Az idei Mahler-ünnep alaphangját a Fesztiválzenekar koncertjeit nyitó Halotti ünnep adta meg. E patetikus, súlyos gyászzenéből kibontakozó, időlegesen diadalmassá fényesedő, s végül a letargiába visszahulló muzsika zaklatott és felzaklató előadásban szólalt meg. A megidézett magasságok és mélységek szemernyi kétséget sem hagytak a hallgatóban affelől, hogy ez a Mahler-ünnep gyászünnep, a nyomasztó halál ünnepe lesz. Talán ezért nem meglepő, hogy az előadás legihletettebb pillanata a mélyvonósokon megszólaló gyász-motívum visszatérése előtti néma csend volt. A zenekar ezúttal mély szólamainak (különösen a bőgő, basszusklarinét, angolkürt és tuba) professzionalitását mutathatta meg. Az elemekkel küzdő, tragikus hangvételű muzsikához csupán az ügyesen eljátszott szólók után egymásnak gratuláló zenészek látványa nem illett egyáltalán…

Nyilván Richard Strauss ugyanabban az időben írott és hasonló programú Halál és megdicsőülés című szimfonikus költeménye adhatta az ötletet, hogy Strauss-zenekari dalokkal folytatódjon a műsor. A Fesztiválzenekar azonban nem érezhette magát különösen kényelmesen a kísérő szerepében, különösen, hogy a terhesen (?!) fellépő fiatal svéd szoprán, Miah Persson inkább puritán felfogásban énekelte a rövidke dalokat. Előadása mindazonáltal nem csúszott át az egyszerű területéről a szürke tartományába, de sajnos sem a körülmények, sem a monumentalitáshoz szokott zenekar nem biztosították a kellő intimitást a produkcióhoz.

A IV. szimfóniával (alias "málernégy") azután visszaeveztek az előadók a számukra oly otthonos terepre. A szecessziós körhintához hasonlítható darab igazán kedvez Fischer Iván karakteres, változatos és végletes interpretációinak. Mahler zenéjében a mézesmázos bécsi szalonok, festett üvegablakok, táncok keverednek a Freud díványa mögül előosonó tudatalatti árnyékával: a sodró tempójú részeket el- elmélázó orgonapontok, és a Halotti ünnepből ismerős katasztrófazenék váltják. A Fesztiválzenekar előadása a darab hibáit is feledtette, egy kivétellel: az ellaposodó átvezető részekben bizony karmester is, zenészek is jólnevelten unatkoztak. Az élettel teli rákövetkező epizód azután persze annál frissebben szólalt meg. A negyedik tételben ismét Miah Persson kapott szerepet, s a túlvilági énekest megszemélyesítve sokkal jobban megtalálta helyét, mint a Strauss-dalokban.

A korábban hiányolt intimitást nyújtotta viszont a Fesztivál Színházban sajnálatosan kisszámú közönség előtt megtartott kamaraopera-est. Mindkét művet a színpadról kísérte az alig több, mint tucatnyi zenészből álló kisegyüttes, s Fischer Iván közéjük ülve, oldalról vezényelt. Vajda János Apokrif: Az öt kenyérről című, mintegy húszperces darabjának ősbemutatója hangzott el elsőként. Bár a szerző opera-novellának, a Mahler Ünnep műsorfüzetének szerzője inkább kantátának tartja a művet, s joggal. Véleményem szerint Vajda zenéjéhez egyáltalán nem szükséges díszlet, jelmez és színpadi mozgás – mivel egy szereplője van, amúgy sem kínál sok lehetőséget a rendezőnek. A darab jövőjét talán nagyzenekari átiratban a Psalmus Hungaricushoz hasonlóan tudnám elképzelni, annál is inkább, mert mondanivalója és hatása csaknem akkora.

A tenor szólista egy jeruzsálemi péket személyesít meg, aki a csodálatos kenyérszaporítás történetét idézi fel. A maga kicsinyes békaperspektívájából pusztán üzleti megfontolások alapján jut el a felháborodott konklúzióhoz: "Feszítsétek meg!" A Karel Capek-novellán alapuló szarkasztikus librettóból érdemes a pék érvelését felidézni: "az üzlet meg a műhely egy vagyonba kerül, és még nem is mondtam az adót meg a többit… A végén örülhetünk, ha marad néhány krajcár. S akkor jön Ő, és csak felnéz az égre, és máris elég kenyere van mit tudom én hányezer embernek! Se kiadás, se fáradság… Így aztán könnyű…"



A darab maga tulajdonképpen egyetlen hatalmas fokozás. A zene a pék elbeszélésének hullámaihoz igazodik: néhol idéz, majd elbeszél, máskor indulatosan érvel. Jézus tanításait például jól elkülöníthető hangvételű zenei anyag tolmácsolja, érzékeltetve azt a meghasonlottságot is, amit a dühös, ám mégis megrendült pék érez. A dikció természetes sebességét és drámai töltetét követi a megzenésítés, de maga a zenei szövet – nyilván – nem olyan izgalmas, mint Vajda János néhány hónapja bemutatott Karnyónéja. A pék szerepében Fekete Attila (ezúttal is) emlékezeteset énekelt, némi intonációs pongyolaságot leszámítva legalábbis repertoárdarabra valló rutinnal adta elő a művet. Hogy az Apokrif zsákutca avagy egyfajta klasszicizálódás jele Vajda életművében, egyetlen előadás alapján nehéz megítélni. Operának mindenesetre kevés – s ezen Lukács Andor rendezői ötletei sem nagyon segítettek.

