(Hot)

Szépen kigondoltam, hogy majd egy frappáns Nevermore lemez- és dalcímmel indítom a beszámolómat az idei, 2007-es Sziget Fesztivál kulturális történéseinek egy szeletéről, de megváltoztattam a döntésemet: jobb a zaftos dolgokat kicsit későbbre halasztani. Így is eléggé be voltam gyulladva („You make me so hot”, ahogy a szépséges Avril Lavigne énekli), nem csak azért, mert augusztus 7-én épphogy landolt a gép Ferihegyen egy hosszas párizsi nyaralást követően, és parlagfű-pollenekkel telis-teli magyar levegőt is alig volt időm venni a 0. napon, hanem mert egy hozzám közeli barátom bejelentkezett a másnapi, szerdai fesztiválkezdésre. Így némiképp fáradtan és minimális érdeklődés mellett csekkoltam le kedd este, mennyibe kerül a sör – meg úgy általában, minden – a Szigeten, miközben a háttérben az LGT vokálozott a fejünk fölötti helikopterzajnak. Erről több szó ne essék: a legkevésbé sem vagyok kompetens megítélni Presserék munkásságát, megbántani pedig senkit sem akarok – mindenesetre elképzelhető, hogy én voltam aznap este az egyedüli, aki unatkozott, és nem sóhajtott szentimentálisan mélyeket, amikor azok a bizonyos magvas gondolatok, amiket a mikrofonba énekeltek, szövegként az óriáskivetítőn is hirdetni kezdték magukat.

Szerdán Juhász R. József – művésznevén Rokkó – nyitotta az Irodalmi Sátor heti műsorát. Rokkó költő és performanszművész, Érsekújváron él s tevékenykedik, de járt s előadott már a világ szinte minden pontján. Témául a számára – és számomra is – kedves intermedialitást választotta, vagyis arra próbálta fölhívni a kedves szigetlakók figyelmét – már aki rögtön az első nap hajlandó volt tiszteletét tenni az Összművészeti Helyszínen –, hogy amiket látunk, hallunk és szövegként (olvasva) megértünk, azok bizony szövevényesen összekapcsolódva fejtik ki hatásukat, mindenféle technikai közvetítőkkel – pl. gramofonnal, projektorral – megspékelve. Nem beszélve arról, hogy maga a művész, sőt, a művész teste – merthogy ő is hús-vér ember, bármit is állítottak róla korábban – ugyancsak aktív résztvevője ennek az agyonközvetített játéknak, amit más körülmények között akár világtapasztalatnak is hívhatnánk.

Rokkó műsora nem nyúlt hosszúra, aminek a magam részéről örültem – no nem azért, mert hamar le akartam tudni, hanem mert jött az én kedves barátom, akiért ki kellett menni a városba. Az este a továbbiakban a lélekápolás és a bormámor jegyében, Sziget nélkül telt, begyulladva és az emberi közelségtől elérzékenyülve, de kulturáltan.


(On and on and on and on and on...)

Mint szorgos méh a kaptárhoz, úgy jártam vissza és vissza az Összművészeti Helyszínre információt gyártani – az egyik kulturális honlap kérésére beszámolót kellett írnom a nap irodalmi eseményeiről lásd [a]http://www.litera.hu/object.2d425a2b-0235-4780-bd4c-650400f79be0.ivy[text]itt[/a] és [a]http://www.litera.hu/object.3618114b-4d1a-42bc-a13c-2ec106cf215b.ivy.[text]itt.[/a] Nos, úgy egyébként bezsongva és feltöltődve a szerda estétől, csak enyhe részvéttel tudtam viseltetni az Irodalmi Sátor babzsákjain és deszkáin punnyadozó, javarészt külföldi hallgatóság iránt, amely már előző nap is azt a benyomást keltette – amint Balázs Eszter, a program egyik felelőse jó érzékkel rámutatott –, mintha legalább egy hete tartana a Sziget. Sebaj, a sörökkel és fröccsökkel teli kezek mindig fölemelő látványt nyújtanak; a kérdés már csak az volt, mit produkál ma a bosszantóan magyarul megszólaló pihenősátor.

