Kellemes félhomály uralkodik a színház előcsarnokában, a tribünön két fényforrás, egyikben a színészek, másikban a kötetek szerkesztői, fordítói Hercsel Adél társaságában, közöttük pedig a nagy üresség. Kicsit mintha Bukowski sötét világait idézné vissza ez a díszlet, habár feltételezem: a hasonlóság csupán a véletlen műve, ennek ellenére mégis hat és működik. Ebben az atmoszférában kezdődik meg a kötetekről való beszéd, Hercsel a három szerző közötti párhuzamokat kutatja, amelyeket beszélgetőpartnerei - főleg Bajtai Zoltán, Barangó - folyamatosan negligálnak, így izgalmas disputa kerekedik a hagyományosnak induló könyvbemutatóból.

A moderátor szerint az első közös pont, hogy a három szerző egyaránt a fekete árnyalataival dolgozik: ők a társadalom peremén tengődő egzisztenciák, alkoholisták, drogosok, csavargók, szexfüggők krónikásai, sötét világok megálmodói. Barangónak láthatóan nem tetszik ez a párhuzam, gyorsan ki is jelenti, hogy szerinte egy ilyen jellemzés csak egy Wikipédia szócikkre lenne elég, annyira felületes, hiszen ő inkább úgy látja, hogy a három szerző nagyon különféle módon ír, hogy “nagyon ütik egymást”, így közös pontnak helye nincs. Bus András, Welsh fordítója kicsit finomítja Bajtai direkt kijelentéseit, ő úgy látja, hogy Bukowski lehet előképe a másik kettőnek, de ettől függetlenül egyetért abban, hogy nagyon sok mindenben eltérnek egymástól úgy, ahogy “a Black Sabbath és az Iron Maiden, melyek ugyan egyaránt heavy metalt játszanak, mégsem lehet őket egy kategóriába sorolni”. A kijelentéseket Varró Attila, Palahniuk fordítója árnyalja tovább: szerinte az ő szerzőjének a peremvidékekkel való viszonya problematikusabb, ezekben a történetekben ugyanis ívek vannak: felülről indulnak és lefelé haladnak vagy épp fordítva. Barangó nem lát ezekben íveket, úgy gondolja, hogy a szerző kicsit megrekedt, túl nagy nyomást jelent rajta, ha új könyvbe kell kezdenie, szerinte emiatt még Palahniuk maga sem tudja, hogy mi lesz a történet vége vagy, hogy egyáltalán merre fog haladni tovább.

Ezen a ponton Hercsel Kocsis Gergelyt kéri meg, hogy olvassa fel Bukowski A furcsák között a legjobbak című versét, ezzel megelőzve azt, hogy a beszélgetés parttalan mederben folyjon tovább, a színész így olvasni kezd, jó hallgatni, igazából még az sem zavar, hogy a kávézóban bekapcsolva felejtették a zenét, jól áll a versnek ez a kis popos beütés.

A következő körben a moderátor újabb közös pontok után kutat, szerinte mindhárom szerző előszeretettel használja a cinikus kijelentéseket, a groteszk helyzeteket, illetve a szövegeket valamiféle gúnyos szentimentalizmus hatja át. Barangó szerint ez Tom Waitsre is igaz lehet, de úgy gondolja, hogy aki egyébként is ilyen világban él, annak ez a természetes... Bus egyetért Hercsellel, szerinte is a groteszk mindegyik szerzőnél előkerül, azonban Bukowski e szempontból is leválik valamelyest, hiszen ő nem használ olyan sok jelzőt, a másik két író ezzel szemben sokkal “barokkosabban” fogalmaz. “Palahniuknál ezért is kellett annyit szótáraznom” - veti közbe Barangó, aki bevallja azt is, hogy a Kárhozott szerkesztése során keményen küzdött a szöveggel, az író folyamatosan tesztelte a tűrőképességét. “majdnem rá is ment egy kapcsolatom” - teszi hozzá.

Hercsel Adél arra lesz kiváncsi, hogy mennyiben tudtak azonosulni beszélgetőpartnerei ezzel a világgal a fordítás során. Bus sosem viszonyult Welsh szövegeihez kivülállóként, őt nem botránkoztatták meg, de az igaz, hogy a fordítóra is rátelepszik a textus erősen negatív hangulata, emiatt az első 10-30 oldalon csak kínkeservesen rágja végig magát, azonban utána elkapja őket a lendület, ami viszi folyamatosan előre a szövegben. Varró a két korai Palahniukkal tudott nagyon azonosulni, azok fordítása is egyszerű volt, Bajtai pedig gyorsan hozzáteszi, hogy a későbbi regényekben már nincs meg ez a fajta sodrás, ott az író elhalmoz jelzőkkel, “kicsit szívat”, játszik az idegeiddel, mert azt akarja, hogy addig ne haladj tovább, amíg pontosan nem érzed azt, amit ő át akar adni.

Az előbb elhangzottakból képet is kapunk Borbély Alexandrának köszönhetően, aki egy hosszú Palahniuk részletet olvas, majd Kocsis megint egy Bukowski verset vesz elő, ezt követően pedig a résztvevők arról vitatkoznak, hogy Bukowskit tulajdonképpen költőnek vagy írónak kell-e tekintenünk. A problémát Barangó oldja meg, aki szerint a szerző nyomdakészre írt szövegeket ad le, az pedig, hogy azt versre vagy prózára tördeli a kiadója, már nem érdekli. A versei mindenesetre csodálatosak, egy-egy darab elolvasása után nincs kedved semmit sem mondani.

Mielőtt Keresztes Tamás is mikrofonhoz jutna és Bukowskitól egy hosszabb részletet felolvasna, még szó esik arról, hogy mitől válhattak kult-szerzővé Welshék. Erre megfejtés igazából nincs, így a színész következik, aki először leborítja az asztaláról a vizet, majd kiejti a mikrofont az állványból, mintha csak az egyik regényből lépett volna ki, zavarában nevet, a közönség is, majd egyszerre átlényegül egy korrupt rendőrré és heroinfüggő társává, olvasásba kezd, amivel némiképp feledteti velem, hogy ez még nem egy színházi darab.

Trubadúr-est a Katona József Színházban, 2014. 09. 22.

Fotó: Bach Máté