A rendezést éreztem Viktor Ullmann Atlantisz császára, avagy a Halál nemet mond című lágeroperájában is az egyik leggyengébb pontnak. Már Vajda műve esetében sem igazán éreztem adekvátnak a zenekari bevezető alatt frakkos művészből pékké átöltöző énekes látványát; ám a brechti elidegenítő effektusokkal gazdagon élő és allegóriákat felhasználó Ullmann-opera esetében a Dobos (Mester Viktória) erőltetett erotikáját végképp idegennek, sőt egyenesen ízléstelennek találtam. A mű egyébként elsőrangú. Fischer Iván a következképp vall róla: "Számomra ez a darab elsősorban egy mestermű. Ezt az operát akkor is elő kellene adni, ha semmi köze nem lenne sem a holokauszthoz, sem a sajátos terezíni kulturális élethez." Nos, novemberben a Trafó három alkalommal műsorra tűzi a produkciót – s nyilvánvaló hibái ellenére is érdemes jegyet váltani rá.

A darab meséje a mindenkivel hadban álló nérói császár (Overall) és a halál konfliktusáról szól. A halál sztrájkba lép, mert nem hajlandó tömeggyilkolni; s mindaddig nem engedi meghalni a háborúban elesőket, amíg Overall fel nem áldozza magát. A katonák, akiknek a halálra várva szerelemre gyúlni is van idejük, végül megváltásként fogadják a halált. A naiv történet mögött nem nehéz felismerni a világháborús utalásokat (Overall = über alles), ezért nem könnyű elvonatkoztatni a darab fogantatásának körülményeitől, még akkor sem, ha ezt egyáltalán nem sulykolja a budapesti rendezés.



Ullmann zenéje valahol Schönberg (nyilvánvaló párhuzam vonható az ő holokauszt-darabjával, az Egy varsói menekülttel) és Kurt Weill között helyezhető el. A gyűlölet/fájdalom és a nietzschei tragikus nevetés nagyjából egyforma szerepet kap. A legjobban sikerült részleteknek a duetteket és tercetteket találtam, illetve különösen kiemelendő a zárószám, mely egy atonális korál "A Halálnak nagy nevét hiába fel ne vedd" szövegre. (Dallamában egyébként az Erős vár a mi istenünk korál és Mahler Dal a földről-szimfóniájának egy részlete találkoznak össze.)

A jelenetek prózai szinopszisait, amit a Hangszóró olvas fel, magyarra fordítva hallhattuk, míg az énekes számok német nyelven szólaltak meg. Túl azon, hogy szerencsétlen kétnyelvű darabbal frusztrálni a közönséget, jobb lett volna, ha az egész darabot átültetik magyarra. A fiatal énekesgárda ugyanis egységesen katasztrofális német kiejtéssel énekelt, s ez bizony bántóbb volt, mint az esetenként nemkülönben nyilvánvaló hangi vagy technikai hiányosságok. Mindenesetre reménykedhetünk, hogy a szereplőgárda még csiszol novemberig a tudásán.

A rendezés említett tolakodó volta mellett nagy erényeként kell említeni a díszletet: a festőpalettára hajazó kicsiny emelvényből meredő megafonállvány, illetve Overall császár trónusa igen erősen idézik fel az akasztófa vagy a villamosszék halálzenéhez illő képzeteit. A láger adottságaihoz szabott ad hoc zenészapparátus (1-1 vonós, szaxofon, zongora, harmónium) kapcsán pedig lehetetlen nem asszociálnunk egy harmadik német zeneszerzőre: Heinrich Schützre, aki a harmincéves háború pusztításai közepette írt életbenmaradtakból verbuvált szedett-vedett együttesre zseniális műveket.

De hogy mit keresett a Mahler-ünnep műsorán ez a két mű? Az Élet és irodalomban megjelent [a]http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=INTERJU0736&article=2007-0909-2014-29NAGU[text]interjú[/a]ban még maga Fischer Iván is kitérő választ adott: "A Schönberg utáni stílus, ezen belül Viktor Ullmann zenéje, nem jöhetett volna létre Mahler hatása nélkül... Ez az egyik ok. A másik az, hogy most nyílt rá lehetőségünk, hogy bemutassuk."

A közönség szövegkönyveket tanulmányozó, vagy nyitott füllel hallgatózó (no igen, és németből jó) tagjai ennél jobb választ is találhattak. Miről szól a Vajda-mű? A csodálatos kenyérszaporításról, meg egy pékről. Mahler: A földi élet – a Rémkirályhoz hasonló ballada egy kenyérsütés közben éhen haló kisfiúról. Mahler: A kis dobos, A toronybeli fogoly dala – dobos, vesztőhely, fogság, szerelem, szabadság… mintha az Atlantisz kulcsmotívumait sorolnám, pedig ezekről dalol A fiú csodakürtje is. A mennyei élet című pedig az első koncert műsorát idézte, hiszen a IV. szimfónia zárótétele e dal meghangszerelt változatából készült – s ezzel kirajzolódott a 2007. évi Mahler Ünnep teljes íve.