Madách Tragédiájának új, Budapesti színét tekinthettük és hallgathattuk meg a TÁP színház színészeinek felolvasásában. Állítólag az egyik legnagyobb recepciója magyar földön a Tragédiának van, dacára Arany János egykori lusta legyintésének, miszerint Madách műve „ócska Faust-utánzat”. Hát, örömmel jelentjük, mégsem az, sőt, mostanra Péterfy Gergely és Németh Ákos jóvoltából ki is bővült. Azaz megtapasztalhattuk, milyen volt Budapest 2007 tavaszán, s mint téblábol szerencsétlenül Ádám és Éva ebben a fülledt, balhéra sóvár hangulatban. Elkeserítő és mulatságos, meggondolkodtató és vicces, s hogy a jelenet elnyerte méltó fogadtatását, azt a végén lezúduló, tisztító égi áldás szintúgy hivatott jelezni, amennyiben hiszünk az ilyesmiben. (A dolgok szimbolikus jellegében, mármint. S mivel ez itt az Irodalmi Sátor volt, hinnünk kellett benne. Hirtelen jó sokan is lettünk odabent.)

Miközben Viktor Pelevin kedves metamorjai (A Metamor Szent Könyvében) a legintimebb pillanat gerjesztésekor a Szerelemre hangolva című filmet élvezik, jómagam a dopamin termel(őd)ése közben is újra meg újra jelentkező terhes gondolataimat a Soulfly zenéjében próbáltam föloldani. „You must change from inside out”, satöbbi; Max Cavalera költői sorait a bámulatos gitáros, Marc Rizzo kísérte. Be kell vallanom, az egykori Sepultura-frontember vezényletével zajló buli messzemenőkig jótékony esztétikai tapasztalatban, hovatovább, élményben részesített – K. Ludwig Pfeiffer ilyesmiről beszél A mediális és az imaginárius címet viselő vaskos kötetében. Na igen, az élmény megélése antropológiai értelemben intenzívebb, mint irodalom olvasása (befogadása) közben, de hát erről a test avatott ismerői pontosabban tudnának értekezni.


(The Enemies of Reality)

S szólt a holló, „sohamár”. Tóth Árpád (és mások) kitűnő Poe-fordítása mellett ugyanúgy támogatom a (talán kissé furán) „sohamég”-ként hangzó variációt – a két változat együtt, az egymással ellentétes jelentést sugalló szócskával (micsoda hülye szó) kiválóan rávilágít a feszültségre, ami a nevermore-ban van.

Délután a vidám előadásé volt a főszerep – Udvariatlan szerelem a címe; na tessék, egy újabb megnevezés, amelyben a kémia főszerepet játszik. „Love… it’s a way of feeling”, amint Dewin Townsend professzor úr sokatmondóan megállapította, és akkor mehetünk is tovább, azt hiszem. Egyébként, a prae.hu olvasóinak [a]http://prae.hu/prae/articles.php?aid=743[text]aligha ismeretlen [/a] a fönti színdarab, ahogy föltehetőleg a középkori obszcén líra azonos című antológiája sem. Az Irodalmi Sátor a legsziporkázóbb napját bonyolította szombaton. A Nevermore pedig zseniális volt este, igazi Deconstruction, ahogy azt el is játszották – kár, hogy a frenetikus hangzás mögül alig-alig bukkantak föl valódi dalok. „We are the enemies of reality”, üvöltöttük együtt az énekessel, és úgy is mint böcsületes, alapos olvasó, akinek gyakran mindenféle idézetek járnak a fejében (it’s a way of feeling, ugye), teljes mértékig át tudtam érezni e sor jelentőségét. Ugyan nem valószínű, hogy Adorno mestertől dicséretet kaptam volna a mély emocionális azonosulásért, ami a Nevermore zenéjét hallgatva – dalok ide vagy oda – egyszerűen csak „jött” belőlem, azonban kétséget kizáróan olyan élmény volt ez, ami inkább Pfeiffer teóriáját erősíti. Aki persze, Adornóhoz hasonlóan, aligha törekedett teljes körűen megérteni a zenehallgatás esztétikáját.


(Silence is Deafening)

A vasárnap a költészeté volt. Györe Bori, Juhász Katalin, Dunajcsik Mátyás, Krusovszky Dénes és Vida Gergely olvastak föl, mindnyájan tanulhattunk belőle. A tragizáló hangnemen keresztül a magyar líra hagyományának produktív felhasználásán át a poénos posztmodernig sok-sok minden terítéken volt, nem győztük kölcsönözni a hangunkat a szövegeknek. Mert a költészetet így kell (meg)érteni: mint ami helyettünk beszél, a mi hangunkat használja. Ezért tudunk olyan jól azonosulni vele. (Mint a zenénél, ahol a dalszöveg a lángoszlop és a saját szó egyben.)

