A konferenciára, s így e kötet megjelenésére az Ottlik-centenárium keretében nyílt lehetőség, aktualitását azonban az évfordulón túl a kötetben kirajzolódó kérdésirányok is jól jelzik. A sorozat bevallott célja párbeszéd kezdeményezése a múzeumtudományi tevékenység, az irodalomtörténeti és az elméleti tájékozódás között a konkrét irodalmi alkotások kontextusában. Az így létrejövő közös, mégis egymástól eltérő gondolkodásmódok indikátoraként három notorietás jelölhető meg: egyrészt az irodalmi közgondolkodásban Ottliknak és különösen központi regényének, az Iskolának tulajdonított, prózafordulatban betöltött szerepe, mely (látszólag) masszívan tartja helyét az ezredforduló második évtizedében is, és amelyet Szegedy-Maszák Mihály monográfiájának mottója is jelez („Örököse egy nagy hagyománynak és ösztönzője irodalmunk megújulásának”); továbbá, az előbbivel szoros összefüggésben, az Iskola a határon áll (a más Ottlik-műveket tárgyaló írások esetében is) az értelmezések forráspontjában; harmadrészt pedig az Ottlik személye és az általa képviselt prózapoétika körül kialakult kultusz képezi a dolgozatok vizsgálatának tárgyát.

A kötet erősségének tudható be, hogy a tanulmányok nagy része alapos elméleti áttekintést nyújt az adott témáról az egyes írások bevezetőjében, ezzel mintegy megalapozva az olvasó számára az egymástól eltérő elméleti modellekben való tájékozottságot. A dolgozatok jó része az Iskola a határon újraolvasására, újragondolására tesz kísérletet, több lehetséges interpretációs irányt is kijelölve. Ez a tény önmagában is mutatja, a regény vitathatatlan többértelműségét. A főmű mellett azonban Ottlik egyéb prózai alkotásai, a Buda, a Hajnali háztetők, továbbá egyes teoretikus művei, sőt műfordításai is előkerülnek és a tanulmányok témáivá válnak. A kötet szerkesztése is ilyen, tematikus elveket követ: az Iskolát tárgyaló tanulmányok nyitják a kötetet, majd annak második felébe már inkább az Ottlik-kultusszal, a szerző poétikai elveivel, illetve az irodalmi kánon peremére sodródott műveivel foglalkozó írások kerültek. A kötetet Szegedy-Maszák Mihály Ki szavatol a szavak biztonságáért? című írása nyitja, mely nagyon is átgondolt módon került a kötet elejére, hiszen elsődlegesen az idő szerepének körülírásával helyezi el az Iskolát az irodalmi diskurzus mezején. Előbb a regénybeli történet és elbeszélés idejének viszonyait tisztázza, majd az írás ideje, vagyis az alkotói folyamat körüli szempontokat tárja fel, végül pedig az olvasás idejének vonatkozásában ad rövid recepciótörténeti áttekintést.

A kötetet elejére került tanulmányok egy része valamilyen szempontból a hagyomány felől, vagy inkább annak fényében igyekszik olvasni a regényt. Hansági Ágnes például A magyar prózahagyomány iskolája című tanulmányában a magyar regény alakulástörténetében  igyekszik kijelölni Ottlik helyét, miközben számot vet Ottlik prózai örökségével (a Márai-szövegek múltértelmezésével való párhuzamosságukkal) és azon való túllépésével egyaránt. A regény kanonizációja elválaszthatatlan a történet elbeszélhetőségének dilemmájától. Hansági számos idézettel meggyőzően igazolja, hogy Ottlik és Márai életművének is központi témája a múlt elbeszélhetőségének kérdése, noha az Iskolában, Bébé elbeszélésében a múlt „jelenre hozása” az előbbinél jóval összetettebb folyamatként mutatkozik meg. Az emlékezés mikéntje, a múlt jelenre hozása, a múlt mint üres hely, mintha megragadhatósága képezik tehát a tanulmány alappilléreit. Ezt közvetlenül követi Németh Zoltán Posztmodern szövegalkotás Ottlik Géza Iskola a határon című regényében címet viselő írása, mely az Iskola azon szöveghelyeire koncentrál, melyek nyomán Ottlik főműve a magyar posztmodern próza első számú alkotásaként válik értékelhetővé. Szintén a hagyomány(folytonosság) és újítás kettős mércéjén szemlélve Horváth Csaba a nevelődési regény műfaja felől vizsgálja az Iskolát (Egy nevelődési regény vége. A személyiségfejlődés paradigmájának visszavonása az Iskola a határonban).

