PRAE.HU: Azt már több interjúban is elmondtad, hogy kényszerű váltás történt két éve az életedben. Az állami támogatások csökkenése-elmaradása miatt az Ágens Társulat működése ellehetetlenült, ezért valami új megélhetési forrás után kellett nézned. Most, két év elteltével hogy látod: sikerült a szükségből  erényt kovácsolni?

Sprituális oldalról közelítve szenvedélyes belső mozgás és változás igénye forrt bennem, s jelek sora figyelmeztetett arra, hogy mozdulnom kell. Vártam az elhívásra, melyik mondat, hang vagy gesztus az, mely segít abban, hogy ezt megtegyem. S a látható világban tényleg kényszernek indult, munkát kerestem, és találtam a neten egy hirdetést, hogy színész-animátort várnak a bikali Élménybirtokra. Az elején féltem, hogy átverés lehet, de nem. A szálló mellett felépítettek egy középkori várost és falut, egy Élménybirtokot, ahogy nevezik. Amikor odakerültem, persze, keltettem némi megütközést a magam temperamentumával és őrületével, a körülöttem lévők figyelték, hogy mi lesz ebből. Én elkezdtem dolgozni, építkezni, egyre nagyobb teret kivívni az elképzeléseimnek, megnyerni magamnak a falubelieket, a közönséget, még olyan embereket is, akik életükben nem voltak színházban. Hosszú folyamat volt, de egyszer csak kinyíltak a kapuk, s hagyták, hogy azt tegyem, amit szeretnék.

PRAE.HU: Az előadásokkal nyilván az adott történelmi korszakhoz kell igazodni, és figyelembe kell venni a nézők igényeit is. Ahogy látom, a repertoáron nőknek, férfiaknak és gyerekeknek szóló előadás is szerepel. Ez utóbbit leszámítva kiemelt szerepet kap az erotika, a szexuális kultúra: Kurtizánképző, Buja középkori est, Úr - kurzus. A Kurtizánképzőt  azonban nemcsak itt játszod, hanem sokfelé, sokféle közönségnek. Én például a zalaegerszegi lakásszínházban láttam, de nemrég a Thealteren is megfordultál vele. Nagyon különböző reakciókat kapsz? 

Gondolhatod. Bikalon sokféle kulturális légzésterületről érkeznek a nézők, gyakorlatilag majd' egyesével győzöm meg őket arról, hogy színházba jöjjenek. Ez egyfajta kommunikációs attitűd. Mire odaér, már ismerjük egymást, bízik bennem, s nem fél a nagy effektusoktól, a radikális megszólítástól, az intenzív interaktivitástól.  Általában sikerül megnyernem magamnak őket, ami teljesen máshogy működik, mint mondjuk Pesten, hisz itt azonnali, őszinte reakciókat kapok, fedés nélkülit. Még akkor is, amikor az előadásra fürdőruhában, strandpapucsban érkeznek családok, és az apa azt várja, hogy mikor hozhat zavarba: beszól, provokál. Van rá egy órám, hogy "embert" csináljak belőle. Irgalmatlan kihívás.

Nem mintha Pesten, egy sajátos értelmiségi szubkultúrában nem ugyanezt kéne végigjátszanom, csak máshová helyeződnek a meggyőzési hangsúlyok, s ott még az előfeltételezések falát is át kell törnöm. (Pesten történt, hogy megráztam egy neves ügyvédet, ki láthatóan kívül maradt a Buja estből, hogy 'add már oda magad', s olyannyira megrendült, hogy onnantól az előadás minden rezdülésével együtt élt, majd megköszönte azt.) Itt ilyen nincs. Általában "szűzen" érkeznek. Illetve az utóbbi évben már kifejezetten arra a színházra kíváncsiak, amit itt csinálunk. Olyan is előfordul, hogy – mivel erős személyes effektusokkal élek az előadásokban –, a nézőket nagyon megérinti az, amit hallottak-átéltek, és az előadás után finoman igénylik, hogy megoldjam azokat a legbensőbb problémáikat, melyekre az interaktivitás folyamán rálátok. Ez a fajta utógondozás nem lehet a feladatom, óvatosnak kell lennem, hogy senki ne sérüljön. Itt természetes a nézők és a színész fizikai kontaktusa is, az érintés, az előadások utáni ölelés. Kikövetelik, hogy ez megtörténjen, bújnak, sort állnak a nők, de a férfiak is.

A szakmai közönség, hát az megint nem egy egyszerű eset. A Thealteren például az első fél órában egy-két embertől eltekintve egyszerűen nem kaptam reakciókat. Egymást stírölték, hogy beszállhatnak-e a játékba. Odaszóltam egy filozófushallgatónak kinéző, és mit ad Isten, annak is bizonyuló nézőnek, hogy látom, hezitál, hogy Nietzsche és/vagy Ágens, de higgye el, megy az, csak próbálja meg. Innentől feloldódtak, együttműködtek velem, de érdekes, hogy egy független színházi közönség bizonyos szempontból milyen konzervatív és azonnali önmeghatározásokat kereső közeg tud lenni. Bikalon a nézői önmeghatározás egyáltalán nem fontos, odaadják magukat vagy nem, ha nem, azonnal beöklöznek egyet. Nagyon szeretem ezt a vad, a színház eredőjéhez visszatérő reakciómezőt.

