„Tonalitás és atonalitás, törékenység és erő, dallambeli tisztaság, romantikus teljesség, végtelen dallamok, sötét szakadékok, angyalok, álomlogika, könnyű sötétség, gótikus szépség” – sorolja a zongorista Michael Wollny a számára kedves témákat idén megjelent, Weltentraum címet viselő lemezének ismertető szövegében. „Üdvözlünk Michael Wollny sajátos világában” – teszi hozzá a felsoroláshoz Wollny kiadója, a kiváló ACT Music.

A szóban forgó lemez pont jókor és pont jó helyütt jelent meg ahhoz, hogy ne kerülje el a figyelmemet. Nagyjából újévi fogadalom gyanánt ugyanis eldöntöttem, hogy az idén megpróbálok napirenden maradni a zenei fejleményekkel, az egyik kiadó pedig, amelynek kiadványait e cél elérése érdekében követni kezdtem, pontosan a mindig megbízhatóan magas színvonalú ACT volt (többek között olyan világsztárok vannak náluk, mint Marius Neset, Lars Danielsson vagy Adam Baldych, de ők adták ki az e.s.t. lemezeit is). Így a január végén érkező Weltentraum-mal szerencsére én is felfedezhettem a valóban egyedi stílusú német pianistát, Michael Wollny-t.

A Weltentraum anyagát trió felállással, Tim Lefebvre bőgőssel és Eric Schaefer dobossal kiegészülve rögzítette Wollny. Az album két saját szerzemény kivételével feldolgozásokból, méghozzá nem akármilyen feldolgozásokból áll. Wollny ugyanis a „standard” fogalmát újraértelmezve nem a hagyományos dzsessz-repertoár darabjait szabta magára, hanem személyes kedvenceit dolgozta át: olyan darabokat, amelyek számára standardok, viszont az improvizációnak és az innovációnak ugyanúgy teret tudnak engedni. Wollny kedvenc dallamai pedig a lehető legkülönbözőbb korokból és stílusirányzatokból származnak: Guillaume de Machaut-tól a Flaming Lips-ig, Nietzschétől Varése-ig, Bergtől P!nk-ig terjed az eredeti szerzők spektruma. Ez a tény önmagában azt mutatja, hogy Wollny mindenre nyitott, éppúgy lehetőséget lát egy középkori motettában, mint egy modern popdalban, egy atonális lied-ben, mint egy pszichedelikus rockszámban. De nemcsak hogy nem zárkózik el a nagyon különböző zenei világoktól, hanem ugyanolyan hozzáállással fordul oda mindegyikhez, abszolút egyenrangúakként kezeli őket. Ez pedig egy saját Wollny-i zenei világ létrejöttéhez vezet, amiben tonalitás és atonalitás, harmónia és disszonancia, emelkedettség és slágeresség és mindazon témák, melyeket fentebb Wollny is említ egyedi ötvözetté állnak össze.

Annak ellenére, hogy a mostani koncerten nem hangzott el egyetlen Weltentraum-os szerzemény sem, mégis úgy gondolom, ez a lemez nyújtja a leghozzáférhetőbb belépési pontot Wollny világába, és ezért is foglalkoztam vele ilyen hosszasan. Ami ugyanis a Weltentraumon egy egész lemez időtartama alatt, fokozatosan bontakozik ki a fülünk hallatára, az a koncerten elhangzott szerzeményekben sűrítetten van jelen. Ez a lemez mintegy magyarázatul szolgálhat arra, hogy a koncerten elhangzott, főleg az öt évvel ezelőtti Wunderkammer címet viselő lemez anyagából származó darabok miért olyanok, amilyenek.

Ugyanis ezeknek a kompozícióknak is legfőbb ismérvük és egyben erényük a sok különféle stílus együttes jelenléte. A minimalizmust idéző ostinátók és összetett ütemek, impresszionista színek, atonális részek, rockos riffek, dzsesszes futamok és harmóniák keverednek mesterien.

A koncert hangszerelése ugyanezt az irányelvet, a különböző korszakok összemosásának elvét követte, Wollny zongorajátékát ugyanis Tamar Halperin csembalóművész játéka egészítette ki. Amint azt Wollny a számok közti szünetben el is mesélte, a Wunderkammer lemez alapötletét a különböző billentyűs hangszerek összehozása jelentette. Míg a lemezen a zongora és csembaló mellett a cseleszta, a harmónium és egy Fender Rhodes is megszólal, addig élőben a két alaphangszert egy glockenspiel és egy-egy ritkán használt harmónium, illetve kalimba egészítette ki. A koncert gerincét tehát a zongora és a csembaló együtthangzása adta, a két hangszer pedig Wollny szerint, mint azt szintén egy számok közti szünetben megtudhattuk, olyan, mintha egymás doppelgänger-e volna. Ebből az elképzelésből egy darab is született Sagée címmel, egyúttal egy XIX. századi doppelgänger, Emilie Sagée tiszteletére is.

Michael Wollny Trio - God is a DJ (A Weltentraum lemezről)

Ezen a kimondottan erre a hasonmás-árnyék hatásra épülő kompozíción kívül is valóban elég sokszor volt az az érzésem, mintha a csembaló csupán árnyéka lenne a zongorának, csak a hangzás texturájának sűrűsödéséhez járul hozzá. Azt azonban mégsem lehetne mondani, hogy Halperin másodrangú szereplője lett volna az estnek. Sokszor ő vitte a hátán a művet: tartotta az alapot, ameddig Wollny el-elkalandozott.

A két hangszer együtthangzása furcsamód mindkettő perkusszív jellegét emelte ki, de ezt tették hangsúlyossá az ostinátók is, és főleg azok a részek, amikor ténylegesen ütős hangszerként kezelték őket, közvetlenül a húrokat vagy a hangszerek testét szólaltatva meg. Az ezekből a hatásokból létrejövő beat valóban annyira magával ragadó tudott lenni, hogy bár megmosolyogtam, mégis értettem a fénytechnikus késztetését, hogy kétszer is villogóra, szinte stroboszkópszerűre állítsa a fényeket.

Ezt a merész lépést a beat indokolta ugyan, ám a klubhangulat egyáltalán nem illett a koncerthez. Valószínűleg főleg a közönség szerény méreteinek köszönhetően, végig a békés, családias hangulat uralkodott. Amibe tökéletesen illeszkedtek Wollny - a számok közti szünetekben elmesélt - közvetlen hangú történetei. Ezek alkalmával (kezével védve a szemét a reflektorok fényétől) nem egyszer kiszólt, kérdezett valamit a közönségtől, például hogy olvasunk-e Stanislaw Lemet, vagy van-e a doppelgängernek használható magyar megfelelője? A közönség pedig készségesen válaszolt, hogy igen, Lem-et ismerjük, viszont a doppelgängert nem igazán mondjuk magyarul.

Családias, közvetlen hangulat, korszakokat átívelő egyedi zene, korszakokat átívelő hangszerelésben: nagy a késztetés élni a szójátékkal és azt mondani, Wollnyék csodát tettek a Fesztiválszínház termében. Ennyire patetikus azért mégsem leszek, azt viszont bátran mondom, hogy kiemelkedően jó és maradandó élményt nyujtó koncertben volt részem.