Egy másik interpretációs irányt képviselnek azok az írások, melyek a nyelvi kifejezés (vagy kifejezhetetlenség) kontra jelenlét-élmény kettősségére építenek. Dobos István megvilágító erővel tárja fel tanulmányában (A jelenlét átható pillanatai – Iskola a határon) a teremtő jelenlét-pillanatok regénybeli rendeltetését, míg Bednanics Gábor kommunikatív hatásmechanizmusokat értékelő írásában olyan aforizmává vált Ottlik-mondatokat állít az értelmezés középpontjába, melyek elődlegesen szubsztanciális mozzanatokként viszik színre a regény olyan dimenzióit, melyek az elbeszélhetőség nehézségeiként tűnnek fel. A biologikus-szomatikus képhasználatból (tejsav, gyanta) Ottlik az élethez való szükséges elemeket építi ki. Bednanics továbbviszi a kérdést, és kifejti, a regény a későbbiekben hogyan lép túl a pusztán járulékos szubsztanciaként tételezett értelmezésen, miközben jelentés- és jelenléteffektusok együttesen jönnek működésbe („tejsav vagy gyanta” A tapasztalás kommunikatív mozzanatai az Iskola a határonban – kitekintéssel a Törlessre).

Tátrai Szilárd kognitív poétikai aspektusból veszi górcső alá az Iskolát: hogyan konstruálódnak koherens történetté az elbeszélt események a regényben kiépülni látszó elbeszéléstechnika fényében (Az Iskola a határon perspektivikussága – kognitív poétikai megközelítés).

Az Ottlik-olvasás újabb interpretációs irányvonalaként Palkó Gábor Niklas Luhman rendszerelmélete felől közelíti meg a megfigyelés és megértés, illetve megértésdeficit kérdését az Iskolában. Tanulmányában azt vizsgálja, hogy már a regény felütésében, azaz a kerettörténetben megjelenő megértésdeficit (a megértés hiánya), melyet maguk a regény elbeszélői ugyan megértésként értékelnek, miként nyilvánul meg a regényidőben, milyen megértésfogalom áll a korlátozott kommunikációs stratégiák mögött, s ennek során a civil és nem civil „kódok” milyen mértékben alkalmasak vagy nem alkalmasak a szereplők összetartozás-érzésének leírására a regényvilágban. A gondolatmenet végére érdekfeszítő és a továbbgondolás számára produktívnak ígérkező következtetésre jut: a közös tapasztalatok, élmények paradox módon nem hogy nem garantálják a megértésdeficit csökkenését, de egyenesen aláássák a megértést, ugyanakkor a főhősök közössége (szemben a civilek világával) éppen ennek következtében függetlenedik a közös világ verbális megalkotásának konszenzuskényszerétől. (Másodlagos megfigyelés és megértésdeficit az [I]skolában).

A térszerűség és medialitás kérdése a mozgatórugója több, a kötetben szereplő dolgozatnak. Papp Ágnes Klára a térszerűség irányába tágítja ki az életmű vizsgálatát, azt a kérdést veti fel, hogy a Buda tér-központúsága mennyiben jelez más világlátást, műalkotáskoncepciót, és hogyan alakul az identitás kérdése az Iskola időt központba helyező szemléletével szemben, illetve hogy mi lehet e szemléletváltás jelentősége az életműben. A szerző természetesen számol a különböző város-elméletekkel és végig szem előtt tartja Bókay Antal összegző tanulmányában foglaltakat – melyet idéz is –, vagyis hogy „a legjelentősebb város-elméletek egyben szubjektum-elméletek is, a város egyszerre szociális tény és emberkép”[1] (Város és határ, térkép és labirintus. Az Iskola a határon és a Buda közt végbemenő váltás térpoétikai megközelítésben). Hasonló irányban indul el Wernitzer Julianna, aki … a … ami az Iskola és a határ között van című írásában azzal foglalkozik, miként módosult Ottlik regényfelfogása a Budában és az Iskolában a Továbbélőkhöz képest. Ebben fontos lesz egyebek mellett az elbeszélés és elbeszélhetőség problémája, szoros összefüggésben a regények térszemléletével. A leírások az Iskolában rendre összefonódnak az emlékezés folyamatával, a tér és a felidézett képek mintegy az emlékezés kiindulópontjaivá lesznek, melyek vizuális azonosságokat teremtenek, s így nyilvánvalóvá válik, hogy az önazonosság mint olyan időben változó, másrészt pedig, hogy a világról való tudásunk alapvetően nyelvfüggő.

A kötetben leginkább G. Merva Mária tanulmánya az, amely bizonyos szempontból kiválik a többi szöveg közül. Ez az írás inkább történeti, mintsem elméleti szempontból közelíti meg az Ottlik-életművet, méghozzá Gödöllő vonatkozásában, ám nem viszi tovább Ottlik hattyúprémes, bordó házikabátjának mint egy letűnt kor, a polgári világ és morál szimbolikus rekvizitumának említését, például az átmentés, a polgári erkölcs és életforma ínséges időkben való megőrzésének poétikai megvalósításának kibontása felé (A hattyúprémes, bordó házikabát. Gödöllő szerepe Ottlik életében).