Egyébiránt sosem tartottam helyesnek a "független" önmeghatározást, mert hogy lehetnénk azok, mikor a mai napig nem tudunk leszakadni az állami köldökzsinórról (nem elfeledve, hogy a kortárs művészet támogatását állami felelősségnek gondolom). Én sokáig a civil fizetésemből hoztam létre előadásokat, csak jóval később pályáztam támogatásra. Immár van saját bevételem, azonban a teljes szabadságot még mindig az állami működési támogatás biztosítja. Tehát korántsem vagyok független. Enélkül is csinálok színházat, de nehogy azt higgye bárki is, hogy könnyű, mert ezen az oldalon a bevétel-kiadás mérlege a legfontosabb. Egyébként ez a független színházak jövője, az önfenntartás, a civil vállalkozói szféra meggyőzése, hogy szükség van ránk. Nekem sikerült, de rohadt nehéz. Imádom, rengeteg segítséget, szeretet, odaadást kapok, soha ennyit, mint itt, tulajdonosi, munkatársi szinten és nézői szinten is, de minden nap újra fel kell építeni mindent, minden nap. Nincs letett eredmény. Ma is fel kell építeni a várat.

PRAE.HU: Korábban éltél vidéken?

Az első főiskolai évemet leszámítva nem, de hát az is Szegeden volt, nem egy 750 lelkes faluban. Új tapasztalat ez nekem, hogy mennyire más egy ilyen közegben létezni, ahol minden valóban ott és akkor történik. Már ott tartunk, hogy szavakat hoznak nekem ajándékba. Olyan tájnyelvi szavakat, amiket korábban nem ismertem, és amiket beleírok az előadások szövegébe. És örülnek, ha tudnak adni egy „jó szót”.

PRAE.HU: Mennyire maradtak meg a budapesti életedből a szakmai kapcsolatok? Játszol máshol is, mint Bikalon?

A távolság sokat tisztít a képen, a kullancsemberek gyorsan elmaradnak, de a fontos kapcsolatoknak – amilyen Gergye Krisztiánhoz, Tárnok Maricához, Tasnádi Józsefhez vagy Madák Zsuzsához köt – nem árt a távolság. De jönnek egészen új dolgok is, mint például, hogy megkeresett a Magma Firetheater, akikkel most végig ott voltunk a Sziget Fesztiválon.

PRAE.HU: Szóval a "Földanyaság" után – mert látom, hogy van egy ilyen előadásotok is Bikalon, a Földanya ünnepe címmel – jön a Tűzanyaság?

A tűzzel már Bikalon elkezdtem játszani, szó szerint, amolyan hályogkovács módra építettem be fáklyás-tüzes elemeket egy koreográfiába. Most tőlük, a profiktól tudtam meg: kész csoda, hogy nem égtünk meg/le, mert nem használtunk semmiféle speciális kencét, védőfelszerelést. Ez is egy új tapasztalat nekem: hogy mekkora ereje van a tűznek. 

PRAE.HU: Mindemellett jut időd az írásra? A verseskötetedet (Kúrós versek, 2008) ismertem, de csak most, az interjúra készülve jöttem rá, hogy Gyimesi Ágnes Andrea néven interjúkat, kritikákat is írtál.

Írni mostanában főleg az általunk játszott darabokat írom. Aztán a darab írja át magát, folyton változik, beépülnek az új tapasztalatok. A kezdeti Kurtizánképző vagy Buja középkori est már köszönő viszonyban sincs az első előadásokkal. A nézőknek köszönhetően, hogy egyre többet bírnak, folyamatos kísérletben leledzek. Aztán új műfajokat is ki kellett próbálnom, például a komédiát, a gyerekdarabokat. Ott azzal próbálkoztam, hogy egyszerre, de más szinten szóljon a gyerekekhez és a felnőttekhez. Azt hiszem, a gyerekek jobban élvezték az előadást, mint a szüleik, ugyanis az általam használt igényes kulturális referenciák nem működtek a szülőknél. Egész egyszerűen nem értették az ironikus művészettörténeti utalásokat. Ebbe többször belefutottam már, például a NőInTime (Fassbinder Petra von Kant keserű könnyei) esetében, mikor is azt hittem, hogy a darab művészeti vonatkoztatási rendszere túl kommersz és ismert is, de kiderült, hogy nem az. Abban a romkocsmában, ahol játszottuk, a beszélgetések alkalmával előtűnt, hogy az egyetemisták nem tudták, ki Fassbinder. Az én állandó vizsgálati rendszerem azonban mindenki számára feltett kérdés és kihívás marad: az idő problematikája, a világok és rendszerek átjáróinak kutatása, az önmagában létező fogalma. A szerelem égi-földi vonatkoztatási és értelmezési rendszerei (v.ö.: Nádas Péter), az önélmény feldolgozása és lehetőségei stb. Az interjúk idő hiányában elmaradtak, pedig nagyon szerettem csinálni. S az egyik műfajom a megváltozott rezgésszámú beszélgetés, ami maga a módosult tudatállapot. Férfi néven is írok, azt teszem ma is.

PRAE.HU: Ágens, Gyimesi Ágnes Andrea, Zina, nem beszélve a titkos férfi alteregóról. Sokféle életet élsz. Elfér ez a sokféleség még egy ideig Bikalon?

Elfogadtak, ez a munkám, a létem is, megtapasztaltam, hogy vállalható színházat tudok ott is teremteni, rengeteg energiám van, és közben delfin módon boldog vagyok. Nehéz megtörni a belőlem áradó folyamatos áramlást. Van itt valami, ami nagyon kell nekem. 

Fotók forrása: Ágens Társulat