Fabódék és ködös nyomorúság / Parasztbecsület és Bajazzók az Operában / PRAE.HU

Az est első felében, a Parasztbecsületben, a szicíliai táj helyett egy ködös kisváros képe tárul elénk, a fakalyibák pedig inkább a szibériai kényszermunkatáborok világát idézik fel, sem mint az olasz neorealista filmek látványvilágát. A ködös táj és a lepusztult, szűk faházak hatásosan teremtik meg a nők kilátástalan sorsának komor hangulatát és behatároltságát. Az előadás alatt több esetben is ki- és beforduló fabódék elfedték vagy éppen feltárták a szereplők magányosságát, érzékeltetve a falusiak mozgásterének szűk voltát és reménytelenségét. Pontosabban itt nem is falusi lakosságot látunk, hanem városlakókat, akiknek öltözete az 1950-es éveket idézi fel.

Az est első felében minden, ami a színpadon megjelenik, önmagában jelenti azt, ami. A piszok, a köd, a lepusztult lakóházak: mindezek nem értelmezik át a darabot, nem állítják új megvilágításba a történetet, tehát Delnon rendező alapvetően mellőzte a rendezői színház lehetőségeit. Pedig szemmel láthatóan szerette volna újszerűen kifejezni mindazt, amit már korábban mások is elmondtak e műről, koncepciója mégsem tett hozzá semmi újszerűt a darab értelmezéséhez. A zárókép viszont hatásosra sikerült: a kiforduló fabódékban elsötétült környezetben omlanak össze Turiddu halálhírére a női szereplők.

Parasztbecsület

Az este második részében, a Bajazzókban, a nyitójelenet kifejezetten jól sikerült: Canio és társulata az üres színpadon jelentek meg kocsiukkal, aztán a benzinért induló Tonio leszállt a bakról, és elmondta a prológot. A falusiak nyüzsgése jól visszaadta a vándortársulat kiváltotta izgalmat, reális életképet teremtve. Az azonban teljesen szürreális volt, hogy Canio piros fürdőköpenyben jelent meg, és ment el inni a kocsmába. Nedda királynőként állt előttünk, madártollas fejdísszel – hiszen énekli is, hogy a madarak közé vágyik –, mint akinek a ragyogáson kívül semmi más dolga nincs, és ennek készséggel eleget is tett. Ebből a rendezésből nem tudhattuk meg, hogy pontosan miért is elviselhetetlen számára az élet férje mellett, akinek távozta után folyton fellépő ruháját szorongatta. Ez nyilván a képzeletvilágába való elvágyódását jelezte: az előadás során magára öltött szerepek által valaki más lehet. Menekülni szeretne a hétköznapokból, de arra nem kapunk választ, hogy pontosan miért.

Bajazzók

A vándorkomédiások színpadának égig emelése, a fabódék falának gigantikus méretűvé varázsolásával elég közhelyes és elcsépelt asszociációkra teremtett alkalmat. Tudniillik az egész darab arról szól, hogy valóság és fikció hogy mosódik össze, és válik a tragédia forrásává, ugyanis a színház eltorzítja a valóságot, és a hétköznapi érzelmek is eltúlozva jelennek meg benne. Ennek lesz az áldozata Tonio, és ezt jelezhetik a gigantikus méretűvé emelt fabódék és az égig emelt színpad. Már csak azért is, mert a komédia szereplői a gigantikus fabódé ablaka mögé helyezett színpadon jelennek meg, így kvázi olyan, mintha nem színdarabot látnának a városlakók, hanem a színészek magánéletébe nyernének bepillantást. Ez a megoldás nem túl eredeti, ráadásul nehéz helyzetbe hozta az énekeseket, akiknek a hangja elszállt a magas emelvényen az éterbe.

Sajnos a rendező nem tárta fel a darabok szereplőinek motivációit, nem oldotta meg kellő alapossággal a dráma működtetését, és nem próbált meg választ adni azokra a kérdésekre, amelyek sokunkban felvetődhet e művekkel kapcsolatban. Így jobb híján kaptunk egy felemás produkciót, amely nem a hagyományos operarendezés eszközeivel dolgozik, hanem újszerűekkel, de sajnos minden összefüggő jelentés nélkül.

