PRAE.HU: „De nézetem szerint nem lehet, nem szabad különálló erdélyi magyar irodalomról beszélnünk. Szerves, kiegészítő része ez nagy lendületű irodalom az egységes magyar irodalomnak, és feladata, hogy új színt, külön hangot, örvendetes gazdagodást jelentsen az egész keretében.” Válaszolta Kosztolányi Dezső Dsida Jenő interjúkérdésére. Itt az anyaországban – hülye szó – gyakran használják, hogy erdélyi költő, erdélyi író, erdélyi irodalom. A szó mintha túlmutatna a földrajzi elhelyezkedésen. Hogyan viselitek, amikor erdélyi költőként definiálnak titeket? Van ilyen szerintetek, hogy erdélyi költő? Ha van, miben más az erdélyi költő az anyaországihoz, az erdélyi irodalom a magyarországihoz képest?

S. Z.: Van-e Erdély? Ha van, micsoda és honnan nézve az? Állatkert? Tündérkert? Gyarmat? Diaszpóra? Gazdaságpolitikai struktúra? Otthon? Otthontalanság? Ezek nehéz kérdések. Tulajdonképpen olyan kérdések, traumák, forradások, melyek látszólag csak Erdély, az erdélyi lét, az erdélyiség köré szövődnek-szerveződnek, ám valójában az erdélyiség mindenkori testét-valóját adják. Kicsit olyan, mintha megpróbálnánk egy tollpárnáról lerángatni az elfeküdt huzatot, hogy kimossuk, aztán kiderül, hogy a huzat maga a párna, de mire kiderül, már minden csupa toll, ki sem látszunk az összepréselődött, anakronisztikus és morbid pihékből, már nem találjuk a párnát. Aztán elsiratjuk. Erdély traumák története. Vagy inkább történetietlensége. Ami engem illet, a distinkció – hogy tehát erdélyi költő – nem zavar, csak éppen nem érzem tétjét. Tény, hogy még sosem gondoltam magamra erdélyi szerzőként, de még csak magyarként sem. Amikor dolgozom, azon dolgozom, hogy elveszejtsek magamból mindent, ami érvényes és igazolható. Azt, aki éppen vagyok. Hogy az lehessek, ami a magamság tényén túl a levés. S az már közhelyszámba megy, hogy az író-költő, egyáltalán az alkotó ember nem csak a létrehozás folyamatában dolgozik, vagy, hogy maga a létrehozás jóval összetettebb működés, mintsem hogy a rögzítés, nyomhagyás momentumaira korlátozódhatna. Összegezve: a mindenkori, intenzitást vágyó-élő emberrel bírok közösséget vállalni, és biztos vagyok benne, hogy ez az ember nem indifferens a differenciákra nézvést, hogy a maga univerzalizmusában elbírja helyezni a – vallási, etnikai, szociokulturális – másféleséget. Sőt, talán csak ő bírja elhelyezni.

V. L. E.: Sokat beszéltek az utóbbi időben egységes magyar irodalomról, és azt hiszem tényleg teljesen mindegy, hogy az adott verset, novellát vagy éppen regényt hol, milyen földrajzi koordináták között jegyezte le a szerzője, a megítélése nem szabad, hogy ezen múljon. Az viszont, hogy a szerző – amikor éppen nem író, hanem szimplán ember, aki tengeti a mindennapjait – milyen környezetben él, milyen hatások érik, milyen problémákkal kell szembenéznie, és milyen segítségre számíthat, ha egyedül képtelen megoldani ezeket – szóval mindez már sokkal érdekesebb. Az írói én ugyanis nem független a mindennapi éntől (ha mégis, arra szerencsére már remek gyógyszerek vannak), így azok a hatások, amelyek az embert érik, sokszor észrevétlenül, vagy nehezen visszakövethetően, de beszívódnak, beépülnek a készülő munkákba is, sajátos ízt adva nekik. Mégsem beszélhetünk véleményem szerint egyetlen sajátos erdélyi ízről, hiszen ez egyénenként változhat: mindenki ízlés szerint használja fel a rendelkezésére álló fűszereket. Egyáltalán nem sértő, ha erdélyi költőként definiálnak, hiszen erdélyi vagyok és költő. Egyetlen esetben zavarna: ha valaki azt várná tőlem, hogy erdélyi költőként írjak csak szépen a törpefenyőkről, a büszkén szárnyaló sasokról – szóval a rosszindulatú vagy éppen tájékozatlanságból adódó sztereotípia zavarna, szerencsére ez már egyre inkább a múlté. Szóval nem gondolom, hogy alaptalan erdélyi irodalomról beszélni, a magyar irodalom egységében viszont abszolút hiszek, amennyiben arról van szó, hogy a különböző földrajzi régiókban született magyar alkotásokat egyformán jól kell népszerűsíteni és honorálni – szerencsére ez a dolog is rendeződik többé-kevésbé. A magyarországi és erdélyi irodalom közötti konkrét különbségek megállapítására pedig remek egyetemek képeznek remek irodalomtudósokat.

