Csalfa asszonyok – mondja a cím, és valóban: ebben az „indiai Ezeregyéjszaka meséiben” minden asszony csalfa, jelentős hányaduk mérhetetlenül ostoba, a többiek pedig ragyogó eszüket és éles elméjüket kizárólag egy dologra használják: a csalfaság leplezésére és a minden esetben bárgyú férfiak megszégyenítésére. S hogy ki kerül ki győztesen ebből a harcból? Nem könnyű megválaszolni a kérdést. Mert, bár az asszonyok minden mesében elkerülik a férj haragját és bosszúját, sőt fölénnyel jönnek ki minden helyzetből, mégsem adózna hódolattal senki egy ilyen – a mesék szerint – gyarló, a férfiembernél alábbvaló, számító, romlott erkölcsű és akár még eszességében is végtelenül egyszerű fajtának. Az asszonyokénak, mármint.

Ugyanakkor a második fenti idézetben is igen könnyen észrevehető „külcsín”, a nyelv gyönyörű megművelése, a szemkápráztatóan ékes körmondatok és az állandó, kimeríthetetlen változatosság minduntalan megpróbálják kizökkenteni az olvasót az alantas mondanivaló okozta homlokráncolásból. Az olvasó döntésre kényszerül: vagy úgy szemléli a könyvet, mint a múzeum egy nagybecsű értéktárgyát, egy minden szemszögből új csodákat megmutató, ám kizárólag a külső jegyei miatt érdekfeszítő ékszert; vagy pedig úgy, akár bármely más könyvet: a cselekményre és a szerkezetre is figyelve, magukban a mesékben próbálva élvezetet találni. Ám az utóbbi igen nehéz.

Nehéz, mert – és most tekintsünk el a nőellenességtől: mondjuk azt, hogy a mese évezredes, hogy a kasztrendszerek Indiájából nem is várhatnánk mást (mindez igaz is – ám ekkora mennyiségben, ömlesztve ez a hozzáállás a racionális érvek ellenére is igen zavaró) – a mesék, úgymint rövidebb, tanulságos és/vagy mulattató történetek, alig-alig értékelhetőek.

Az alapszituáció szerint Prabhávati, férje távollétének kínját enyhítendő, meg akarja látogatni szeretőjét. Az asszony minden este megkérdezi Rámacsandra nevű papagáját, hogy elinduljon-e a férfihez. A madár válaszként egy-egy tanulságos történetre találós kérdéssel válaszol, felkeltve ezzel úrnője kíváncsiságát, aki hallani szeretné az adott mesét. A papagáj azonban minduntalan abbahagyja még a csattanó előtt a mesét, s megkérdezi az asszonyt, tudja-e, mit tett a fabula főszereplő(nő)je az adott esetben. Prabhávati azonban ezt („bár nagy gyakorlatra tett szert a gondolkodásban”) soha nem tudja kitalálni reggelig, s a madárhoz fordul a megoldásért. Az elmondja, majd hozzáfűzi, hogy ha úrnőjének is olyan éles az esze, mint a mesében szereplő asszonynak, másnap bátran induljon útnak. S így megy ez heteken-hónapokon át.

A hetven meséből nagyjából hatvanötnek ez a „forgatókönyve”, ami magában még nem lenne ok az unalmasságra, azonban a mesék gyakran mindössze egyoldalasak, néha egy vagy két rövid bekezdés a történet első fele, s épp ugyanennyi a második is – nem is marad hát idő a cselekmény élvezetére, hiszen sokszor nem is a szó szoros értelmében vett meséket, hanem inkább csak félperces adomákat olvashatunk. Ráadásul az asszonyi csalfaság témája – úgy tűnik –, még a kasztok Indiájában sem kimeríthetetlen, így az egyszerű történetek sokszor ismétlődnek is, egészen apró, lényegtelen változásokkal; s még az eltérő mesék is szinte mind egy kaptafára íródtak. (Igazi felüdülés egy-egy állatokról vagy szellemekről szóló történet – ám ilyenből nincs sok.) Így az olvasó bizony néha épp csak annyi élvezetet lel az olvasásban, mint ha a Szólások és közmondások könyvét lapozgatná.

Hacsak nem hagyjuk mindezt a csudába, s nem választjuk a könyv élvezetének másik, fentebb már ismertetett módját: vagyis inkább tanulmányozzuk, mintsem olvassuk a Sukaszaptatit.

A lehetőség többszörösen adja magát: a könyv a fordító Töttössy Csaba tanulmányával-előszavával kezdődik, amely röviden áttekinti a szanszkrit mesegyűjtemény gyökereit, szól a mese több létező szövegváltozatáról, s nem utolsó sorban a fordításról és annak nehézségeiről. (Egyúttal megtudjuk azt is, hogy a Sukaszaptati a könyv címe, nem pedig írójának neve – a szanszkrit összetett szó nagyjából azt jelenti, a „papagáj hetven meséje”.)

A meséket olvasva is adott a lehetőség a könyv lexikonként való forgatására: szinte minden szanszkrit szót és nevet megmagyaráz a 24 oldalas jegyzetgyűjtemény. Ugyanakkor olyan érdekességeket is megtudhatunk belőle, hogy az indiaiak az élet három céljának az erényes életet, a pénzszerzést és az érzéki gyönyörök élvezetét tartották, hogy a trágyát – lévén a tehén szent állat – Indiában mindmáig felhasználják tisztító szertartásokon, s megannyi információt az indiai kultúráról, vallásról és a mindennapi életről.

S végül adott a lehetőség arra is, hogy ne figyeljünk semmi másra, mint az alkotó és a fordító által csiszolt fényes ékkőre: magára a textusra. Összeszámlálhatjuk akár azt is, hány különböző névvel illeti az író a papagájt (a madarak fejedelme, a levegőbenjáró, a szárnnyal-szálló, a levegő utasa, a szárnyakkal-járó stb.) és csodálhatjuk az első bekezdésben idézetthez hasonló mondatokat, melyek azt az illúziót keltik, akárha papírra lehetne vetni a zenét...

Vitathatatlanul értékes könyv a Sukaszaptati, s örömteli, hogy a Holnap Kiadó negyven évvel az előző megjelenés után újra mindenki számára hozzáférhetővé tette, ám nagy kár, hogy megannyi erénye mellett aligha alkalmas arra, hogy „eredeti funkciója” szerint használjuk: akár gyermekeket, akár felnőtteket szórakoztató meséket olvashassunk belőle, s aligha valószínű, hogy az Ezeregyéjszaka meséi vagy éppen Benedek Elek helyett néha a Sukaszaptatiért nyúljunk, ha szép mesékre vágyunk...

Sukaszaptati – A papagáj hetven meséje a csalfa asszonyokról. Holnap Kiadó, 2007. 256 oldal, 2700 Ft