Két programra térnék ki részletesebben. Az egyik a délutáni vetítés: két órától, akinek sikerült túltennie magát a felejthetetlen ebéd okozta újabb traumán, Szőcs Petra nagy elismerésekben részesült kisfilmjét, A kivégzést tekinthette meg a közösségi teremben. A bő tízperces alkotás, mint ismeretes, Ceauşescu kivégzésének (egyelőre rövid távú) memóriáját mutatja be gyermekek újrajátszásában, amelyet a szülők és a tanárok elfojtó-rejtélyeskedő és persze képromboló magatartása leng körül. A kisfilm, bár aligha mulasztotta el valaki korábban látni a jelenlévők közül, a JAK-közönségben is sikert aratott, az asztalhoz pedig odagyűlt a szerző-rendező, Fehér Renátó, Selyem Zsuzsa, valamint Vágvölgyi B. András. Szegő János kérdéseire-fölvetéseire egyszerre érkeztek a kollektív és a privát történelmet érintő válaszok, amelyekhez a film szolgált apropót, ugyanis magáról a műről nem sok szó esett. Annál inkább az azt övező történelmi-politikai kontextusról, illetőleg – ahogy a megelőző beszámolóban az irodalomra vonatkozóan utaltunk rá – arról, hogy a műalkotás mennyiben hivatott és képes jelenné és érvényesen megértetté tenni a történelmet.

A diktátor rögtönítélő bíróság általi elítéléséről és kivégzéséről szóló történet reprezentációjának egyik fontos mozzanata, miként Szőcs Petra is kiemelte, a kivégzésről készült eredeti videó emlékezetbe idézése volt. A videót az elmondások szerint mindenki látta, és annak megtekintése ugyanolyan élményként rögzült, mint azok az ellentmondásos érzések és viszonyulások, amelyek a diktatúra (vagy annak egyes aspektusai) iránti nosztalgia, valamint az ellenében érzett gyűlölet (és annak elfojtása) közti feszültségben keletkeztek. A kisfilm a generációs különbségek széttartásait is bemutatja, mégpedig diegetikus és extradiegetikus-metaleptikus szinten is, hiszen egyfelől a történetben a nagypapa–szülők–gyermekek vonalban az utolsók láthatóan a történelmi tapasztalat megélésére és megértésére törekszenek (ha ösztöneik és gyermeki kíváncsiságuk által vezetve is), míg az előttük járók vagy a hallgatást választják, vagy banális instrukciókat adnak nekik hétköznapi-életvezetési szinten; másfelől – ahogyan Petra elmesélte – a gyermekszínészeknek a valódi események mibenléte emléktelen múlt. A beszélgetés egyik fő vonalát tulajdonképpen a múltfeldolgozás generációs eltérései és azonosságai adták. Talán nem teljesen mellékes módon azért is, mert a félmúlt történelmének jelenségei – általában véve – nem csupán írott, de képi médiumok által is tanulmányozhatók (a román diktátor kivégzése vagy a Kennedy-gyilkosság Zapruder-féle filmje egyaránt megtalálható a YouTube-on is).

Nem sokkal 7 után szedtük a sátorfánkat, és áttettük székhelyünket a művelődési házba, ahol a megszokottól kisebb teremben, de telt ház előtt beszélgetett Parti Nagy Lajos és Vári György. Mivel az eszmecsere a Fülkefória Parti Nagy Lajossal címet kapta, a száz perces műsor a szerző utóbbi publicisztikai munkáinak két gyűjteményéről, a Fülkefor és vidéke, valamint a Fülkeufória (és vidéke, 101 új magyar mese) köteteiről szólt. Azért is kell helyt adnunk a szövegek műfajiságát firtató kérdésnél a publicisztikára vonatkozó válaszoknak, mert bár a rövid írások nyelvi alakítása irodalmi köntösbe helyezi, az eredetileg hetente az ÉS Páratlan oldalán megjelent szövegek elsősorban politikai olvasói igényeknek tettek eleget, és, miként Parti Nagy Lajos megerősítette, ezzel a szándékkal is készültek a cikkek. Más kérdés, hogy volt-e értelme kötetben kiadni őket – a szerző látni akarta egyben az írásokat, más arcot mutatnak-e, kiadnak-e esetleg valami többet, nagyobbat, mint külön-külön –, hiszen a műfajnak épp az a sajátossága, hogy egy időben, egy helyen reflektál egy problémára vagy jelenségre, amelyhez megtalálja a maga eszközeit. Közlőképessége azonban viszonylag gyorsan kimerül, kötetbe foglalva pedig talán ritkábban látogatott archívumként érvényesül, ezért nem könnyen megítélhető, tanúja- és tanúsítója-e valamiféle (rendszer)változásnak a könyv.

A Grecsó Krisztián tárcáiból készült „Daru én vagyok” című, itt előadott darab egyelőre kísérleti stádiumában van. A Megyek utánad című regény apropóján lezajlott beszélgetés viszont épp azáltal mutatott túl a kísérleti jellegen és az „így készült”-típusú könyvbemutató eseményeken, hogy érvényes, önmagán túlmutató válaszokkal szolgált.

S hogy ne maradjunk okulatlanul folyadékügyi témában sem, P. Horváth Tamástól – aki rettegve és fölháborodva szemlélte, amint Kabai Lóri vörösboros kólát fogyaszt – megtudtam, hogy anno a pécsi Dante Caféban megtiltotta a pultosoknak, hogy ezt a „szubhumán folyadékot” fölszolgálják. Bizonyos latin nyelvterületeken azonban Kalimotxónak nevezik e koktélt. Így azért, lássuk be, máris vonzóbb.

Fotó: Bach Máté