A fesztiválnak először a marketingje az, ami elismerést vív ki. Már maga a mottó és a dizájn is figyelemfelkeltő, és valóban provokáló: a plakáton a diktatúrák kedvenc színei a vörös, a fehér és a fekete, egyszerű geometrikus formák állnak, már-már közlekedési táblának is gondolhatnánk őket. Vörös körben az áthúzott fekete ART felirat, és a mottó is a következő: Művészet, minek? (Art, what for? Načo umenie?) 

A felhozatalban elsősorban a kísérletező, útkereső, alternatív vonal az erőteljes, valamint a közép-európai történelmi hagyományt megjelenítő művek, de látható olyan darab is, mely az itteni lelki alkat kialakulását részletezi, illetve a hely sajátos világképét, amelynek köszönhetően a térség lakói olyan könnyen egymásra tudnak hangolódni. Történelmi kérdéseket érint például a magyar meghívott, Pintér Béla Kaisers, TV Ungarnja, valamint szinte az összes helyi (szlovák és cseh) előadás. A program alapján azt is mondhatnánk, hogy a mottóban feltett kérdésre az egyik lehetséges válasz a múlt és a nagy nemzedéki traumák feldolgozása lehet a válasz.

A hetvenes évek jellegzetes stílusában felépült Andreja Bagara Színház, mely halványan emlékeztet a mi Győri Nemzeti Színházunkra, impozáns méretű tér közepén áll, és ezt a teret meg is töltik installációkkal, performanszok és kiállítások helyszíne lesz. A robusztus épület mellé került a másik fő játszási helyszín, a Teatro Tatro, ami tulajdonképpen egy cirkuszi sátor, az off programban látott nagyszerű előadás helye is. A parkokban lufik garmadája a fesztivál színeiben. A sétálóutca a színháztól néhány száz méterre található, de a nyitrai várdomb is leküzdhető távolságban helyezkedik el, a hangulatos barokk óváros és a szép kilátás ígérete egész biztosan más színházbarátokat is elcsábított ide. A tájékoztató és hivatalos kiadványok bőséggel kínálják a turisztikai és fesztiválprogramokon kívüli eseményekről az információt, lehet tehát bőséggel válogatni.

A fesztivál nyitóelőadása Herbert Fritsch Cím nélkül No 1 című műve, és noha a sajtóanyag egekig magasztalja annak formai bravúrjait, sajnos maga az előadás szinte kizárólag a forma oldaláról értékelhető. A berlini Volksbühne am Rosa-Luxemburg-Platz produkciója cirkuszi előadások burleszk-slapstick betétjeinek végtelen sorát kínálja, viszont a nevettetésen és a meghökkentésen kívül mintha nem tűzött volna ki más célt maga elé. A szkeccsek minősége is igen eklektikus, a remekül kidolgozott első, zenekari árokban játszódó jelenet mellett kifejezetten közönségesnek és otrombának hat a negyedórás fingós szám. A társulat íratlan szabályainak megfelelően minden egyes tagnak jár egy zárt szám, viszont egy idő után, mint néző, önkéntelen azt kezdem figyelni, hogy ki kapta azt már meg, és hány tag fog még meglepni valami kanapé körül rohangáló vagy fura hangokból álló ötpercesssel.

Nem lehet viszont letagadni, hogy a vizualizációra rengeteget fordított a rendező és a kreatív stáb. A színpad közepét egy emelet nagyságú kanapé foglalja el, ekörül zajlanak az események, miután a kezdő szekvencia után az artistává avanzsált zenekari tagok feljutnak a deszkákra. Sminkben, öltözékben, a régi korok hajformáit remekül utánzó műanyag fejfedőkben és gesztusokban is a varieték és némafilmek tipikus alakjai jelennek meg előttünk, és több szám eleje kimondottan decensen idézi meg a pantomim és a vándorcirkuszok aranykorát.

Viszont a számok nagy része mértéket téveszt, ugyanazt az egy ötletet ismételgeti az előadó, próbára téve a közönség türelmét (mivel az előadás, amire talán a performansz szó találóbb lenne, két óráig tart szünet nélkül, így időről időre megmozdul a földszint, mert a nézők egy része inkább a távozás mellett dönt). Hiába érdekes például az elején a kígyóbűvölő zenére kezdődő nyelvnyújtogatás, ebben az egy gegben nincsen annyi, hogy ezt hosszú percekig érdemes lehessen figyelni. Különösen zavarba ejtő, hogy a készítők az opera műfaját jelölték meg a kész mű besorolásánál, ezt pedig elfogadni csak akkor lehet, ha már magát a műfaji megjelölést is fricskaként értelmezzük.

A fesztiválnyitó darab felemásra sikeredett, viszont bőven kárpótol a kiegészítő program különleges, éjszakába nyúló előadása, a szlovák Ondrej Spišák A Mester és Margaritája. Bulgakov sokféleképpen értelmezett könyvénél nehezebben dramatizálható regényt alig lehet elképzelni, mégis, mintha a színházi alkotók nem adnák fel, hogy újra és újra szerelembe essenek vele. A Nemzeti Színház régi, Szász János rendezte előadása talán a legismertebb itthoni színrevitel, de tavaly nekifutott egy román koprodukcióban a Maladype társulata, Hargitai Iván Székesfehérváron látványszínházat csinált belőle, volt korábban Újvidéken, Nyíregyházán és Egerben is, most épp a Vígszínházban tartanak premiert belőle.