PRAE.HU: Az Erdélyben kiadott könyvek szerintetek eljutnak Magyarországra? Ismerik itt az ott megjelenő műveket? Mit lenne érdemes tenni, hogy jobban megismerjék itthon az otthoni szerzőket, könyveket?

S.Z: Tájékozottabbnak kéne lennem, hogy jól, de legalább hasznosan válaszoljak. Azt hiszem, ez inkább úgy működik, hogy vannak jól csengő nevek, akik valamiképpen odaát fémjelzik Erdélyt. Úgy tűnik, hogy ilyen a holtak közül Szilágyi Domokos, esetleg Dsida, az élők közül Kányádi Sándor, Bodor Ádám, Láng Zsolt, vagy Kovács András Ferenc, a fiatalabb nemzedékek soraiból Balázs Imre József, Demény Péter, Selyem Zsuzsa, vagy Orbán János Dénes, az egészen fiatalok közül – bár erre egészen gyenge a rálátásom –: Horváth Előd Benjámin, vagy Potozky László. Közülük néhányan kivándoroltak, áttelepedtek, esetleg ideiglenesen választtották életterükül Budapestet, de azt hiszem, akik nem, azok sem föltétlenül a működő vagy nem működő kiadói stratégiák mentén váltak ismertté. És nem is azért, mert esetleg magyarországi kiadóknál is adtak közre könyveket. Mára talán az a jellemzőbb, hogy olyan erdélyi szerzők neve vonul be a magyarországi – alapvetően még mindig csak szakmai meghatározottságú – közéletbe, akik az alkotó-lét több szintjét bejárták; egyetemi oktatóként, kutatóként, lapszerkesztőként is szerepet vállalnak. A lapok, online portálok, egyetemi műhelyek között ma már viszonylag élénk és rendszeres a kommunikáció, a könyvkiadók ehhez képest sokkal lomhábbak, ami végtére szinte érthető is lehetne, bár mégsem, hiszen a rendszerváltás után közel két és fél évtizeddel a könyvkiadás is kialakíthatta volna a maga kísérleti cserebomlásait és csatornáit. Én nem azt mondom, hogy ez jól van így, hiszen jól látszik, hogy fontos nevek sikkadnak el ebben a működésben, ahogy az is észrvehető, hogy többen – talán még jóhiszeműen is, de – marketingfogás gyanánt vállalnak közéleti szereplést, ami ilyeténképpen szinte teljesen kontraproduktív vállalás. Itt nem is a jó- vagy rosszhiszemről, a számító vagy jótékony hozzáállásról van szó. Ez túlmutat az egyén szintjén. Egy gépezet, egy autonóm működés, mely ugyanakkor nagy nemzetpolitikai támogatást élvez minden oldalról. Van, aki alkatilag jól viseli a szerepek szórtságát, többen erre születnek – ezek a sikertörténetek, ezeket ismerjük jobban. A másik oldalon családok vannak, családfenntartás, megélhetés diktálta döntések, kompromisszumok, túlvállalás. Nem akarnék túlzottan végzetes képet festeni: de ezt már megérezni az erdélyi közéleten is. A kényszerű szerepszóródásokat, a meghaladott erőt, a frusztrációkat, a tetszeni akarást, a túlzott mérsékeltséget. És azt is érezni, hogy ez valakinek ínyére való, de nem akarok tovább menni, nem is bírnék.

