A megszokás az, ami megkönnyíti hétköznapjainkat, és amely kínos és fájdalmas rögzüléseivel fájdalmat okoz, ha túl nagy komolyságot – és főként -, állandóságot tulajdonítunk a körülményeknek. Az idei tavasz olyan súlyú változásokat hozott a szerző életében, melyek még hosszú ideig meghatározzák mindennapjait. De nem rólam szól az írás, csupán jelezni szerettem volna, hogy ezúttal a – hajnali !!! – 7:15-ös indulás nem egyszerűen a szokásos időbeosztás traumatikus törését jelentette, hanem még egy költözéssel is párosult: próbált már valaha a kedves olvasó úgy költözni ki a lakásából, hogy közben egy 7:15-kor induló, kétnapos kirándulásra megy Kaposvárra? De szeretem, valóban szeretem a kihívásokat, és nagyjából ötévente helye van egy komolyabb életmód változásnak, ami a lakókörnyezetre is kihat.

Ahogy a nagy nehezen megkerülő kisbuszban száguldunk Kaposvár felé, alvás helyett azon tűnődök, mennyire reprezentáns a két nap (bár, délután-este és másnap reggel lévén egy napnak is nevezhetem), amelyet én a fesztiválból látok. Emlékeim szerint, és amennyire jóindulatúan el tudom képzelni, nem különösebben. Van, hogy szerencsém van, és csupa kiváló koncertet hallok. Ahogy az is előfordul, hogy rossz időpontot fogok ki és (ugyan korrekt, de mégis csak) próbálkozásokat hallok, zenei műhelymunkát.

Nyilván van már annyi rutinom és ismerem a jelen lévő művészek többségét, meg van annyi zenetörténeti műveltségem is, hogy látom, melyik koncert tűnik különösen ígéretesnek. De sem a szerző, sem a darab, sem az előadók nem garantálják eddigi tapasztalataim alapján az előadás minőségét. És nehogy félreértés essék: amikor e fesztiválon a minőséget kifogásolom, akkor is jó zenészek alaposan felkészült és korrekt előadását hallom. Amit hiányolok, az a szubtilis, aminek szükséges, ám korántsem elégséges feltétele a műhelymunka. Emlékeim szerint a Kaposfest műhelymunkák és ragyogó koncertek sorozata.

Aztán beköltözünk szobáinkba, némi pihenés, majd beülünk a Szivárvány Kultúrpalota nézőterére. Persze korántsem olyan egyszerű ez a dolog, mint amilyennek látszik: tudniillik az előadásokra különböző jegyek illetve belépő lehetőségek (egész pontosan „párnák”) vannak, amelyek meghatározzák a néző lehetséges helyzetét a nézőtéren. A főként diákoknak, olcsón árusított párnával például a színpadra lehet ülni.

Gyengébb idegzetű és a Kaposfest történetében járatlan olvasóimat máris biztosítom, hogy valóban, ezen a komolyzenei fesztiválon a közönség egy része a zenészek mellett ül a színpadon, némelyek pedig egyenesen párnán helyezkednek el! Ami persze némi bizarr külsőt kölcsönöz a színpadi eseményeknek, ám feltétlenül biztosítja az egyedülálló intimitást, amely e vidéki városban ezen a fesztiválon a zenészek és zenészek, valamint a zenészek és a közönség között megnyilvánul.

Továbbá vannak olyan jegyek, amelyek helyre szólnak, és vannak olyanok, amelyek nem (pótszékek). Ezúttal - második próbálkozásra - kollégámmal sikerült kiderítenünk, hogy az erkélyen, a jobb oldalon van három számozatlan szék, és aztán felfedezésünknek annyira örültünk, hogy már nem is ültünk máshová, még a másnapi koncerten is e három szék közül választottunk.  Sajátos, ám meglehetősen konzisztensen sajátos nézőpont (és semmiféleképpen sem reprezentatív).

És máris kezdődött az előadás Schubert dalaival. Nevezzük bemelegítésnek! Műhelymunkának az ébredéshez és a műélvezethez. Nekem nem jött be: hiányoltam a zongorista (Marina Meerovitch) ritmusérzékét és gyermekkori, tremolo iránti averzióm jött elő az énekes (Anna Reinhold) bel cantóját hallgatván.

De nem volt sok időm regenerálódni, máris megjelent Rohmann Ditta 5-húros csellójával a színpadon, és elkezdte játszani Bach cselló szvitjét. Ehhez kellett a bemelegítés. Mint (szokatlan, hiszen 4 helyett 5-húros) ujjgyakorlat indul, ám olyan szépen, érzéssel játssza a zenész, hogy megértem Bach zenei zsenijét és azt is, miért hallok mostanában annyi dícséretet erről a lányról. Előadását óriási, valódi vastaps követi.

