Miles Davis és a fúziós jazz

Miles Dewey Davis (1926. május 26-1991. szeptember 28.) a 20. század egyik legnagyobb hatású jazz-zenésze: a második világháborútól egészen az 1990-es évekig szinte minden fontosabb mozgalom meghatározó alakja volt. Számos korai bebop zenéje van, ő készítette az egyik első cool felvételt, és részben ő felelős a modális jazzért; a fúziós jazz pedig más zenészekkel közös munkáiból nőtte ki magát az 1960-as évek végén. A [a]http://www.redhotjazz.com/buddy.html[text]Buddy Bolden[/a] indította jazztrombitás-sorozat ([a]http://www.redhotjazz.com/kingo.html[text]Joe “King” Oliver[/a], [a]http://www.redhotjazz.com/louie.html[text]Louis Armstrong[/a], [a]http://www.answers.com/topic/roy-eldridge?cat=entertainment[text]Roy Eldridge[/a] és [a]http://www.geocities.com/BourbonStreet/8446/[text]Dizzy Gillespie[/a]) késői gyermeke, akivel a világháború utáni jazz jelentősebb alakjai közül szinte mindenki játszott valamikor.

1955-ben megalapította az első Miles Davis Quintet-et ([a]http://www.johncoltrane.com/swf/main.htm[text]John Coltrane[/a] – tenor szaxofon, Red Garland – zongora, Paul Chambers – bőgő, Philly Joe Jones – dob). Az akkor divatos bebop ritmikai és harmóniai komplexitásával szemben “legato” játszott: lényegében melodikus vonalakat, amiket később a modális jazzben tárt fel alaposan.

A zenekar első felvételei a Columbia Records-nál készültek 1955-ben, és [a]http://www.discogs.com/release/435163[text]‘Round About Midnight[/a] címmel jelentek meg. A Quintet azonban sohasem volt stabil: a zenészek közül több is heroinon élt, a csapat pedig 1957-ben feloszlott.

Az [a]http://www.discogs.com/release/246190[text]E.S.P.[/a] (1965) idején Davis zenészei között szerepelt [a]http://www.bluenote.com/artistpage.asp?ArtistID=3559[text]Wayne Shorter[/a], Herbie Hancock, [a]http://www.roncarterbass.com/[text]Ron Carter[/a] és [a]http://airjudden.tripod.com/jazz/tonywilliams.html[text]Tony Williams[/a]. Ezt az összetételt, utolsó akusztikus zenekarát nevezik a “második nagy Miles-kvintett”-nek.

A stúdiólemezeken (Miles Smiles – 1966, Sorcerer – 1967, Nefertiti – 1967, Miles in the Sky – 1968, Filles de Kilimanjaro – 1968) a kvintett improvizációs stílusa “freebop”-ként vált ismertté, mivel elhagyták a bebopra jellemző akkordváltásokat, hogy felfedezzék a modális zenét. 1967-ben a csapat élőkoncertjeit folyamatos zeneként kezdte előadni: a dalok egymásba folytak, csupán a dallam jelzett valamiféle demarkációs vonalat a számok között.

Miles a [a]http://www.discogs.com/release/246191[text]Filles de Kilimanjaro[/a]-ban, amin elektromos basszusgitár, elektromos zongora és gitár is szerepelt néhány számban, a fúzió felé fordult. Rockosabb ritmusokkal is kísérletezett ezeken a felvételeken. A Filles de Kilimanjaro második felének rögzítésekor [a]http://www.daveholland.com/[text]Dave Holland[/a] és [a]http://www.chickcorea.com/bio.php[text]Chick Corea[/a] helyettesítette Carter-t és Hancock-ot (akik azért játszottak még néhány későbbi felvételen).

Az [a]http://www.discogs.com/release/428251[text]In a Silent Way[/a] (1969) idejére Davis további muzsikusokkal bővítette sztenderd kvintettjét: Hancock és [a]http://www.zawinulmusic.com/[text]Joe Zawinul[/a] segítette Corea-t az elektronikus billentyűknél, [a]http://www.johnmclaughlin.com/index.html[text]John McLaughlin[/a] gitáron, Shorter pedig szoprán szaxofonon játszott. A felvétel után Williams távozott, [a]http://www.jackdejohnette.com/[text]Jack DeJohnette[/a] helyettesítette.

Hat hónappal később egy még nagyobb zenészcsapat (benne Jack DeJohnette, [a]http://www.airto.com/[text]Airto Moreira[/a] és [a]http://www.benniemaupin.com/[text]Bennie Maupin[/a]) vette fel a [a]http://www.discogs.com/release/530022[text]Bitches Brew[/a]-t (lásd [a]http://www.youtube.com/watch?v=U2NLzkU5bZk[text]video[/a]). E két lemez volt talán az első üzletileg is sikeres jazz-rock fúzió, megalapozva Charles Lloyd és Larry Corryell (és sokan mások) későbbi munkáit, amelyeket ma jazz-rock fúzióként ismerünk.