Ami a Feltételest illeti, úgy érzem, valamelyest sikerült átjutnia (talán jelen beszélgetés is ennek a közlekedésnek a folyománya), én legalábbis nem számítottam ekkora figyelemre, ami egyszersmind azt is fölmutatja, hogy lenne értelme olyan kiadói együttműködéseknek, amilyen a FISZ és az Erdélyi Híradó Kiadó között zajlik.

V.L:E: Mivel nemrég jelent meg az első kötetem, ezt még nem nagyon látom át. Tény, hogy lehetne jobb az erdélyi könyvek terjesztése, de tudtommal már történtek lépések ennek javítására a FISZ közreműködése révén. Ugyancsak a FISZ és az Erdélyi Magyar Írók Ligájának együttműködése teszi lehetővé, hogy az erdélyi szerzők meglehetős rendszerességgel jutnak bemutatkozási lehetőséghez az anyaországban is, ez pedig nagyon fontos, mert az ilyen személyes találkozások a potenciális olvasókkal felbecsülhetetlen értékkel bírnak. Az optimális az lenne, ha a két dolog párhuzamosan jól működne: a szerzők be tudnának ezentúl is mutatkozni, a könyveiket pedig meg lehetne kapni a helyi boltokban. Úgy érzem, hogy erre mindkét oldalról van akarat, történnek lépések az ügyben, szóval már korántsem vagyok olyan pesszimista e téren, mint mondjuk egy évvel ezelőtt.

Varga László Edgár

Varga László Edgár

Serestély Zalán

Serestély Zalán

PRAE.HU: Milyen lehetőségei vannak Erdélyben egy pályakezdő szerzőnek? Hova, kikhez tud fordulni? Vannak irodalmi fórumok, csoportosulások? Bretter György Irodalmi Kör? Erdélyi Magyar Írók Ligája?

S.Z: Összeállíthatnék egy lajstromot, persze, de nem látom értelmét. Érzek jóindulatot a pályakezdők iránt, és érzek néha valamiféle fóbiát is. A jelentősebb erdélyi lapok – Látó, Korunk, Helikon, Székelyföld, Várad (a Partium vs. Erdély-vita szerintem most fölösleges) – többsége szívesen közöl egészen fiatal szerzőktől is. Az Echinox például szinte kivétel nélkül pályakezdők szövegeit hozza a Magyar Oldalakon. A Helikonnak saját rovata is van, a Fekete Vince szerkesztette Serény Múmia utódja, a Nagy Kilometrik – ez szintén a pályakezdőket célozza meg. A Korunk néhány éve kreatív írásműhelyt szervezett Balázs Imre irányításával, ennek terménye A meghajlás művészete című antológia. És szinte nincs olyan lap, ami valamilyen módon, ideig-óráig ne karolta volna föl a slam poetryt. Az online folyóiratok – Újnautilus, Nappali Menedékhely általában még fiatalosabbak, bár sajnos többet is láttunk elhalni belőlük.

