Van valami pimaszság abban, hogy ez a kölyökképű angol kiáll, fekete póló–fekete farmer és egyszál gitár kombinációban, mindjárt több tízezer ember elé, pedig a hangja mintha csak tegnapelőtt mutálódott volna és rekedt volna meg ebben a panaszos, világfájdalmas regiszterben, mögötte pedig két tökéletesen rezzenéstelen arcú suhanc olyan szerényen nyomja az alapozást, mint a Tennesse Two Johnny Cashnek még a rock and roll hajnalán, és mégis: a Sziget egyik legjobb koncertjét láthatjuk. Ha Magyarországon nem is ismerik annyian, a zömmel külföldiekből összerakott közönség azért díjazza a produkciót, a hangulat a felkapott Imagine Dragons koncertjén tapasztalt hőfok felé tendál, pedig alapvetően tényleg piszkos-egyszerű dalok lépnek itt egymás sarkára. 

A titok a felépítésben rejlik: Jake akusztikus gitárral somfordál ki a színpadra, és a puhább dalait sorjáztatja, ami meglepő kezdés a délután 4 órai dögmelegben, cserébe viszont ívet kap a koncert. Már az elején sem állja meg a helyét a vele kapcsolatban sokat emlegetett Bob Dylan-párhuzam (a lírikusabb számok is inkább Neil Young világa felé húznak), a folkot csak érintőlegesen emeli be zenéjébe, viszont mint később kiderül, nagyon más arcait mutatja, mint a korai Dylan. Nála a White Stripes lecsupaszított blues-rockja ugyanúgy belefér, mint a kortárs pop-rock fősodrát idéző dallamformálás, miközben azért az ötvenes évek rock and rolljára és a hatvanas évek énekes-dalszerző hagyományára rétegzi a produkciót.

A kiállás nemcsak fiatalos, de visszahúzódó: Jake-t az sem hozza ki nyugalmából, mikor a Nagyszínpad előtt először láthatunk mellvillantást a kivetítőn, az esetet sem a mikrofonba, csupán a dobosának kommentálja. A színpadot a gyökeret eresztett, érzelemmentes arccal pengető gitárosok messze nem lakják be, a basszusgitáros olyan unott, morcos képpel játszik, mintha most rakták volna ki a bandából, de a zene azért így is leköti a figyelmet.

A főszereplő freak folkba illő, a komfortzónán pont kívül eső hangja már önmagában érdekes, s miközben az alapozás a minimumra, pattogós ritmusra korlátozódik, a ragadósra gyurmázott énekdallamok majd’ mindegyik szerzeményt fülbe simítják. A proto-blues-rockot idéző Lightning Bolt (később egy Howlin’ Wolf-feldolgozás is befért), vagy a keményrockosabb Slumville Sunrise is maradandó, a huszonéves Jake pedig még az I’ve Seen It All című dalát is úgy tudja előadni, hogy nem lesz kínos feszengés és gyermeteg nagyzolás a végeredmény. Mi is láttuk már mindezt, de ezekkel a kigömbölyített, könnyed dalokkal nem lehet melléfogni.

Jake Bugg setlist

A végére pőre rockbuliba fordul Jake koncertje: felpörög a tempó, hogy aztán átadja helyét a nap legfurább produkciójának, az Imagine Dragons által elővezetett, erősen perkusszív sláger rocknak. Lemezen valami egészen tömény és negédes, nehezen emészthető zene ez, amely koncerten mégis életre kel, főleg akkor, amikor szétdobolják a számaikat.

Ebbe a mutatványba az énekestől a gitárosokig mindenki beszáll, törzsitől gongdobig mindenféle akad a színpadon, amiknek köszönhetően némi világzenés hangulatot fecskendeznek a produkcióba. Ahogy a gitáros aranyszínű, a napfényben villogó hangszere is jelzi, a zenekar meghitt kapcsolatot ápol a giccsel, a manapság az indie rockban is divatos túlérzelmes ének is erre erősít, a legjobb pillanatok így azok, amikor a közönség veszi ki a fiúbandák táncmozgását továbbéltető Dan Reynolds kezéből a mikrofont - hol képletesen, hol meg szó szerint -, amikor a frontember lesétál az első sorokhoz.

