Mindennek megfelelően a JAK-tábor idei programja a korábbiaknál is nagyobb hangsúlyt fektetett olyan művészeti alkotások és jelenségek bemutatására és értelmezésére, amelyek közt az irodalom, az írott szöveg esztétikája csak „egy”. A megszokott irodalmi programokat – beszélgetéseket és felolvasásokat – színházi előadások és filmvetítések, továbbá zenés programok egészítettek ki, melyeknek nyomatéka ugyanolyan nagy volt, mint az írott szóé. Az persze a literatúra medrében tartotta a rendezvénysorozatot, hogy a teátrumi és mozgóképi eseményeket is – nem kizárólagosan, de – az irodalom szereplői kommentálták és értelmezték, ily módon a választott tematikák és művek földolgozása az irodalmat mégiscsak centrális pozícióba helyezte.

A délelőtti szemináriumokkal párhuzamosan zajlott a V4-projekt, azaz a visegrádi országokból származó vendégekkel közös, ugyancsak politika, félmúlt, valamint irodalom (és művészetek) kapcsolatát firtató programsorozat. (Részletesebben többek közt itt olvashatnak róla.) A szerdai viharos-esős délutánon az ezirányú moderált beszélgetés – Bárdos Deák Ági, Garaczi László és Karádi Éva közreműködésével, Kassai Zsigmond moderálásával – a rendszerváltás irodalmi emlékezetét firtatta olyan nemzetközi horizontban, amely a volt keleti blokk identitástudata által keletkezhetett. A 25 év New Wave elnevezésű program az öt évvel ezelőtti Gödör-béli eszmecserékre utalt vissza, hiszen a kérdést, mely szerint van-e közösség a különböző, a blokkba tartozó országok világtapasztalatában és irodalmában, továbbá megalkotható-e valamifajta kollektív identitás, amely a „közös sors” történelmi szituációjában bomlik ki és válik értelmezhetővé, nem először tették föl maguknak a művészetek képviselői, és az is világos, hogy a válaszok nem véglegesek, hanem differenciálhatók. Mindez természetesen azért dilemmatikus, mert eleven kérdésről van szó. Az ugyanis visszatérő meglátás a diskurzusban, hogy a rendszerváltás utáni időszak kudarcként vagy be nem teljesített projektként értékelhető, és ezért (ezért is) újra meg újra vizsgálódás tárgyává kell tenni. Ráadásul a művészetek önértelmezése felől sem megkerülhető a kérdés, hogy önmaguk mennyiben képesek a történelem közvetítésére és utólagos színre vitelére úgy, hogy az 1989-es politikai események és az azt követő történelmi folyamatok már megértett tapasztalatként jelennének meg bennük.

A tematikus egymás mellé rendelés lazaságát, továbbá a kulturális-mediális szisztémák demokratikusságát mutatja, hogy ezt követően Szabó István Zoltán és Nagy Ildikó Noémi az éppen harminc éves Gibson-klasszikusról, a Neurománcról társalogtak (Sepsi László moderálásával), ami talán azt is sugallja (ha nem rögvest explikálja), hogy olyan generációk rendelődnek egymás mellé (amennyiben ráadásul nagyjából harminc esztendőt tekintünk egy generációnak), amelyek – ezúttal a technológiai médiumok és a szubzsánerek felől – eltérő kérdésekkel és válaszokkal is bírhatnak valóság és történelem viszonyára vonatkozóan. Különösen onnan nézve érdekes mindez, hogy az idei JAK-táborban, miként az első napról írott beszámolóban megjegyeztem, nagy számmal vettek részt azok a fiatalok, akik már a kilencvenes években születtek. (Ami a 30-asok ama sokat hangoztatott vélekedésének persze ellentmond, hogy jól tudjuk: lehetetlenség, hogy vannak emberek, akik már a kilencvenes években születtek.)

A Gibson-témát a Lichter Péter rendezte Rimbaud-film (Rimbaud) és annak interpretálhatósága, valamint a Színész Bob & a Slamkölykök programja követte, no meg a táncparkett fölavatása. Józsi bácsi, a szemközti kocsmáros pedig újfent nagyon jól járt.

Fotó: Bach Máté