Annak, hogy a lapban a díszítés helyenként “túl” jól is sikerült, annak csak örülhetünk; Hartay Csaba remek versének (Kedvenc hal) és a hozzárendelt képnek kölcsönös,  erős értelembesugárzási viszonya alkotótárssá lépteti elő az egyébként kissé egyszerű, konceptuálisan komponált Borsos-munkát, de hasonló a helyzet Toroczkay András Robotokat című versével és az ehhez rendelt,  atmoszférájában már plasztikusabb képpel is.

A felolvasók Ferencz Móni, Biró Krisztián, Turi Tímea, Nyerges András és Vécsei Rita Andrea voltak. Nyerges készülő regényéből, a Batyuból olvasott fel egy részletet, képviselve ezzel a prototipikushoz − közelről nézve − legközelebb álló prózát. Vécsei Rita novellája, az Odaadom magam már jóval líraibb élményt hozott, még akkor is, ha a szövegben gyakoriak voltak a részletező, sokszor premier, akár szuper plánba váltó, tárgyilagos, néha már szenvtelen hangvételű leírások. Ezek azonban gyakran gazdagodtak tipikusan lírai jelentésképzéseket is aktiváló szövegszerveződéssel (“A heg friss volt. (...) A szívét akartam, az enyém elnyomta az övét. (...) A legtöbb ember a szív fölötti hegről elkapná a szemét.”), miközben a fabula (két nő, két férfi és egy kutya találkozása) olykor bunueli látomásosságot is idéző bizonytalanságban tartott vonalai lebegő hálóként tartották meg az egész, áramló konstrukciót. Rikító hétköznapiságba oltott mágikus realizmus. Vécsei az e számban megjelent Odaadom magamon kívül egy verset is hozott, mely hasonló egyensúlyozással dolgozik, csak épp 180 fokot fordulva a kivitelezés műnemi kiindulópontjának tekintetében. A masé című, 2011−ben publikált vers jól leválasztható narratív talapzata gazdag jelentésburjánzásnak ad teret, itt is megtartva a hétköznapiság hol tárgyilagos, hol szenvtelen hangütésének ötvözését a mágikusság ellenpontjával.

Ferencz Móni, talán a legfiatalabb felolvasó e számban megjelent és fel is olvasott három verse közül számomra a Bólogató volt a nyertes. A másik kettő (Szerepkonfliktus, Hiány) mintha erejét vesztené a meginduló cizellálódásban, s a végeredmény mintha túl triviális−és túl sematikus maradna a képi sík fogalmi síkot − s viszont − megszülő folyamatában. A Bólogatóban, csakúgy, mint Vécsei maséjában, körvonalazottabb narratív alapból indulnak ki a jelentéssűrítő működések. Különösen szép megoldásnak tetszett a középső szakasz, mely a prózai közvetlenségében megjelenő konfliktust elliptikusra zárt mondatokkal emeli ki, harapja el. A versbeszéd ezután könnyed átkötéssel visszatér az addigi mondatszerkesztési gyakorlathoz, s végül a végigvitt lélegzetű mondatokhoz hasonló halksággal, hivalkodást elkerülve sikerül végigvinnie egy karakterességét is megtartó motivikai keretezést.

A Gömbhalmazos Biró Krisztián is felolvasta a lapszámban megjelent két versét, a Hűlsz címűt és az Eldorádó ostromát, de korábbiakat is, Az optimistát és az Egyszerűt. Nálam az Eldorádó ostromának kimértre szabott, kimérten sortört és központozott mondatai vitték a pálmát, de nem sokkal, mert − bennem − mindegyik vers vegyes érzéseket keltett; például a következő, verszáró vagy záráshoz használt fordulatok számomra didaktikusnak, lecsapás−szerűnek tűntek: “De hát így tanultuk”, “és én pont ettől félek igazán.”, “Mintha mi sem lenne egyszerűbb”. Tetszett viszont jó néhány kép (“a legtöbb tüdőlebeny / ugyanúgy tűpárna, mint otthon volt”, “hol este van ketten találgatjuk / ki gyújthatta fel a domboldalt”, “járjon huzatként a gyermekhang”, “a szárnyverdesés egy kényszermozgás”), s alakjukban csiszolt, a jelentésképzésben beszédes rímek is akadtak (többiek − szökni meg, benned van − gyermekhang, boldog dalt − domboldalt).

Turi Tímea szintén a lapszámban közölt verseit hozta (Keleti kényelem, Házastársi hűség, Zárójelentés) s két korábban publikáltat (Meridián, Fehér elefánt). Vécsei Rita novellája mellett másik személyes kedvencem a Keleti kényelem lett. Egy jeruzsálemi nyaralásba ágyazott éttermi incidens elevenedik nagyszabású, mégis diszkrét s rendkívül személyes, de egyben közösségi önvallomássá. Az őrület, a kereszténység, az európaiság agyonterhelt fogalmai fellélegeznek és természetességgel, élettel telnek meg az apró öltésekkel varrt motívumszövet részletgazdag asszociációs mezejében. A többi vers is erős, de minimum jó. Viszont kimunkáltságában talán a Meridián áll a Keleti kényelemhez a legközelebb, s azt a címadás tekintében meglehet, felül is múlja. A Meridiánban látványosabbak a formai eszközök, gyakori a morfémák, lexémák és nagyobb egységek ismétlése, variálása, látványos a többszörös keretezés is, még névelőelhagyás is van, mely utóbbi eszköz nálam kimondottan ritkán megy át a szűrőn, de ebben a szövegben, úgy érzem, jól funkcionál: nem viszi túlzásba, egyszer fordul elő, akkor is a köznyelvibb, a póz gyanújába nem keverhető változat variációs ismétléseként, mintegy érzékeltetve a megtett utat, a regiszter metaformózisát, a burok színeváltozását (“a hangunk furcsán cseng, idegen hangunk. / Istenem, mennyi munka van abban, / hogy végre nem azok vagyunk, akik régen, / hogy végre azok vagyunk, akik lenni akartunk, / [akkor is, hogyha nem vettük észre]: / fiatal felnőttek a büszkeségben”).

Az estet Kabai Lóri zárta Lénárd László Tova című versével. Jó választás volt,  úgy gondolom. Zárásul legyen itt ebből a tavaszelégiából egy boncolásmentes ízelítő: “Azt hittem, bent marad, / mert zseni, de meghalt, / amikor meghaltam, / a tavasz, / és nem maradtak meg az igéi.”

Fotó: Pintér Leila