Emellett felbukkan néha egy ősrock-riff is, bár a gitár értelemszerűen nincs túlvezérelve, és a posztrockos dallamok is kellemes bódultságérzetet kölcsönöznek az amúgy direkt, erős szintiszőnyegre és túlcukrozott dallamvilágra felhúzott daloknak. Meglepetés csak a Blur-feldolgozás lesz a menetrend szerint haladó koncerten: ki is lóg a stílusukból ez a vadabb eresztés, de pont kellett középre ez a váltás, mert akkoriban csúnyán leült a koncert.

Az Imagine Dragons elsöprő sikere viszont jelzi: az aktuális bandákra sokkal nagyobb az érdeklődés, mint a mainstreamből kipotyogott zenekarok nosztalgiakoncertjeire. A szervezők érve, miszerint a rockzene, vagyis a blink-182 és a Korn vonzotta a legkevesebb nézőt az idei Szigeten, így elég ellentmondásos: egyrészt nehezen versenyeztethetők ezek a nevek olyan korábbi nagyszínpados bandákkal, mint az R.E.M., másrészt pedig 2014-ben már tökéletesen alkalmatlanok rá, hogy komolyabb érdeklődést váltsanak ki, vagy a rockzenét mint olyat reprezentálják.

Ami azt illeti, két év alatt a Placebo is kiesett ebből a körből: míg 2012-ben még főzenekarként adhatott velős best of-koncertet a Nagyszínpadon, addig mostanra nemcsak hátrébb szorult időben, de érdektelenné is vált a produkció. Ezért egyrészt a lemezeik csökkenő színvonalát betetéző tavalyi korongot (Loud Like Love), másrészt a menetrendet betűről betűre követő előadásmódot lehet hibáztatni.

Molko hangját sem találjuk éppen csúcsformában, és a közönséggel való kommunikáció is a minimálisra szorul, de ez mind nem számított volna, ha tűz van, s élet a koncertben. De nincs. A kötelező dalokban még csak-csak, de az újakban, amelyekben az énekes egészen az önparódiáig jutott el, már végképp hiányzik a lendület, a hév, avagy csupán az őszinte világfájdalom (My computer thinks I'm gay / I threw that piece of junk away / On the Champs-Elysées / As I was walking home – énekli a Too Many Friendsben).

Fesztiválkoncerten persze dőreség egyedi pillanatokat, meglepő fordulatokat várni (ez persze a rock & roll halála is bizonyos értelemben), de azért kellő krafttal és jó dalokkal bármit el lehet adni. A Placebo viszont a Loud Like Love-nak több mint a felét eljátssza, és így két-három dalonként mindig földre huppantja a bulit (bár a Rob the Bank szaggatott groove-jába bőven szorul adrenalin), a régi számokkal pedig látványosan biztosra mennek. Nem rossz, inkább csak lagymatag ez a buli, ami után biztosan nem lesz visszajáró vendég a Molko-csapat a Szigeten.

Placebo setlist

Nem úgy Miles Kane, aki - a Placebo után - az A38 sátorban hevíti a hangulatot. Habár az angol énekes-gitárost legtöbben az Alex Turnerrel (Arctic Monkeys) közös projektjéből, a The Last Shadow Puppetsből ismerhetik, a zenész szólómunkásságából ad csak ízelítőt.

Amibőll sajnos hiányzik a kicsit western-hangulatú projekt elborultsága, ám azért a Beatles-életműből készségesen táplálkozó, de az indie rock bulizós szellemiségét képviselő dalokkal sem akad gond, azon felül, hogy a többségüket egy kaptafára húzta fel Miles. Zavaró csak a színpadi stílus lehet: a túlhúzott mozdulatokkal gitározó, minden akkord után magasba lendített kézzel gesztikuláló Kane olyan pózőr kiállással bír, mint a legvérmesebb Manowar-féle heavy metál bandák. Cserébe viszont végig tudja tartani a tempót és a hangulatot, az Imagine Dragons tiszteletadásához hasonlóan pedig még egy kis Rolling Stonest is csempész a sorok közé. Tomboló tömeg, tánchoz vetkőzött lányok és fősodorba simuló meglepetéshiány – pont ilyen a mostanság tökéletesnek gondolt Sziget-koncert.

Miles Kane setlist

Fotók: Csudai Sándor

Forrás: Sziget Facebook