Bajazzók

A rendezés hiányosságaiért kárpótolhatott volna a zenei megvalósítás profizmusa, de sajnos az énekesek se voltak a legjobb formában. A két férfi főszerepet éneklő Kamen Csanev kétségtelenül szép hangú, olaszos énektechnikával rendelkező, a magas hangokat is erőlködés nélkül kiéneklő tenorista. Nem kellett küzdenie szólamával, így több energiája maradt a dallamívek megformálására, a szerepértelmezésre, éneklése azonban nélkülözte az igazi szenvedélyt, az est második felében pedig hangja elfáradt. Nem volt jó megoldás, hogy egy énekesre bízták a két tenor főszerepet. A tenorral szemben azonban a két bariton szerep (Alfio és Tonio) egyazon énekesre való kiosztása nem ró akkora terhet az énekesre, ennek következtében Alexandru Agache hozta is a szokásos formáját, és üzembiztosan énekelt mindkét darabban. Sajnos Alfio figuráját kicsit színtelenebb hangszínnel, visszafogottabban interpretálta, de Tonio összetett jellemét már hangszíne megannyi apró árnyalásával mutatta be. Neddával énekelt kettőse az este legdrámaibb pillanata volt. A két női főszerepet megformáló énekesnő közül Rost Andrea nyújtott igazán nagy alakítást a bájosra és őszintére megformált Neddaként. Bár hangja nélkülözi a szerephez társított finomabb líraiságot, és a pianókat se sikerült jól megoldania, erőteljes szopránja magával ragadó szenvedélyességgel szólt. Lukács Gyöngyi magabiztos énektechnikával, de a kelleténél visszafogottabban énekelte Santuzzát. Csak az est közepe felé talált igazán magára, hogy aztán a Turidduval énekelt kettősben kinyílva, végre megfelelő szenvedéllyel és drámaisággal énekelje végig az előadás második felét.

A kisebb szerepeket megformáló énekesek sajnos elég egyenetlenül teljesítettek. A Lolát alakító Heiter Melinda hangja túlságosan kis volumenű ahhoz, hogy betöltse az Operaház hatalmas nézőterét, hangja pedig nem megfelelő a szerep számára. Nagy Zoltán Silviója is problematikus volt. Baritonja kevésbé lágy, erősen behatárolt magasságokkal, ennek következtében nem volt képes érzelemgazdagon megformálni a szenvedélyes szeretőt. Velük szemben Balatoni Éva Lucia mamaként tisztességesen helyt állt, Szappanos Tibor pedig kifejezetten szép lírai tenor hangon énekelte Arlecchino szerenádját. Az énekkar fegyelmezetten, de érzelemmentesen énekelt, szokatlanul visszafogott hangerővel.

Mégis kétségtelenül a Pinchas Steinberg vezényelte zenekar szerepelt a legrosszabbul az este. A karmester indokolatlan, szélsőséges tempóváltásai, wagneri hangzásokat produkáló koncepciója teljesen idegen volt a két verista operától. Szokásostól eltérő, hajszolt tempói nagy terhet róttak az énekesekre, tőlük feszült összpontosítást kívánva. Az énekesek és a kórustagok is meredten egy pontra összpontosították tekintetüket: a karmesterre. Ezzel Steinberg egyrészt ellehetetlenítette számukra a hiteles és felszabadult színészi játék lehetőségét, másrészt kevésbé adott lehetőséget az önálló szerepértelmezésre. Az önkényes tempóváltások több esetben azzal voltak összefüggésben, hogy az énekesek elvesztették a szemkontaktust vele, és így kikerültek a kontrolja alól. Vagyis azok nem valamiféle átgondolt koncepció részei voltak. Csodával határos módon azonban egyetlen alkalommal se csúszott látványosan szét a zenekari hangzás és az énekhangok.

A két egyfelvonásos a legnépszerűbb operák közé tartozik, így vitán felül áll, hogy játszani kell őket. A kérdés csak az, hogy ha a produkcióból kivonulnak a nagy énekesek, és az hétköznapi repertoár-előadássá válik, kik lesznek azok, akik működtetik a drámát, mert a rendező ezzel nem sokat törődött.

Pietro Mascagni: Parasztbecsület (Cavalleria rusticana)

Ruggero Leoncavallo: I pagliacci (Bajazzók)

Szövegírók: G. Targinioni-Tozzetti és G. Menasci, Ruggero Leoncavallo

Magyar nyelvű feliratok: Romhányi Ágnes

Angol nyelvű feliratok: Arthur Roger Crane

Díszlettervező: Madeleine Schleich

Jelmeztervező: Prisca Baumann és Madeleine Schleich

Karigazgató: Strausz Kálmán

Karmester: Pinchas Steinberg

Rendező: Georges Delnon

Pietro Mascagni: Parasztbecsület (Cavalleria rusticana)

Turiddu: Kamen Chanev