A franciák valahogy ellenállhatatlan vágyat éreznek a vígjátékgyártás iránt, holott nem a humorukról híresek (ezt a sztereotípiát hagyjuk meg az angoloknak), ez már eleve nem ígér sok jót. Emellett az említett műfaj társítása egy olyan örök témával, mint a szerelem, semmiképp sem újszerű gondolat, sőt, tökéletesen 'tisztára nyalt csont'. De tegyük félre egy időre az előítéleteinket, elvégre a rendezői/forgatókönyvírói koncepció szerint ez nem egy szokványos film. A különlegessége – az alkotók szerint – abban áll, hogy a két főszereplő közötti szexuális kapcsolatra rögtön a történet elején sor kerül, míg maga a szerelem később bontakozik ki, és ez okozza a valódi problémát. Na bumm, gondolom mindenkit sokként ér a megvilágosodás, hogy nehezebb megbirkózni az érzelmekkel, mint beleugrani egy egyéjszakás kalandba.

A álmosító sablon körítése a következő: a felkapaszkodott fiatal lány, Iréne (Audrey Tautou) kizárólag öreg királyokkal bújik ágyba a hatalmas vagyon és a fele királyság reményében, mígnem egy este találkozik az egy napra herceggé változott pincérfiúval, Jean-nal (Gad Elmaleh). A kínos az, hogy az újdonsült uralkodó reggelre ismét tökként ébred, így Iréne természetesen faképnél hagyja. Na de ahogyan ez lenni szokott, a fiú nem tudja kiverni a lányt a fejéből, s utána ered, hogy meghódítsa szíve választottját. Belesimul Iréne világába, kitartott lesz maga is egy gazdag özvegy mellett. Ezt már nevezhetjük fordulatnak.

Nem tudom, reneszánszát éli-e a burleszk, de Drágaságom mindenképpen felidézi a jó öreg némafilmes műfajt – bizonyítékául annak, hogy jó dolgok is jönnek Amerikából (persze francia hagyománya is van a dolognak, gondolok itt Jacques Tati-ra). Gad Elmaleh Buster Keaton-i könnyedséggel mozog a filmvásznon (még hasonlóság is szembetűnő), Jean figurája azonban mégsem meríti ki feltétlenül a „jópofa-találékony fickó” fogalmát. Valóban, olykor ő is abszurd, kilátástalannak tűnő szituációkba kerül, mégsem saját magának köszönhetően kerül ki győztesen belőlük. Személyéhez kapcsolódó gegek (például Jean reggelizés közben önkéntelenül is felugrik, amikor pincért hívnak) tökéletes láthatatlanságának, rutinszerű szolgai viselkedésének következményei. A társául választott Audrey Tautou meglepően jól hozza az eszményített femme fatale-t, s bár régóta – többek között – két szép szeméért szeretjük őt, most bebizonyítja, hogy színészi játékra is tudja használni őket. A film dramaturgiájának köszönhetően a néma jelenetek – gesztusok és arcmimikák – a film legélvezetesebb pillanatait szolgáltatják. Szinte boldog lettem volna, ha a szereplők egy szót sem szólnak.

Ám a luxushotelek bűvkörében igenis hatalmas jelentősége van a befejezetlen mondatoknak, a lesütött szemeknek is. A csábítás eszközeit könnyedén meg lehet tanulni. Tehát miután a lány kiforgatja kicsinyke vagyonából a pincérfiút, annak nem marad más, csak az élete, amit felajánlhat, és Iréne boldogan tanítja meg Jean-t a fortélyokra. Az okítás túl jól sikerül, vonzódni kezd a fiúhoz, és egyre ritkábban dúdolgatja Madonna „Material girl” című számát.

Salvadori vígjátéka az érzelmeket az identitás problémakörével köti össze: a látszatra, külsőségekre sokat adó Iréne rájön, hogy a szerelem szabadsága jobb, mint az állandó függés. A „semmilyen” Jean-ból pedig sármos úriember válik (bevallom ugyan, hogy nekem ez nem tűnt fel, de a film során annyit bizonygatják, hogy üsse kavics, ha környezete szerint szívtipró lesz, ám legyen), a befejezetlen mondatokat pedig befejezik. Sajnos rosszul.

Az addig a boldogság kulcsának vélt pénz a történet végére már csak jelképesen van jelen, Jean és Iréne utolsó eurójukat a hídpénz befizetésére költik, maguk mögött hagyva ezzel a Cout d'Azur gazdag világát: a két szegény szerelmes együtt motorozik el a naplementébe. Persze láttunk már hasonló történetet, abban is Audrey van – csak ott Hepburn. Így aztán azt javaslom, az egy euro-nak megfelelő 254 forintot pótoljuk ki egy kicsit, menjünk el az első videotékába, és vegyük ki az Álom luxus kivitelben-t. Megéri, és korántsem megfizethetetlen.