A problémát inkább abban érzem, hogy nincs mérvadó kritikai élet. Egy folyóirat arcélét általában nem a szerzők határozzák meg. Legalábbis Erdélyben szinte bárki közölhet bármelyik lap hasábjain – nem jellemző, hogy politikai, ideológiai, vagy bármilyen más okból egy szerkesztőség radikálisan elzárkózna egy szerzőtől. Egy folyóirat arcélét a kritika rovat kellene, hogy meghatározza. A jó kritika alapvetően arról tanúskodik, hogy mennyire bírjuk komolyan, egyáltalán emberszámba venni egymást, és én sajnos azt érzem, hogy alig. Van ebben félelem is, nyilván, mert szűk a könyvtermés, örülünk, hogy ennyi is kijut, mért húznánk le, mért bátortalanítanánk el bárkit? Mennyivel barátságosabb csak elhallagtni. De ezt így nem lehet sokáig, ez óriási öngól. Borbély Andrásnak néhány éve volt egy jó projektje, egy jó kritika- és recenzióíró műhely, ami átmenetileg Philolibri név alatt üzemelt és megpróbálta tendenciózusan rákapcsolni a szakmát, a szakmaiságot, a bölcsészkart a konkrét erdélyi és magyarországi könyvtermésre. Persze nem csak a szoros értelemben vett szépirodalmira. Valami ilyesmire még mindig szükség volna. A szerkesztőknek ritkán jut ideje leülni a legfiatalabbakkal. Azt mondják, ők megérzik, ha valaki jó, kiszagolják. Persze, de ez is óriási öngól. Nekem nagy élmény volt, amikor Egyed Péter a Bulgakovban elővette a Feltételes egyik kezdetleges változatának kéziratát, és sorról sorra meg volt jegyzetelve. És ennek alig két éve, jóllehet 2007 óta közlök verseket. Ugyanezt érzem a szerkesztőségek összetételével kapcsolatban is. Nem tudom, jelenleg melyik az az erdélyi irodalmi-kulturális folyóirat, amelynek a szerkesztőségében harminc év alatti munkatársakat is mernek alkalmazni – és nem külsősként, koncért, hanem állandó munkatársnak. Ez is öngyilkosság, még ha van is rá magyarázat, hogy ti. pályázati pénzek, szűkös anyagi keret, kekeckedik az állam stb. Ilyen gátak mindig is lesznek. A Bretter Kör sajnos szerintem már rég elvesztette a relevanciáját, már 2007-ben – amikor Kolozsvárra kerültem – nem számított igazán próbakőnek, vagy valamiféle beavatási rítusnak, megméretkezésnek, mint annak előtte. Túl erős rajta a dicső kilencvenes évek és a kivagyiság bélyege. A kiadók többsége drasztikusan – javarészt megélhetési szempontok mentén – profilálódott, és mossa kezeit, ha pályakezdőről van szó. Az Erdélyi Híradón, a Riport Kiadón és a KOMP-PRESS-en kívül az utóbbi évek során senki nem vállalt fel debütkötetet. A kör pedig szűkülni látszik. Nem hiszem, hogy ez a döntésszegény állapot kedvező kontextusa volna egy pályakezdésnek.

V.L.E: Kolozsváron a Bretter Kör – amelynek híre, ha jól tudom, Magyarországra is elért – valóban fontos kezdő lökést vagy éppen kijózanító seggberúgást jelenthet egy zöldfülűnek. Ez az első olyan fórum, amelyen a kezdő, még csak néhány verssel, vagy kisebb prózai munkákkal rendelkező szerzőknek nyújt lehetőséget arra, hogy közönség előtt felolvassanak, és azonnal véleményt is kapjanak a közönségtől. Nem mondanám, hogy minden veszélytől mentes a dolog, hiszen – mint mondtam – a dicséret helyett a seggberúgást is ugyanúgy megkaphatja bárki, ha nem nyeri el a leginkább rögtönítélő bírósághoz hasonlatos közönség tetszését, de érdemes vállalni a kockázatot, mert ezzel indul el leghamarabb egy kezdő szocializációja is az irodalmi közegben: megismer olyan embereket, akik szintén az irodalom iránt érdeklődnek, esetleg kap tőlük pár e-mail címet folyóirat-szerkesztőkhöz, és így tovább. Az E-MIL már a profi irodalomszervezésben fontos: felolvasóesteket, közönségtalálkozókat, könyvbemutatókat szerveznek, az iskolákban alternatív irodalomórákat, ahol a verselemzéstől megcsömörlött diákok esetleg rájöhetnek arra, hogy az írók is lehetnek jófejek, maga az irodalomolvasás pedig lehet élvezetteli dolog is, és nem utolsósorban azt, hogy a Nyugat utolsó lapszámával nem ért véget a magyar irodalom, jelenleg is születnek könyvek. A szervezet szabályzata értelmében egyébként csak kötettel rendelkező szerzők lehetnek tagok, de engem sok más társammal együtt már kötet és tagság előtt is számos felolvasásra meghívtak, sok lehetőséget kaptam, kaptunk a bemutatkozásra már eddig is, mindig figyeltek a kezdőkre, amiért hálásak lehetünk.