Összességében elmondható, hogy vannak tartalékai a kortárs magyar lírának: a fiatal költők tudnak verseket írni. És jól érzik azt is, honnan kapják a szavakat, és hogyan helyezzék el őket úgy, hogy azok új arcukat mutassák meg. Csiszolnivaló persze akad itt-ott, a lényeg mégis az, bármilyen furán hangozzék is, hogy élvezni lehetett a hallottakat, és ugyan csekély az esély rá, hogy a Szigetes fellépés növeli a kortárs líra reputációját, azért jól szórakoztunk. A többit lásd az irodalomkritikában.

A hétfő délutáni, avantgárd hevületű hangköltészet gyors feledését az esti pusztítás tetézte be. Bár szombat óta a lakhelyemen olykor fülsiketítő volt a csend, ami az emberi közelség hiányából fakadt, a kötelező napi adrenalinadagot az elidegenedés és a vegetatív élet nagy-nagy ismerője, a Napalm Halál szállította. Bizonyos értelemben igazi avantgárd művészet, valóságos hangköltészet az, amit műveltek – aki hallott valaha élőben profi grindcore zenét, az tudja, mire gondolok. A brit zenészek produkciójának különlegessége abban állt, hogy a hangerő és az intenzitás csaknem darabokra szaggatta a Hammerworld sátrat. A zseniális The Code is red… long live the Code lemez nyitószámát többek közt azért is volt megkapó hallgatni, mert gyönyörű példáját szolgálja zene és szöveg szét- és eggyé válásának. A „when silence is deafening” sor ismétlődéseit hangsúlyos fejbólogatással igeneltük.


(… and then you will know yourself)

Emlékszik mindenki a Mátrixra? Kirohanás a gépek ellen, Zack de la Rocha torkaszakadtából üvölti, hogy WAKE UP! – nos, ezt irigyelhette meg Gyukics Gábor, aki hasonlóképp igyekezett jobb belátásra téríteni az Irodalmi Sátor szunnyadó népeit. Tom Stolmar amerikai vendégművész közreműködésével végre az a rengeteg alvó külföldi is magához térhetett, hogy az ébredéssel együtt lezajló hirtelen testhelyzet-váltást, illetve az ennek következtében kiloccsanó sör látványát megfelelő szavakkal kommentálva a színpadra fókuszáljon. Felemelő élmény volt az a pár bátor szívű metálharcos is, aki az esti Hammerfall koncert előtt még összeszedte az erejét, és felolvasta saját költeményeit – az utolsó napon ugyanis szabad volt. „A szerelem egyfajta érzés”, jutott ismét tudomásunkra különböző verziókban, és ráadásul még az is, milyen szar lehet marhavagonban rázkódni. Abszolút metálos témák, de hát nyílt nap volt az Irodalmi Sátornál, s persze kellett a hely a szárnybontogatáshoz is.

Sajnálatos módon a Sziget az egyik leghűségesebb Iron Maiden-kópiával zárta a zúzást. Jóllehet szép kis tömeg gyűlt össze a Hammerfallra, az én szerződésem erre már nem terjedt ki. Az első két szám alatt (amiket becsülettel végigküzdöttem) az jutott eszembe, hogy mennyire nem volt igaza Jeff Hannemannak, a Slayer egyik gityósának, amikor a „mi nem gondoljuk azt, hogy bármit is meg kéne újítani” – egyébiránt bizonyosan affirmálható – kijelentésével a Pantera legutolsó, Reinventing the Steel lemezének címére utalt. Holott a Pantera éppen hogy nem újra feltalálni szándékozott bármit is, hanem a saját szerzemények ihlető forrásáig hajlott vissza tudatosan: ráérezve, hogy ami riffet lefogunk, és ahogy lefogjuk, az nem a semmiből jön, hanem valahonnan onnan ered, ahol már járt néhány technikás kéz – akár a saját magunké is. A lényeg, hogy az innen szerzett dolgokat új szituációba állítsuk. Mert akkor, tényleg, „du musst dein Leben ändern”. Vagy, amint Phil Anselmo énekes fogalmazott: „és akkor ismerni fogod magad”. Senki ne gondolja, hogy ez hülyeség.

Mert éppenséggel erre lehet azt mondani, hogy „reinventing”, hiszen ez már a sajátunk, kizárólagosan.