsolása sem volt különösebben meggyőző. Ezt a semlegességet megint a hangosítás számlájára írtam, egyszerűen nem volt eléggé előtérbe hozva a vokál. És bár a probléma később valamelyest enyhült (Hacke Iron Hans-a például egész erősre sikerült), végig ott lappangott bennem az ítélet, hogy ez lemezen azért sokkal jobban működik.

The Ministry of Wolves - Cinderella

Így maradtunk a szövegektől és a teatralitástól megfosztott zenével, ami jó ugyan, de mégsem képes kitölteni egy másfél órás klubkoncertet. (Hogy nem klubba szánták az a székekből is egyértelműen kiolvasható volt: klubkoncerten vagyunk ugyan, de azért üljünk le, mint egy előadáson.)

A Rumpelstiltskin-hez hasonló erélyesebb számok ebben a környezetben nagyon hiányoztak, egy kicsit az egész üresnek hatott. És mikor Harvey elmesélte, hogy a Frog Prince melankólikus zenéje közben az előadásban egy hatalmas béka erőszakol egy kislányt, akkor egyértelművé vált, hogy miért. Hiszen mégiscsak kísérőzenét hallottunk, ami bár az előadásban egészen biztosan nem rendelődik alá a vizualitásnak, mégis úgy tűnik, csak vele karöltve tud maradéktalanul kiteljesedni.

Ministry of Wolves - Frog Prince

Ami a koncertet mégis megmentette az az volt, hogy a négy zenész láthatóan kiválóan érzi magát egymás társaságában. Ha ez nem így volna, bizonyára nem turnéztatnák a lemezt, és nem jelenne meg máris jövő hónap elején a következő, Happily Ever After névre keresztelt album. Meséltek, viccelődtek, nevettek, ugratták egymást, és egészen összeszokottan játszottak együtt. Az ő lelkesedésük kipótolta a hangosítás és a kontextus miatti hiányérzeteimet, így végeredményben azt kell mondanom, hogy egy jó koncerten vehettem részt. Csakhát a jónál én picit többre vártam.