Mint az alcím is jelzi, fél évszázad útirajzai sorakoznak a falakon, és bár vannak finom stiláris különbségek – mondjuk a 80-as és a 90-es évek képei között is –, nem egy a rajztechnika alakulástörténetére koncentráló, kronologikus rend szerint kerültek egymás mellé a munkák, hanem a megidézett helyek geográfiai térséghez tartozása alapján. Egy ismeretterjesztő album működését idézi fel tehát az elrendezés logikája. Az egyetlen magyarországi képen a budapesti Dalszínház utcai szülőházat látjuk, majd jön néhány német helyszín, ezt követően a Magyarországtól elcsatolt területeken készített képek, utána további európai épületek, majd Ázsia, Afrika, Amerika, Ausztrália és Óceánia emblematikus térségei, végül pedig egy bőröndöt ábrázoló szimbolikus rajz zárja a kiállítást.

De az addig vezető úton sem csak épületek tűnnek fel a falakon, hanem néhány karakteres arc is az építmények közé kerül. Szépen elfér egymás mellett a portré és az épületrajz, hiszen mindkettő valamiféle jól strukturált, jelentésekkel telített dolgot ábrázol, amely ki van téve mind az idő pusztító erejének, mind pedig a pillanatnyi környezeti hatásoknak. Ráadásul az arc és az épített környezet egyaránt embervoltunk fontos emblémái. Hiszen ahogy arcunk az állati létből való kikülönülésnek, az identitás megjelenésének jele, úgy a város és építményei a világ eleve adott természetével meg nem elégedő, a teret továbbalakító, hajlékot kereső létnek a lenyomata. A házak is többé-kevésbé pontosan ismétlődő formákból épülnek fel, ahogy az arcok, s ezek az ismétlődések, a visszatérő hasonlóságok az épületen és nagyobb léptékben a város összképében is ritmusokat képeznek. Ezeket a ritmusokat, a visszatérő formákat sallangoktól megtisztítva, lényegi összefüggésekre koncentrálva ábrázolja művészünk. A satírozás helyett itt csak vonalak, homogén felületek váltakoznak, a munkák jelentős része szinte firkaszerű, mert szakadozott tollvonásokból építkezik a művész, a legbravúrosabb képek viszont kevés, de hosszúra nyúló, pontosan vezetett vonalakból állnak.

Dámosy egyébként nem tesz különbséget a szent és a profán terek megjelenítése közt, a szakrális építmények és a középületek egyaránt mint tiszta térstruktúrák, mint kultúra termelte és kultúratermelő létesítmények érdekesek számára. Ráadásul egy-egy képén még finom iróniával azt is jelzi, hogy a rajzolás sosem döntésektől mentes rögzítés, hanem a látottak újrateremtése a tudatban, amely aztán a kéz aktivizálásával, a vonal meghúzásának véletlenszerűségeivel ölt testet a papíron. Játékosságát mutatja, hogy egyik rajzán a párizsi Eiffel-torony Nike-cipős lába szőrösödni kezd; egy másik képen pedig nem ér véget a lap szélén az edinburghi Firth of Forth torkolat hídja, hanem szecessziósan sokfelé indázva körbefut, s keretet képez a híd köré. Ritkán, de az is előfordul, s mindig jelentéssel bír, hogy egy-egy színezett részlet kerül a tisztán vonalas rajzokra. Tehát Dámosy munkái nem dokumentatív emléklenyomatok, akkor sem, mikor elmarad a játékos kikacsintás.

Folytonosan irányítja a figyelmünket az utazó-rajzoló, aki a látottaknak csak azon aspektusait rögzíti, amelyeket későbbi előhívásra is érdemesnek tart. A rajzok mintegy emlékeztetővé válnak, mert bennük nem a fotózáskor tapasztalt rutintevékenység, a valamin át nézés, hanem a valamiként látás ölt testet, és így az alkotó még akár ötven év távlatából is könnyebben felidézheti a maga által képpé változtatott emlékeket.

Ugyanakkor Dámosy másképp is megemlékezik saját élményeiről, s itt fontos megjegyezni, hogy a kiállítás alcímében szereplő „útirajz” szó az irodalom egyik műfaját jelöli, amely utazásokról szóló hangulatokat, szubjektív benyomásokat összegez. A magyarul megjelent Toronyiránt című Dámosy-kötet is ezekből az élményekből válogat. Szívszorító és humoros történetek váltakoznak benne, amelyek gyakran az alkotás eseményéhez kapcsolódnak: lerajzolni egy hajléktalant, aki aztán nem fogad el pénzt; a világ végén megtalálni magyarokat; szóba elegyedni és megismerkedni idegenekkel, akik mint varázslót, figyelik a rajz készülését, s mikor készen vagy, megkérded tőlük, elégedettek-e, s erre azt mondják, „eltaláltad” – ez többet ér, mint bármilyen intellektuális rizsa. Így hát nem is szaporítom tovább szavaimat, inkább színesítse a kedvenc Dámosy-idézetem ezt a majdnem fekete-fehér kiállítást:

„Jártam ott, ahol Lincolnt, Kennedyt, Martin Luther Kinget meggyilkolták, láttam azokat a japán cseresznyefákat, amelyeket Pearl Harbor után, mint ’háborús bűnösöket’ halálra ítéltek, s csak azért menekültek meg a kivágástól, mert egy sereg bátor vénasszony odaláncolta magát. Beszéltem amerikai állampolgárokkal, akik a háború alatt internálva voltak, voltam Los Alamosban, ahol a ’Little Joe’, az első atombomba hasonmása szentté avattatott. Olvastam »Tamás bátya kunyhóját« és voltam Atlantában, megnéztem a Körképet, amely a világtörténelem legszörnyűbb polgárháborújáról mesél, és folytathatnám.”