PRAE.HU: Jár valamilyen kiváltsággal a határon túliság? Én azt vettem észre – megeshet, felszínesen –, hogy az ottani fiatalok önállóbbak, magabiztosabbak, jobban tudják, mit szeretnének, hamar felnőtté válnak. Tévedek?

S.Z: Lehet, hogy erről nem engem kellene kérdezned. Egyszerűen nincs rálátásom, nincs meg a distancia. Egyébként meg attól függ, mit tekintünk érettségnek. Én elsősorban azt, ha valaki képes szubjektumává válni saját életének. De ez is bonyolultabb ennél. Mert mit jelent, hogy alanya vagyok a saját életemnek? Hogy nem játszok szerepeket. Hogy nem fogadom el kritikátlanul azt, ami készen adott. Hogy rendelkezem a saját testemmel, a saját intellektusommal. Hogy összekapcsolom a tudást és a szeretetet. De ez a kérdésnek csak az egyik, a kézenfekvőbb rétege. A bonyolultabb az, hogy ugyan magam vagyok, de az adja ezt a magamságot, hogy osztozni bírok a sebezhetőségben, a kitettségben, hogy engedelmeskedni merek közös ember-állati egymásra vonatkozásainknak, hogy odabízom magam „alkalmi látogatóknak”, érintéseknek. Egy érett ember égeti magát. A szónak minden értelmében. Ilyen tekintetben én nem látok túl sok érett embert Erdélyben, de azt hiszem, annyiban igazad van, hogy egyre többen vannak, akik föl mernek vállalni olyan ügyeket, hangokat, megmozdulásokat, melyek nem, vagy nem elsősorban a személyes és rövid távú boldogulást szolgálják, és ez bizakodóvá tesz.

V.L.E: Nem hiszem, hogy kiváltságosnak lehetne nevezni a helyzetünket, hacsak azt nem, hogy Kolozsvár elképesztően jó város, ami a művészeti életet illeti. Szilágyi István mondta azt, hogy ha valaki íróvá akar válni Erdélyben, az Kolozsváron próbálkozzon, mert ott bőven van konkurencia. Ez ráadásul nemcsak az irodalomra igaz, kiváló színház van itt, a képzőművészetben is remek dolgok születnek, szóval sokféle hatás éri az embert, ha nyitott ezekre a hatásokra. Ez inspiráló. A többiről nem tudok nyilatkozni.

PRAE.HU: Beszéljünk a könyvekről. Zalán, több hivatkozás található a könyvben – mottókban például – világirodalmi szerzőktől. A világlíra jobban inspirálja a költői világodat, jobban azonosnak érzed a lírai szándékaiddal a világirodalmat? És ha már világirodalom, miért éppen Borges?

S.Z.: Kicsit mindig megijedek, ha valaki ilyet kérdez. Mert az az igazság, hogy még sosem olvastam szerzőtől úgy, hogy ez a szerző magyar szerző volna. Vagy megfordítva: minden szerzőt úgy olvasok, mintha magyar szerző volna. Bennem úgy igazán, tendenciózusan sosem tagolódott magyar és nem-magyar irodalomra az írásbeliség, még ha az iskolában igyekszenek is így tanítani. Úgy tűnik, hogy van abban valami egészen megalázó, lekicsinylő, ha valakit csak a magyarságáért olvasunk. A költő-író nem tehet mást, bánik a nyelvvel és bánik vele a nyelv, ez a nyelv néha az anyanyelve, néha egy másik, néha úgy jár, ahogy Joyce is, és akkor egyik sem. Ugyanez az olvasóval. Szeretném, ha ez nem valami sajátos világpolgári apátiaként hatna. Egyszerűen csak arra szeretnék utalni, hogy pusztán az etnikai, politikai, vagy nemzeti értelemben vett magyarságáért senki nem érdemesülhet a figyelmemre. Ha viszont van kellő intenzitás, szabadság, ihletettség abban, ahogy, teszem azt, kisebbségi, vallási, nemi, politikai státusát fölmutatja, olvasni fogom, és boldog leszek, ha magyar.