A tanulmányok másik vonulata a kultusz jegyében vizsgálódik, a kötet e tárgykörben is színvonalas írásokat hoz. Korda Eszter például az ottliki prózapoétika sajátosságainak kortárs regényekben való előfordulását igyekszik azonosítani (Ottlik és a Péterek nemzedéke, avagy Balassa, Esterházy, Nádas és Lengyel az Iskola határán. Az Ottlik-poétika jegyei a kortárs regényekben). Mártonffy Marcell a kultuszt a nyelvi megalkotottság, az elbeszélés mikéntje és a regény kitüntetett szöveghelyei alapján vizsgálja, ezeket mint kanonizáló elemeket méltatja, s a regényt így kultikus szövegtérként a keresztény hagyomány jegyében értékeli („…valamivel jobb volt a pokolnál” Kultusz, nyelv és tapasztalat Ottlik művészetében). Sághy Miklós Ottlik Hajnali háztetők és a Dömölky János rendezte, a kisregényt alapul vevő azonos című filmadaptáció közti kapcsolat nyomába ered. Tanulmányában nem csupán az adaptáció más regény(ek)hez képesti átíródását és ennek fő tendenciáit követi nyomon (nem függetlenül az Iskola és a Buda szellemi légkörétől, világszemléletétől sem). Sághy túlmegy ezen az összehasonlító elemzési metóduson, és a 80-as évek Ottlik-kultuszához, illetve az annak centrumában álló műhöz köti az adaptációt, ez adja a film kontextusát – vagyis az irodalmi kultusz befolyása a filmre. Az Ottlik-kultusz mint adaptációelméleti szempont fontosságára hívja fel tehát a figyelmet. Másrészről azonban összeveti György Péter elgondolásával, mely szerint Ottlik művei valójában elfordulnak a valóságtól, így nem olvashatók referenciálisan. Sághy e felől az ellentmondás felől tekintve világít rá igen meggyőzően arra, hogy Dömölky filmje arról is tanúskodik, hogy Ottlik „kívülállás esztétikája” hogyan válhatott mégis forradalmi jellegűvé a ’80-as években (Ottlik-adaptáció a kultusz jegyében – Dömölky János: Hajnali háztetők).

A tanulmányok egy része a főmű mellett a kánon peremére szorult prózai alkotások rekontextualizálását igyekszik elvégezni. Ekképpen Varga Betti tanulmánya kimozdítja a Hajnali háztetőket addigi kánoni helyéről, melyet szorosan az Iskola függvényében foglal(t) el. A szöveget narratológiai szempontból vizsgálva igyekszik kimutatni, hogy a regény korábban hiányosságként értékelt elbeszélés-technikai jegyei sokkal inkább értékelhetők tudatos poétikai eljárásokként (Tudatos „hibák” Ottlik Géza Hajnali háztetők című kisregényében). Mészáros Márton Ottlik és a rádió kapcsolatáról értekezik. A szerző két elméleti szövegére épít, azok korabeli kontextusára, illetve hogy megállapításai a jelen médiaelméletei felől nézve mennyire tekintethetők helytállónak (Ottlik es a rádió. A rádiójáték műfajproblémai). Vásári Melinda igencsak rendhagyó módon közelít a Buda szövegvilágához: a matematika nyelvén igyekszik ugyanis feltárni az elbeszélő médiumokhoz való viszonyulását, és egy mindezek nyomán kialakulni látszó ottliki „regényelméletet” feltételez. Ekképpen a Budát mintegy az író életműve szintézisének tekinti (Médiumok versengése. Kép, matematika, hang és nyelv(ek) Ottlik Géza Buda című művében). A Buda három idősíkjával egybehangzó álomleírásokkal foglalkozik Hernádi Mária. A dolgozat figyelemre méltó meglátása, hogy az álomleírások mint Ottliknál szokatlan narrációs elemek nem csupán metaforikus jelölői a regény három idősíkjának, hanem egyben azok kicsinyítő tükreiként is funkcionálnak (Idősíkok és álomleírások a Budában).

Mindezekből kitűnik tehát, hogy valóban létrejön egyfajta párbeszéd, nem csupán a különböző diszkurzus-irányok, hanem az egyes tanulmányok között is, melyek egymás kontextusaiban olvasva több esetben újabb jelentésrétegekkel gazdagodnak. A tanulmányok rövid áttekintéséből is jól látszik, hogy az Ottlik-œuvre  termékeny talaj, és továbbgondolásra alkalmas területe a hazai irodalomnak. A kötet meggyőző érvként tűnik fel amellett, hogy indokolt és igencsak eredményes lehet az újabb és újabb megközelítési módok, kérdésirányok érvényesítése az Ottlik életmű kapcsán, s létrejöttével meg is felel ezen önmaga által támasztott igénynek. Nem csupán az emlékezés, de sokkal inkább az életmű újraértékelése tehát az évforduló valódi eredménye.

[1] Bókay Antalt idézi Papp Ágnes Klára, Város és határ, térkép és labirintus. Az Iskola a határon és a Buda közt végbemenő váltás térpoétikai megközelítésben, 222.

A kép forrása az Ottlik Géza Facebook-oldal