Mind a Bitches Brew, mind pedig az In a Silent Way “hosszabb” számai (amelyek egyenként több, mint 20 poercesek) nem egyszerű hangfelvételek voltak: Davis és a producer, Teo Macero különböző hosszúságú zenei motívumokat válogattak ki a felvett improvizációból, majd zenei egésszé szerkesztették őket. A Bitches Brew-n olyan elektromos effekteket is használtak, mint a többsávos felvétel, a szalagok loopolása (és további szerkesztő-effektek).

Herbie Hancock és a fender-zongora

Herbert Jeffrey Hancock (1940. április 12., Chicago) rock-, funk- és soul-elemeket kevert a jazz szabadabb stilisztikai elemeivel.

Miles Davis második, nagy kvintettjében ő segített újjáformálni a jazz ritmusszekcióját, ami akkoriban a poszt-bop hangzás lényeges eleme volt. Később a jazz zenészek közül elsőként használt szintetizátorokat, valamint funkys hangzást. Mindezek ellenére Hancock zenéje általában dallamos és (könnyen) emészthető, némely cross-over munkája még a pop-listákat is meghódította.

Sok más jazz zongoristához hasonlóan, Hancock 7 éves korától kezdve klasszikus zenei képzésben részesült. 11 évesen a Chicago Symphonyval játszotta Mozart 5. (D-dúr) zongorakoncertjét.

Tinédzserkorában sem volt jazz-tanára. Középiskolásként Oscar Peterson (lásd [a]http://www.youtube.com/watch?v=Q4Ht4Rm-qo4[text]video[/a]) és [a]http://www.georgeshearing.net/[text]George Shearing[/a] lemezeket hallgatott, és lejegyezte őket - fejlesztve hallását és harmónia-érzékét. Más zongoristákat is hallgatott: Don Goldber (szintén csodagyerek és egykori iskolatárs), [a]http://www.mccoytyner.com/[text]McCoy Tyner[/a], Wynton Kelly, és Bill Evans (lásd [a]http://www.youtube.com/watch?v=dH3GSrCmzC8[text]video[/a]), valamint tanulmányozta Miles Davis, John Contrane és Lee Morgan (lásd [a]http://www.youtube.com/watch?v=VDbrxLz20JY[text]például[/a]) felvételeit.

Hancock mérnöknek tanult a Grinnell Főiskolán, ám két év után váltott a zenére. 1961-ben, épp a diploma előtt Chicago-ba költözött, ahol [a]http://hardbop.tripod.com/byrd.html[text]Donald Byrd[/a]del és [a]http://www.redhotjazz.com/Hawkins.html[text]Coleman Hawkins[/a]szal kezdett játszani. Első szólóalbumát [a]http://www.discogs.com/release/457633[text]Takin’ Off[/a] címmel jelentette meg a Blue Note Records-nál, 1962-ben. Tony Williams, a dobos hívta fel erre a zenére Miles Davis figyelmét.

Davis éppen Hancock-kal közös játékuk vége felé kezdett rock- és popzenei elemeket építeni a muzsikájába: némi - kezdeti - ellenállás után Hancock elkezdett elektromos billentyűket használni, köztük a Fender Rhodes elektromos zongorát, amely későbbi munkáiban oly fontosnak bizonyult.

1968 nyarán Hancock távozott Davis együtteséből, hogy megalapítsa saját szextettjét (formálisan már előtte kirúgták azzal az ürüggyel, hogy későn tért vissza egy brazíliai nászútról). Annak ellenére, hogy távozott Davis együtteséből, még néhány évig tovább dolgozott Davis felvételein, például az In a Silent Way-en és [a]http://www.discogs.com/release/61085[text]A Tribute to Jack Johnson[/a]on, valamint az [a]http://www.discogs.com/release/382068[text]On the Corner[/a]ön.

Oláh Tzumó Árpád és az Electronic Dreams

A szintén hétéves kora óta muzsikáló Oláh Tzumo Árpád a Weiner Leó Konzervatóriumban, majd az Erkel Ferenc Zeneiskolában folytatott zongoratanulmányokat. 2001 fordulópontot jelentett számára, hiszen ekkor győzött a Magyar Rádió Füsti Balogh Gábor Jazz-zongora Tehetségkutató Versenyén, a Jazz an der Donau versenyen s később a Jazz Hoeilaart Intern'l Contesten is több kategóriában. Ugyanabban az évben My Time címmel elkészítette első lemezét, majd a bostoni Berklee College of Music ösztöndíjasaként tanult tovább.

2002-ben már a hírneves Los Angeles-i Thelonious Monk Institute-ba is felvették, ahol nem kisebb nevek csiszolták játékát és zeneszerzői stílusát, mint Herbie Hancock, Wayne Shorter, [a]http://www.terenceblanchard.com/[text]Terence Blanchard[/a] és [a]http://beta.asoundstrategy.com/kennygarrett/[text]Kenny Garrett[/a].