Thomas Hampson hál 'Istennek – vagy talán nem egészen véletlenül – a Mahler-napokat lezáró est második felében nyújtott felejthetetlen produkciót, amikor épp e dalokat énekelte. A párbeszédes balladák, melyben férfi-nő, illetve anya-gyermek karakterek felelgetnek egymásnak, kiválóan illenek hangi adottságaihoz. Az amerikai baritonista torka ugyanis két énekest rejt: a lírai, azaz halk és érzelgős tónus mellett képes operákba illő erővel és hangszínen is megszólalni. S míg e két karakter váltakozása nem tűnt mindig kellően adekvátnak vagy konzekvensnek a Liszt-dalok és Vándorlegény-ciklus darabjaiban, a Fiú csodakürtjéből választott kompozíciókban elemében volt. No és valljuk meg, különösen a Liszt-dalok nem érik el az utóbbiak tökéletességi fokát.

Külön kell szólnom a zongorakísérőről, Wolfram Rieger-ről, személyében ugyanis igazi mágust ismerhettünk meg. Szólózongoristákat megszégyenítő billentése van, zseniálisan tud intonálni és pianót játszani; amikor pedig egyedül maradt szólamával, igen változatos karaktereket és zenekari színeket varázsolt elő hangszeréből. És nem egyszerűen kísérte Hampsont, hanem együtt éltek a darabokban – nem véletlenül nemzetközi dal-szaktekintély tehát.



Felróhatnám Hampsonnak, hogy bizony koncertjének első kétharmadában már-már unalmasan egyformán, a meditatív világfájdalom jegyében formálta a Liszt- és Mahler-műveket; vagy hogy sztárénekestől szokatlan merevséggel énekelt; sőt, még egy-egy csúnyácskára sikerült fekvésváltást vagy felkötést is említhetnék. Azonban nem teszem. Nem, mégpedig azért nem, amit Thomas Hampson a ráadásban művelt. Először is hosszan beszélt a közönséghez németül (!): szabadkozott, amiért félig bécsi létére még sohasem járt Budapesten; majd a koncerttermet dícsérő elragadtatott szavait három bravúros – vidám karakterű, felszabadultan és sziporkázón előadott – Mahler-dallal zárta.

Nagy művészhez méltó módon. Full Respect. Remélem, hamarosan viszontlátjuk; de halkan azt is remélem, kedélyes romantikus dalestet ad, s nem metafizikailag terhelt műsorkoncepció köti meg a kezét s hangját. Az maradhat a következő Mahler Ünnepre.

Előadott művek:

Mahler: Totenfeier
R. Strauss: Wiegenlied, op. 41, No. 1
Waldseligkeit, op. 49, No. 1
Ich wollt' ein Sträußlein binden, op. 68, No. 2
Morgen!, op. 27, No. 4
Mahler: IV. (G-dúr) szimfónia

Miah Persson – szoprán, Budapesti Fesztiválzenekar, Vezényel: Fischer Iván

***

Vajda János: : Az öt kenyérről - kamaraopera - a Budapesti Mahler-ünnep felkérésére írt mű Fekete Attila – tenor

Viktor Ullmann: Atlantisz császára, avagy a Halál nemet mond - egyfelvonásos opera, op. 49 - magyarországi bemutató
Kiss Noémi, Mester Viktória, Megyesi Zoltán, Molnár Levente, Cseh Antal, Gábor Géza

Budapesti Fesztiválzenekar kamaraegyüttese, Vezényel: Fischer Iván
Rendezte: Lukáts Andor

***

Liszt: Dalok
- A Rajna sima árján (Im Rhein, im schönen Strome; Heinrich Heine)
- Majdnem holttá vált a lelkem (Anfangs wollt' ich fast verzagen; Heinrich Heine)
- Dalaim mérgezettek (Vergiftet sind meine Lieder; Heinrich Heine)
- Az ő szeme (Ihr Auge; Ludwig Rellstab)
- Vad szél zúg a bércen (Es rauschen die Winde; Ludwig Rellstab)
- A három cigány (Die drei Zigeuner; Nikolaus Lenau)
Mahler: Egy vándorlegény dalai (Lieder eines fahrenden Gesellen)
Mahler: 'Balladák és példabeszédek - földi lét és túlvilág' ('Balladen und Gleichnisse' - Diesseits und Jenseits) - részletek A fiú csodakürtje (Des Knaben Wunderhorn) dalciklusból
- A kisdobos (Der Tamboursg'sell)
- A toronybeli fogoly dala (Lied des Verfolgten im Turm)
- Ahol a szép trombiták szólnak (Wo die schönen Trompeten blasen)
- A földi élet (Das irdische Leben)
- A mennyei élet (Das himmlische Leben)
- Õsfény (Urlicht)