Kérdezel Borgesről. Borges régi vonzalmam, még apám vezetett el hozzá. Van egy megcsontosodott rendje a Borges-értelmezéseknek. Általában az irodalmi szinten művelt metafizika utolsó világirodalmi emblémájaként tárgyalják. De ami engem megkap ebben az életműben, az éppen az, hogy milyen rengeteget tud a testről, a térről, az érzetről, és milyen halk mer lenni ez a tudás. Nem henceg, nincs szüksége arra, hogy minden második szavával testről és biopolitikáról beszéljen, mégis beszél róla. Borges nagyon pontosan szét tudja választani a test rétegeit. Tudja, hogy van politikai értelemben vett test és van hústest, hogy e kettő nem azonos. Tudja, hogy van valamiféle szubjektum előtti szubjektivitás, de ezt sem kell leírnia. Egyszóval: szerintem félreismertük ezt az életművet, és ezen változtatni szeretnék.

PRAE.HU: A Feltételes átkelés nagyon vékonyra sikeredett, hasonlóan Pilinszky első kötetéhez. Sok verset kellett kihagyni, vagy a kötetkoncepció kívánta meg a szigorú válogatást?

S.Z.: Sok verset kellett kihagyni és a kötetkoncepció megkívánta a szigorú válogatást. Azért mondom így, együtt e kettőt, mert most – szinte fél évvel a megjelenés, és több mint másfél-két évvel a legtöbb kötetben szereplő vers megírása után – már szinte világosan látom, hogy ezek az ígények nem válnak szét egymástól. Én eleinte csak egy laza szerkezetű, nem is túl kötetszerű kötetet tudtam elképzelni abból az anyagból, ami felhalmozódott a gépemen. A szerkesztési munkálatok alatt egyetlen ígényemet próbáltam kifejezni: hogy lehetőleg minél kevesebb maradjon benne a ballaszt. Gál Attila, a kötet szerkesztője rá is harapott, viszonylag hamar kiegyeztünk abban is, hogy itt egyszerűen nincs értelme ciklusokban gondolkodnunk. Nem hittem, hogy a kötetben szereplő verseknek túl sok közük lenne egymáshoz, azon túl, hogy én írtam mindet – de hát önmagában véve ez is mennyire esetleges. A kötet strukturálását szinte teljesen Attilára hagytam, s talán szégyen ilyet tenni, de akkor sem bántam meg. Érteni véltem, hogy Attila milyen szempontok szerint szervezte kötetté a kötetet, de amikor a kezemben tartottam a hencegőpéldányt, még akkor sem igazán gondoltam ezekre a versekre úgy, mint amelyek a borító kegyetlen kartontényén túl bármi másért összetartoznának. Aztán egyszer csak el kellett kezdenem valamilyen furcsa periodicitással megnyilvánulni a kötetről, így értettem meg, hogy milyen irtózatosan bonyolult működés ez az egész. Hogy valami valóban egybentartja ezeket a verseket, anélkül, hogy én valaha is törekedtem volna ilyesmire, s hogy ez a tapasztalat ráadásul úgy fejlett föl, hogy minden erőmmel próbáltam valami másról megnyilvánulni, mint a kötet. Azt hiszem, a családomról beszélek benne, arról, ahogyan kísért, ahogyan nem bírok szabadulni a származástól, vagy a gyermekkortól – de ez már másik történet.

PRAE.HU: A doktori iskola elvégzése után mik a terveid? Kutatás, tanítás?

S. Z.: Tanítani mindenképp. Egyelőre talán az írásnál is erősebben. A tanításban még érzem esélyét annak, hogy úgy hozzak létre valamit, hogy az ne redukálódjon a rögzítés, az ipari értelemben vett előállítás mozzanatára. Az írásban ez a fajta szabadságélmény néha már megcsal. Nem az írás tehet róla.