Ugyan mindegyikhez nem volt szerencsém, de bátran kijelenthetem, hogy a szlovák próbálkozás jó, néhány pillanata egészen katartikus színházi élményt nyújt. Spišák a bábszínház és vándorcirkuszok kora, illetve a fantasy felől közelített a műhöz. A rendező eddigi életművére nem mondhatni, hogy bővelkedne klasszikus regények adaptációjában, mégis, látszódjon ez bármennyire is valószínűtlennek, a könyv szellemisége nem sérül. Néhol talán túl sok az ötlet, túlságosan harsány a rendezés, de mindez kellett ahhoz, hogy az előadásnak olyan híre menjen, hogy jóval nehezebb legyen jegyet szerezni rá, mint a külföldről érkező művekre.

Már maga a helyszín is figyelemre méltó: a rendező egy cirkuszi sátorba helyezi a történetet (a Teatro Tatro, a társulat kipróbált játszási helye), ez eleve számtalan önreflexív pillanatra ad lehetőséget. Az olcsó sörpadokon, rossz fűtés mellett nem éppen kellemes végigülni a négy órás játékidőt, de a látottak kárpótolnak. A könyvet igen részletesen viszik színpadra (egyszer szó szerint is, kézirat formájában), néhány jelenetet hagynak csak ki, néhol beleírnak, a fejezetek sorrendje is borul párszor. Kissé posztmodern utalásként a nézőtérre beültetett színész többször bekiabál, Bulgakov önéletrajzából vett elemekre világít rá, megjegyzéseket tesz történelmi és politikai utalásokra. Ezek néhol feleslegesnek hatnak, vitatható az első felvonásban Sztálin fizikai megjelenítése is, mégis a regény fejezetei többnyire kellő ízléssel, ötletes rendezésben tárulnak elénk. Az első felvonás is tartogat emlékezetes pillanatokat, például Woland felbukkanásakor a moralizáló és filozófiai párbeszédek hátborzongató visszaadását vagy a szovjet írók dekadens társaságának egyszerre komikus és szatirikus megjelenítését. Mégis az igazán erőteljes jelenetek a második felvonásban kaptak helyet, Margarita felbukkanásától.

A rendező nem spórol a műfajokkal, kuplék, tévéműsorok idéződnek meg, van árnyjáték, dalok hangzanak el, a színek és a füstgép is egy fojtott, kézzel tapintható légkört varázsol a nézőtérre. A leghatásosabb pillanat kétségtelenül a boszorkányszombat jelenete, amikor Margarita először ül seprűre. Ekkor a nézőtéri fények kihunynak, csak egy sikító nő ütődik neki folyamatosan a cirkusz ponyvájának, hogy aztán egy szélgép kereszttűzében és főfényben újra a színpadra találjon. Ezúttal már uralja a söprűt, majd tova... A teljes társulat megválik ruháitól, és örömteli rohangálásba kezdenek az épület előtt, amit mi csak a nyitva hagyott technikai bejáraton keresztül szemlélhetünk. A hatás tökéletes, pedig nincs szcenika, nincs szemfényvesztés, csak az érzékeinkkel játszanak. Hogy az este kilenc órás kezdésnek köszönhetően erre a pillanatra pont éjfélkor kerüljön sor, már csak hab a tortán.

Kevésbé ötletgazdag, de egyáltalán nem hatástalan Woland sátánidéző éjszakája, amikor horror-maszkokban vonulnak el előttünk a történelem szörnyetegei, Caligulától Báthory Erzsébeten át Hasfelmetsző Jackig. Ezen a ponton találkozik össze és fér meg egymás mellett a filozofikus nagyregény és a vásári szórakoztatás. Nem kell viszont attól sem félni, hogy Bulgakov prózája elveszne; az előadásban nagyon sok a szöveg, sokszor még csak nem is dialógus, hanem inkább felolvasó vagy narrált formában.

A könyvhöz hasonlóan az előadás sem a könnyen besorolhatók közé tartozik. Némely részei, mint az imént említettek, katarzisközeli állapotot okoznak, mások, mint például az első felvonás tévéműsor paródiája (magyar nyelvű is elhangzik), vagy a beépített néző meglincselése a biztonsági őrök által, túlságosan harsánynak tűnnek. Mégis: a könyv rejtélyessége jó alapot szolgáltatott a rendezőnek arra, hogy beléolthassa a misztikum iránti szeretetét, és mindez a cirkuszi sátor közegében olyan különleges színházközösségi élményt nyújt, amelyben bármikor szívesen részt vennénk.

Címtelen No. 1. – Herbert Fritsch egy operája

Szereplők:

Florian Anderer

Matthias Buss

Nora Buzalka

Werner Eng

Patrick Güldenberg

Jonas Hien

Wolfram Koch

Inka Löwendorf

Annika Meier

Ruth Rosenfeld

Axel Wandtke

Hubert Wild

Ingo Günther

Fabrizio Tentoni

Michael Rowalska
 

Jelmez: Victoria Behr

Fények: Trösten König

Zene: Ingo Günther és Herbert Fritsch
 

Rendező és látványtervező: Herbert Fritsch

Michail Bulgakov: Mester és Margaréta

Szereplők:

Lukáš Latinák

Jakab Róbert,

Marián Miezga,

Lukasz Kos,

Milan Ondrík,

Peter Oszlík,

Zuzana Konečná,

Agáta Spišáková,

Zuzana Moravcová,

Rudo Kratochvíl,

Martin Nahálka,

Milan Vojtela,

Samuel Spišák,

Andrej Kalinka,

Lucia Korená

Látványtervező: František Lipták

Jelmez: Katarína Hollá

Zene: Andre Kalinka

Bábok: Karel Czech

Maszkok: Martin Blizniak

Rendezte és színpadra adaptálta: Ondrej Spišák

2014. szeptember 26.

Nyitrai Színházi Fesztivál

Fotók: Molnár Dániel, Ctibor Bachratý, René Mikó