A félelem megnyilvánulhat abban, hogy valaki nem mer víz alá merülni, pedig tud úszni. Gyermekkorunkban bizonyára mindannyian féltünk halálraváltan valamely ismeretlentől, láthatatlantól lélegzetünket visszafojtva. A nyugalom megnyilvánulhat abban, hogy a faházak lélegeznek, ezért bennük aludni jó.

A történetek megérttették velem, hogy életünk minden területén érvényesül a légzés fontossága. Sokat lélegeztünk együtt, mélyeket, miközben vezetett, improvizatív mozgásokat is végeztünk. Megtapasztalhattuk, hogy érdemes megtanulni a folyamatos légzést, bármilyen koncentrációt igénylő helyzetben is vagyunk, illetve hogy a légzés befolyásolhatja mozgásunkat. A közönség soraiban ülő ismerőseim fölszabadultságot és jóérzést tapasztaltak. A végeredmény tehát, amivel Hagit londoni előadását is hirdették, egy „lélegzetelállítóan őszinte vallomás, melyben nézők és előadók egy térből lélegeznek”, megszületett.

Pár héttel később még mindig a performansz járt a fejemben, amikor meghívót kaptam egy közösségi portálon a koreográfus Pálfi Gabriella Csak lélegezz című előadására. Mikor odaértem a Madách térre, Kata, Emese, Bogi és Gábor (Klepa) , az S.A.P.P., azaz Street Art Project Performances alkalmi társulás már melegített. Mikor elkezdték, éppen beesteledett. A közönség egy része a fölhívásra jött, másik része éppen arra járt, megpihent a padokon, nézelődött. Laza kör képződött a táncolók körül, ami pont annyira volt színpad, és annyira volt pihenőhely, mint amennyire az előadás megkívánta.

„Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek / Próbáltam súgni, szájon és fülön, / Mindnyájatoknak, egyenként, külön.” (Karinthy Frigyes)

A performerek összekapaszkodtak majd szétváltak megint, most mintha a srácon próbálnának osztozni, korábban a lányok együtt ugyanazt, majd szétbomlanak, ismét összegubancolódik minden, az előadott mozgássorokban olykor magamra ismertem, olykor csak figyeltem, mintha filmet néznék. Az est fényei sejtelmesebbé tették a történetet, a nappali előadás a mozdulatokra engedett koncentrálni. A szökőkút csobogása a háttérben és a tér jó értelemben véve nem engedte, hogy kizárólag a zene hatása alá kerüljek. Nekem tetszett ez az egyveleg, ez az esetlegesség, ez a "bármi történhet", amely mégis keretek között zajlik, amelybe nem fognak bevonni, így lehetek passzív szemlélője az esti megmozdulásnak. Eleinte nem vártam sokat, majd egyre jobban tetszett, később be kellett vallanom magamnak, valami megfogott, a nyers energia, a Hagit-féle nyugodt lélegzés előtti állapot, az akarat, a dinamikus, őszinte útkeresés. A levegő valóban csak átjár rajtam, én, a test, ha akarom, erőlködöm, ha akarom, lélegzem. Ha lélegzem, elengedem azt, amit addig benntartottam. Levegővált(oz)ásra van szükségem?

„Csend. Ág se rezdül. Mitől is rezdülne? Megállt az idő. Megálltak a fák, a szél, isten tudja, hol kóborol, csak a szívem ver figyelő élénkséggel. Hallgatom a szívem, mintha nem is az enyém lenne. Nem tudom, mikor indult el, és nem tudom, mikor áll meg. Hallgatom a szívem...” (Pálfi Gabi)

„A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok.” (József Attila)

Vajon a látottak egy másodperc élményét vetítik nekem csupán? A másodpercét, amikor megvillan egy kép, ami újabb, már elfeledett kellemetlen képeket hív elő, nekem összeszorul a torkom, és bár a pillanat már elmúlt, én még a hatása alatt vagyok.

„De az idő mindeközben rohan, fel sem ocsúdtál, már másnap van. Szeretnéd megállítani? Hogyan változtatnál a dolgokon?” (Pálfi Gabi)

Vajon a látottak pillanatnyi villanásai csupán egy hosszú és gyötrelmes szenvedésnek? A szenvedésnek, ami során minden apró pillanatnak súlya van. A hős körhintán röpül, és gyorsabban öregszik. Azt a néhány, emlékezetében megmaradt állóképet mutatja be most nekünk.

„Ha felgyorsulna, vajon tudnád-e a tempót követni? Lassítás-gyorsulás.” (Pálfi Gabi)

A légzésünk leképezi az életünket. A jó hír, az üzenet viszont az, hogy ez fordítva is működik, a légzés által befolyásolhatjuk az életünket. Ha lelassítjuk azt, lelassul az idő is. Ez a fölismerés tette lehetővé, hogy egy túlgyorsuló körhintán ülve is Gabi meglássa és megértse a vele történteket, illetve koreográfusként később formába öntse, és megkomponálja azokat.

A darabot a város különböző pontjain adják elő: arcunkba mondják gyengéd erőszakkal, gyere velünk. Úgy gondolom, a kőszínházaknak is megvan a maguk helye, de nagyon örülök, hogy kivitték, és megszólították az utca emberét. Kakaóscsigát falatozva a téren kólinthat fejbe valakit a katarzis.

Azon töprengtem, amikor fölzaklatnak, adott pillanatban nem biztos, hogy képes vagyok a meditatív, nyugodt légzés állapotába juttatni magam. Ilyenkor nem is a légzés sebessége, hanem léte a kérdés. A lélegzet bennakad, a lélek megakad egy pillanatra. A Madách téri csapat merészsége, jókedve és üzenete hatott rám. Ha gond van, csak magamra kiáltok: „Lélegezz!” S már lépek is tovább.

Pálfi Gabriella: Csak lélegezz

S.A.P.P. (Street Art Project Performances) alkalmi társulás:

Pálfi Gabriella (szabadúszó táncművész, Recirquel Társulat, koreográfus és project menedzser)

Nagy Emese (Dance Art)

Szilágyi Kata (Zéró Balett, art director)

Varga Boglárka (Zéró Balett)

Ivanov Gábor Klepa (Közép-Európa Táncszínház)

Zene: Dublic

Koreográfia: Pálfi Gabriella

Budapest, Madách tér

2014. augusztus 19.

Fotó: Jókúti György