PRAE.HU: Edgár, a kötetedben sok a játék, s erős a ragaszkodás a nagy elődökhöz, Adyhoz, József Attilához, Pilinszkyhez, s az ajánlásokból világossá válik, hogy a maiakhoz is, Király Lászlóhoz, Parti Nagy Lajoshoz, Kovács András Ferenchez. Hogyan tovább? A játékosság-dallamosság működhet a továbbiakban is, rejthet-e még kihívást számodra?

V.L.E.: Örülök, hogy játékosságot említesz, olykor tartottam ugyanis tőle, hogy túl komor, túl nehézkes az anyag, igaz ilyenkor azzal vigasztaltam magam, hogy ha más nem, az irónia legalább oldja kissé a komorságot. A továbbiakról egyelőre azért nem tudok beszámolni, mert számomra a kihívás maga a versírás: ha líráról van szó, a következő versnél alig látok tovább, ez ugyanis roppant kényes műnem, aminek – ha úgy tetszik – a szerző ki van szolgáltatva. Magyarán, ha nem akar, akkor nem jön. Megtervezhetem a következő kötetet előre, de ezt a tervet úgyis teljesen átírnák a készülő versek, amelyek a pillanatnyi idegállapotokat sokkal inkább hordozzák, tükrözik, mint valami egész kötetre kiterjedő terv részleteit. Legalábbis az én verseszményem szerint: számomra a vers nem a ritmikától lesz valódi vers, hanem attól, hogy képes elemi erővel hatni rám, amiben van valami megmagyarázhatatlan, ezért említettem a kiszolgáltságot. Az előzetes terv szerint készült ciklusok, kötetek legtöbb esetben csak olyan témák esetében épülhetnek fel úgy, hogy a végeredmény ne legyen izzadtságszagú, amely téma hosszabb ideig nagyon erősen foglalkoztatja a szerzőt. Persze költője válogatja, van aki kiváló koncept-köteteket tud írni, én erre nem érzem magam képesnek, így a már elkészült versek függvényében derül majd ki, milyen kötetet is tudok felépíteni legközelebb.

PRAE.HU: A kötetben egy egész ciklus Robert Capa szellemét és alakját idézi meg. Miért pont Capa? Milyen inspiráló erővel bír egy fotós?

V. L. E.: Ha már koncept, ugye... A kötetben ez volt az egyetlen ciklus, amit bizonyos fokú tudatossággal írtam meg, azaz nem pusztán egy versben gondolkodtam, ez a téma ugyanis hosszabb ideig foglalkoztatott. Először az a már-már teátrálisnak mondható halál fogott meg, ami stílszerűen zárta le ezt a kalandos életet (aknára lépett), aztán belegondoltam, mi mehet végbe egy ilyen veszélyes és habzsoló életet élő emberben legbelül, aki még az önéletrajzi könyvében is rendkívül harsány, de ez a harsányság talán nem teljesen őszinte. Elképzeltem, hogy egy ilyen vakmerő ember tulajdonképpen mennyire unatkozhat, egy ilyen nőcsábász mennyire magányos is lehet valójában. Persze meglehet, hogy tévedek, lehet csak a saját képemre Formáltam Friedmann Endrét. Az hogy történetesen éppen egy fotósról van szó, az csak ráadás, bár igaz, hogy számomra a költészet sokkal inkább a képek művészete, mint a szavaké.

PRAE.HU: Dolgozol már új verseken, vagy most várod a kritikákat a mérlegelés végett?

V. L. E. : Dolgozom, ugyanolyan lassan, mint eddig, de ha nagy ritkán úgy érzem, hogy most már érlelődik bennem egy új vers, akkor leülök és foglalkozom vele. A kritikákat is figyelem persze, eddig elkényeztettek a kritikusok, sokkal pozitívabb a könyv fogadtatása, mint reméltem.

Fotók: Fodor Enikő