A Goethe Intézetben zajló beszélgetésnek már a formai keretei sem engedik, hogy sokáig elvonatkoztassunk a nyelvi kérdésektől: Terézia Mora és Nádori Lídia, a program két főszereplője közel két évtizede ismeri egymást személyesen, kommunikációjuk elsősorban magyarul zajlik, most itt a pódiumon azonban németül szólnak egymáshoz. 

Terézia Mora egy Sopron melletti településen nőtt fel egy német nemzetiségű családban, ám generációk óta elsőként magyar anyanyelvűként. Megemlíti, hogy irodalmilag is ezen a nyelven szocializálódott, példának okáért német irodalmat is előbb olvasott magyar fordításban. A rendszerváltást követően költözött Németországba, ahol hungarológiai és színháztudományi tanulmányokat folytatott, emellett képzett forgatókönyvíró is. Fordítóként is tevékenykedik, többek között Esterházy Péter, Örkény István és Parti Nagy Lajos műveit tolmácsolja a német olvasóközönségnek. Már első kötetével, pontosabban annak egy elbeszélésével díjat nyert (Ingeborg Bachmann-díj), tavaly pedig a már magyarul is olvasható A szörnyeteg című regényéért kapta meg a Német Könyvdíjat. Nádori Lídia szerint bár Mora a magyar olvasóközönség előtt is ismert alkotó, szakmai kritikai recepciója még meglehetősen gyér. Felvezetőjében úgy jellemezi beszélgetőtársa prózáját, hogy az nagyon mélyre képes lemenni az emberi lélek ábrázolásában, egyúttal képes megragadni jelenkorunk sajátosságait is. 

Terézia Mora első kötetét, a Különös anyagot Nádori egy jellegzetesen "így jöttem" típusú könyvnek tartja, a benne található elbeszélések ugyanis azt a közeget ábrázolják, amelyben a szerző felnőtt: egy komor, brutális, keményszívű világot. A kérdésre, hogy kit tudott ebben a világban példaképnek tekinteni, Mora olyan nem házas nőket említ, akik bár számíthattak a közösség gúnyára és megvetésére, mégis sokkal szabadabban éltek, mint férjezett társaik.

Még mindig az első kötetnél maradva természetesen szó esik a nyelvváltásról is, hogy mennyiben kell máshogy hozzáállni egy olyan kötet megírásához, melyben valaki magyar viszonyokról ír a német közönségnek, mennyivel több mindent kell vajon megmagyarázni, olyan dolgokat, melyek a magyar közönség számára egyértelműek lennének. Mora úgy véli, ezen az első kötetén még nagyon érződik, mennyire nem ismerte - szépírói értelemben - a német nyelvet. Az odahaza használt konyhanyelv némi osztrák behatással nagyon messze van a hochdeutschtól, íróként meg kellett tapasztalnia, hogyan is működik egy német mondat. Ráadásul egy sor kifejezést rosszul használt ekkor még (erre példaként a magyar budi szó lehetséges német változatait hozta fel), és az sem könnyítette meg éppenséggel a dolgát, hogy magyar viszonyokról beszélt, így egy sor kifejezés, nyelvi megoldás ellenállt annak, hogy a szöveg valóban német szöveg legyen. A második könyve (Nap mint nap) esetében többek között ezért is volt könnyebb, hiszen nem magyar témát dolgozott fel benne. 

A legújabb könyv kapcsán azonban újra előjön a probléma, hiszen Mora egy olyan trilógián dolgozik, amelynek egyik meghatározó szereplője egy magyar szárnazású, Németországban élő nő. Vagyis volt a sorozat első regényében, Az egyetlen ember a kontinensenben, A szörnyetegben ugyanis már nem él. Nyelvi szempontból azonban mégiscsak nyomát hagyja a könyvön, hiszen nem csupán az őt gyászoló férje történetéből, de az ő hátrahagyott feljegyzéseiből együtt áll össze a regény, s e kettősség tipográfiailag is megmutatkozik, a könyv lapjai ott, ahol Flórától származó szövegekkel is találkozhatunk, két része osztottak. A fikció szerint ezek magyar nyelvű szövegek, amiket aztán egy egyetemista fordít németre, tehát az eredeti változatban ezek is németül olvashatók.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A fordítói munka Nádori Lídia szerint nagyon kalandos volt emiatt. Flóra szövegét ugyanis először magyarul írta meg Mora, s csak aztán tette át németre, így a fordítónak lehetősége lett volna, hogy ezeket a szimplán beillessze a szövegbe, ám mint kiderült, gyakorlatban ez mégsem tűnt olyan egyszerűnek. Ahogyan az sem, ha a klasszikus módon fordítja le a kapott német szöveget. Nem akarta ugyanis, hogy elvesszen, ahogyan egy-egy szóval érzékeltethető, hogyan is hat egymásra az anyanyelv és a választott nyelv, például valamely mindennapi jelenség esetében, amire ugyan létezik magyar szavunk is, de a karakter az idegen körülmények között az ott használt kifejezést fordítja le magának tükörfordítással.

Amikor nem a német és magyar nyelv viszonyáról van szó, a beszélgetés elkanyarodik például a forgatókönyvírás témája felé, Terézia Mora úgy gondolja, nem gondolkozik eléggé sztoriközpontúan ahhoz, hogy jó forgatókönyveket írjon, ő inkább a karakterek kibontására szeret koncentrálni (vagyis egy "character driven" szerző, ahogy önmagát az angol kifejezéssel jellemzi), Ez prózában nem probléma, hiszen a történetmesélés helyett lehet a szöveg más rétegeit is hangsúlyosabbá tenni, forgatókönyv esetében azonban nehezebb. 

A kérdésre, hogy az ő esetében is valamiféle külső kényszer hatására született-e meg az elbeszéléskötet után második könyvként egy regény, mint annyi más kezdő író esetében, Mora elmondja, ő alapvetően regényírónak tartja magát, így nem érezte, hogy úgy űzték volna bele hosszabb terjedelmű mű megalkotásába, miközben a rövidek állnának jól neki. Az elbeszéléskötére is mint a regényíráshoz vezető útra tekint, s rövidebb írásait amúgy is kisebb regényeknek, vagy egy regény fejezeteinek lehet tekinteni.

A szörnyeteg kapcsán ismételten szóba kerül mai világunk jellegzetességeinek ábrázolása, például, hogy a mentális betegségek, a depresszió, a túlézékenység, vagy a burn out szindróma mennyiben tekinthetők korunk metaforájának, és a szerző nem kerülheti el azt a kérdést sem, mi lesz Dariusszal, a trilógia tulajdonképpeni főszereplőjével a harmadik részben. 

Aztán valahol megint visszajutunk újra és újra a nyelvi kettőséghez vagy az itt születni és ott élni motívumához. És aki jól figyelt a cikk elején, tudhatja, ebből a játékból ő sem maradhat ki, hiszen a kettősség, az áttételek sora még most is folytatódik, ahogy épp egy német nyelvű beszélgetésből magyar nyelven készült tudósítást olvas.

Fotó: Varga Lilla