A befogadó nagyon izgalmasan installált térben találja magát: a kurátor, Fenyvesi Áron Csákány munkáit kiüresedettnek ható, sajátosan borongós hangulatú black boxban rendezte el, ahol a sötétséget csak a munkákat szórtan megvilágító reflektorok, illetve fehér függönyök mögül sugárzóan fénylő neoncsövek (melyek ily módon a természetes fényforrás hatását keltik) oldják. A kiállítótér e megoldásoknak köszönhetően egy kísérteties, rejtélyes atmoszférájú teremmé alakul át, ami kezdetben zavart kelt a látogatóban, hiszen itt csődöt mondanak a klasszikus befogadói pozíciók, ám amikor a néző szeme hozzászokik e különös, abszurd tértapasztalathoz és a korlátozott fényforrásokhoz, képes lesz koncentráltan és a maga totalitásában befogadni a térbe installált műveket. Ez a struktúra lehetőséget teremt arra, hogy a látogató a kiállított munkákat ne zárt egészként lássa, hanem olyan entitásokként, amelyek egymással szerves egységben állnak, a líra és az elemi ösztön logikája által szerveződnek egybe.

Fenyvesi Áronnak tehát sikerült dionüszoszi atmoszférát teremtenie, amelyben Csákány öt alkotása kiteljesedhet, értelmet nyerhet. Már a kiállítás indítása is meglehetősen mellbevágó, hiszen a bejártnál azonnal utunkat állja két munka, az Árnyéktér, egy reflexiós üvegből készített kétszáz köbcentis kocka, illetve a tetején helyet foglaló Betonkoszorú, amelyek ily módon ellehetetlenítik a hagyományos műélvezetet, hiszen betolakodnak a látogató személyes szférájába. Az Árnyéktérbe be is lehet jutni, de csak azután, miután észrevesszük, hogy a neonnal bevilágított függöny nem más, mint a kocka ajtaja. Bent egy “munkaállomás” kapott helyet, ami egyrészt párbeszédet folytat Csákány korábbi installációival, másrészt egy olyan meditatív teret rajzol ki, ahol a világ zavaró tényezőit ki lehet zárni. A csavart az adja, hogy a reflexiós üvegnek köszönhetően némileg be lehet látni ebbe a térbe, így a bent levő személy hirtelen látottá válik, kockába “kövült” emlékművé lesz. Az Árnyéktér felett a Betonkoszorú helyezkedik el, ami Bruce Nauman Hand Circle című munkájának parafrázisa. Csákány saját stílusjegyeivel továbbgondolja Nauman munkáját, így a Betonkoszorú egyszerre marad az örökkévalóság, a világ misztikus igazságainak szimbóluma, illetve válik az enyészet allegóriájává, ahogy az organikus kézfejek merev formává, “megkövült” halotti koszorúvá alakulnak át.

A kiállítás legmonumentálisabb alkotásában is ugyanez a metodika érvényesül: a Leletben Csákány a kölni dóm oldalán talált és ide szállítatott borostyánt feszítette fel vasrudakra, mintegy frízzé alakítva azt. Itt is jól érzékelhető, hogy Csákány talált tárgyakat felhasználó, azokat rekonstruáló, valamint rekontextualizáló munkamódszere újabb fejezetébe lépett, az appropriáció ugyanis itt már arra szolgál, hogy az élő anyagot merev keretbe kényszerítse, így az mintegy relieffé dermed. Ez a három munka nagyszerűen rímel egymásra, és egyértelműen igazolják, hogy Csákány továbbra is megmarad az egyszerű anyaghasználat mellett, ösztönös, elementáris erővel bíró praxisát sem veszíti szem elől, ugyanakkor ezekkel az alkotásokkal művészete auratikus, a tárgyak jelenlétét kutató útra lép rá – praxisa dionüszoszivá érik, misztikussá terebélyesedik.

Az itt debütáló műveket két másik munka egészíti ki, melyek Csákány korábbi praxisára reflektálnak – az Úttörő és az egyik sarokba helyezett C-print visszaidézi a művész dOCUMENTÁ-s szereplését és korábbi prózai jellegű munkáit. Ezzel a két művel tehát a térben Csákány korábbi, gyakorlatiasabb jellegű munkamódszere és a mostani rejtélyes, sötét hangulatot árasztó alkotásai igazán izgalmas párbeszédet rajzolnak ki a befogadó előtt, aki így a térben egy komplex és koncentrált tapasztalattal lesz gazdagabb.

Csákány István Dioráma című kiállítása a budapesti Trafó Galériában tekinthető meg 2014. október 19-ig.

Fotó: Trafó és Kocsis Katica