Amikor leülök a Művészetek Palotája Fesztiválszínházának nézőterén, én – ha csak közvetítéssel is, de – a Miles Davis vonulat első hazai „unokáját” várom, különösen, hogy az Electric Dreams zenészeit más formációkból is mint a hazai fúziós jazz jeles képviselőit ismerem.

Némi szkepszissel, ám annál nagyobb reményekkel veszem észre, hogy csupa fiatal muzsikusról van szó, némelyiknek alig pelyhedzik az álla. Aztán elkezdődik a zene, és én csak tanácstalanul forgatom a fejem: lehet, hogy a keverős még nem érkezett meg? A zenekar hangzásával ugyanis baj van: a zene „cseppfolyós”, parttalan, hellyel-közzel már a formátlanság határát súrolja.

De nem lehet a keverés hibája: ahogy hallgatom a zenészek belépéseit, kiállásait, az egyes hangzások felépítését (illetve lebontását) egyre erősebb bennem az érzés, hogy a dinamikával van baj! Talán a fiatal zenészek túlságosan hozzászoktak a keveréshez: legrutinosabbjaikon sem érzem azt a finomságot, amivel mondjuk Enrico Rava kezeli a mikrofont (távolról közelít felé, játszik vele - és így alig hagy teret a keverésnek).

Aztán meg túl sok a zenész a színpadon: van sztenderd dobfelszerelés (Borlai Gergő), vannak kongák és más ütőhangszerek (ifj. Födő Sándor ’Fodo’), miközben egyetlen pillanatra sem érzem azt, hogy valóban szükség volna mindkettőre: a kemény, szinte gépiesen lüktető ritmust ugyan itt-ott kiegészíti a konga-hangzás (sőt néhol önálló szerepet is kap), mégsem hiszem, hogy mindezt egyetlen dobos (némiképpen kiegészített felszereléssel) ne tudná lejátszani.

Ahogy a „lemezjátszót” sem értem: DJ Bootsie a koncert alatt egyetlen egyszer sem vált lemezt, a bal kezével pedig csak egy olyan effektet kezel, aminek a hangzása valahol a kontakthiba és a szkreccselés között mozog. A lemezén szereplő (tipikusan disco) szöveg, amit gyorsít, lassít és „karcol” persze „modern”, na de csak ezért?

Legnagyobb problémám a basszusgitárossal van (illetve az ő hangzásával). Nem mintha nem tudna játszani: a ráadásban izgalmas, szinte virtuóz basszus-szólót produkál, ám az egész koncert alatt egyre nő bennem a hiányérzet: megszoktam azt, hogy az ilyen zenében (legjobb példa erre – és ezért beszéltem róla – Miles Davis, akinek a lemezein többnyire) rendkívül dinamikus, olykor „kotyogó”, „csípett”, feszes és nagyon izgalmas basszus szól (miközben Papetsch megbújik a háttérben).

Egyszóval baj van a ritmus-szekcióval: a két ütős felesleges, a basszeros pedig éppen csak azt a hangzást nem produkálja, ami élteti az ilyen, főként ritmusra épített zenét. Dallam-hangszer pedig nincs az együttesben: persze vannak – vendég – fúvósok, a tipikusan fenderzongora hangzású szinti, moog, olykor szinte hammond billentyűs hangzás (Oláh Tzumo Árpád) ami néhol a dallamosság felé közelít, de egyetlen hangszer sem emelkedik ki az összhangzásból: mintha csak valamilyen zenei masszát hallanánk.

Nem hiszem, hogy akár egyetlen hang is (valódi, helyben kiötölt) improvizáció lenne ebben a zenében, bár minden hangszer cifráz. Mivel pedig a magas és mély regiszterben semmi kiemelés nincs, az egész hangkavalkád egyetlen textúrába olvad. Szinte fáj az éles basszushangok hiánya, és – különösen a nem-szakmai közönség számára – túl sok az „elszállós”, a dob kiállásával "fejben csak alig követhető” ritmusra épülő szinti-szóló.

A háromnegyed-teltházas közönség azért lelkesen tapsol a Miles Davis „unokának”. De a visszahívó taps gyenge, és inkább magától tér vissza a csapat, hogy végre egyenként is bemutassák a zenészek, hogy mit tudnak.


Electronic Dreams:

Oláh Tzumo Árpád - zongora, billentyűs hangszerek
Papesch Péter - basszusgitár
Borlai Gergő - dob
ifj. Födő Sándor 'Fodo' - ütőhangszerek

Közreműködik:

Bacsó Kristóf - szoprán- és altszaxofon
Fekete-Kovács Kornél - trombita, szárnykürt
DJ Bootsie - lemezjátszó

és egy (szinesbőrű) énekes, akitől bocsánatot kérek, ha rosszul betűzöm a nevét (mert sehol nem szerepelt leírva): "Casa"