Három fotós, tizenöt kép. Mindhárom fotóst ismerhetjük a Facebookról: Bódis Krisztián, Hlinka Zsolt és Soós Bertalan (a Lefotózlak! gazdája) rendszeresen osztják meg képeiket a fővárosról és annak lakóiról. A Facebookon látható képeken ugyanolyan fontosak az emberek, mint a terek: az utazás, a buli, na meg persze a naplemente visszatérő témák. Az óriásplakátokon azonban a főszereplő egyértelműen a huszonegyedik századi városi tér, ahol a villamos és az autók fénycsíkká alakulnak, az Oktogon és a Blaha pedig geometriai gyakorlatokká, amelyeken gyorsan át kell kelni.

Főleg Bódis Krisztián (a válogatásba bekerült) képein áll vesztésre az ember: magasról nézünk a városra, ami elsuhan a lencse előtt, és hiába hagy kárpótlásul gyönyörű fényeket, esélyünk sincs követni a sebességét. Hlinka Zsolt képein klasszikus helyszínek köszönnek vissza, hidak éjjel, forgatag a Vörösmarty téren: ezek a képek állnak a legközelebb ahhoz, ahogy egy turista megtapasztalhatja a fővárost. Soós Bertalan fotóin kapja a legnagyobb szerepet az ember, a városi tér használója: a bicikliakrobata, aki mögött a Gellért-hegy a díszlet; az eső mosta éjszakában battyogó magányos srác; és a Critical Massen résztvevő apuka és lánya. Ez utóbbi kép nyerte egyébként a fotókampányhoz kapcsolódó közönségszavazást is: egy személyes és meghitt pillanat a rohanó élettel és annak tereivel foglalkozó képek között.

A kiállítás-megnyitón Kolovratnik Krisztián színész és fotós a digitális fotográfia megjelenésével párhuzamosan marginálissá váló autonóm riporthoz kapcsolta a három fotós képeit. Mind Bódis, Hlinka és Soós képein, mind az autonóm riportban különösen fontos a szubjektív szempont, a személyes többlet és az egyéni látásmód. Az autonóm riportnak különösen nagy lehetőségei vannak Budapest tereinek és épületeinek fényképezésekor, hiszen a várost többnyire a már megszokottá és klasszikussá vált ábrázolásokon keresztül szemléljük: úgy látjuk például a Nyugatit, ahogy a régi képeken megszoktuk. A klasszikus ikonikus fotókkal lép párbeszédbe a válogatás, hangsúlyozta Seres Szilvia fotóesztéta is, aki abba a rangos urbanista fotóhagyományba illesztette a fotóbloggerek munkáit, melyet például Klösz György neve fémjelez.

Hihetetlenül érdekesnek találom a különbséget Klösz György Nyugati pályaudvara és Bódis Krisztián pocsolyás, sötét alakos, villamosmegállós nyugatija között, vagy Klösz György apró emberektől hemzsegő közlekedési csomópontjai és ugyancsak Krisztián felülről megörökített Blaha Lujza tere között. A Blahát ebből a szögből például fel sem ismertem, annyira a BKV-használók buszmegálló-perspektívájához szoktam. Nem beszélve arról, hogy eszembe nem jutna fotón megörökíteni a Blahát. Ebből a szempontból kifejezetten érdekes, milyen új terek jelennek meg a mai urbanista fotósok munkáin a klasszikus fotótémák mellett. A jelenlegi válogatásban a belváros képe dominál, üdítő kivételként jelenik meg az egyik képen a Hungária körút és a Papp László Sportaréna, vagy a turisztikára fittyet hányó biciklis.

A kiállítás-megnyitó és sajtótájékoztató hivatalos programja után látásmódjukról és terveikről beszélgettem a fotósokkal. Ki mit szeret fotózni (mindent, mindig), törekednek-e a klasszikus képek újraértelmezésére (nem tudatosan). Na és persze hogyan igyekeznek elkerülni, hogy amit csinálnak, ne csak „még egy” legyen a várost bemutató képeslapok sorában. Soós Bertalan fogalmazza meg legtisztábban, mit ért képeslap alatt, és mit igyekszik elkerülni: olyan képeket, melyek a legikonikusabb helyeket a lehető legkonvencionálisabb módon rögzítik és ismétlik meg.

A Budapest a szemünk előtt fotópályázat sajtótájékoztatója és kiállítás-megnyitója, Bálna, Budapest, 2014. szeptember 3.