Majd megjelenik a színpadon a fesztivál két sztárja: Kelemen Barnabás és José Gallardo, két fiatalember. (Az utóbbi játékára még visszatérek, hiszen tavaly még nem voltam elbűvölve tőle;-) Bartók II. hegedű-zongora szonátáját játsszák.

Ami a műhelymunka-előadásokból hiányzik, az legnyilvánvalóbban itt figyelhető meg: szó szerint felforrósodik a levegő, és az elsőtől az utolsó pillanatig érződik, hogy minden egyes hang pontosan akkor, úgy és addig szólal meg, amint kell és ahogy a mű és a szerző érdemeinek kidomborítása ezt megköveteli. Eddig inkább csak sejtettem, de most, a zongorával összevetve és külön odafigyelve rá világosan éreztem azt, hogy Barnabás a mikrotonalitással játszadozik: egy picit felül intonál, mikro-hangokat játszik és mindezt olyan szinten és oly természetességgel, hogy már azon csodálkozunk, hogy ezt másként is lehet. Ilyenkor érzem a Kaposfest üzenetét az öröklétnek…

Bartók II. hegedű-zongora szonáta - Kelemen Barnabás és José Gallardo

Természetes az előadást követő ünneplés és tapsvihar. Azon kezdek gondolkodni, hogy ez a közönség valóban tudja, hogy mit hall. Nem csak hálás, hogy egy kisvárosba ilyen színvonalú zenészek és előadások tartoznak, hanem azt is tudja, hogy mi az, amit megbecsül.

A koncert után még volt annyi időm, hogy pizzát rendeljek a szemközti teraszon, trópusi esővihar tüneteit figyeljem meg a városon, és azon izguljak, hogy vajon kiérkezik-e egyáltalán, s ha igen, akkor lesz-e időm elfogyasztani a pizzát a betervezett egy óra alatt? Aggodalmaim feleslegesek voltak. Tíz perc ugyan nem volt elég az emésztésre, de a szokásos késés bejött, a sajtótájékoztatóból nem sokról maradtam le;-)

Nem tudom az elmúlt évek történéseit nem a maga történetiségében látni. Az ilyen sajtótájékoztatóknak története van. Visszatérő szereplői Kaposvár polgármestere, Kokas Katalin, Kelemen Barnabás és Bolyki György. Dialógus folyik: az újságírók kérdéseket és javaslatokat tesznek, a közszereplők válaszolnak, megfontolnak, reagálnak. (Egy ilyen visszatérő topik az ebéd és az arra való várakozás kérdése.) Úgy érzem ezúttal nem félrevezetnek, próbálnak képletesen megvesztegetni avagy -alázni, hanem komolyan vesznek: a fesztivál felnőtt és ezt mindenki látja, jó volt bábáskodni mellette;-)

Odakint az idei nyár reprezentánsa: a nemrég még vakító, fülledt napsütést trópusi esőzés, majd hűvös, komor levegő váltja. Alkalmas idő ejtőzésre, az esti koncert előtti pihenésre, a kedélyek kellő felcsigázására.

Mert egyébként az esti előadás izgalmasnak ígérkezik: rögtön az első darab, amihez a színpadon felsorakozott egy piccolo, egy harsona és egy gitár. Kurtág azt hiszem többszörösen is viccesnek szánta művét és ez a hangszerpark tekintetében szemmel láthatóan sikerült. Ráadásul van valami szimmetrikus abban az elrendezésben, ahogy középen Pavlovits külön kis konzollal kitámasztja a gitárját, két oldalán a hangszerekkel, amelyek stabil rögzítésére elég őrültség lenne gondolni.

Hallgatom a Fanfárt Musszorgszkij, a Himnuszt pedig Sztravinszkij modorában, s a Scherzót, és érzem a képtelen hangszerösszetételt, a viccet, hogy ezt lehet és kell csinálni, hogy kell a poén az ember életébe…

És ha már szokatlan hangszerösszetétel, a Kurtág-mű után egy vonóshatos előadói gyűlnek össze a színpadon. Korngold műve meglehetősen mechanikusan indul, mintha a vonósok erőből játsznának, érzések nélkül. A második, lassúbb tétel már finomabban sikerül, a harmadik tételben pedig egyre világosabbá válik, hogy a zeneszerző nyomán a zenészek megviccelik a szegény hallgatót a különféle zenei formákkal: egy csomó rejtett hangeffekt, ami a tétel végére összeáll. Következik egy táncos tétel, majd egy kifordított vonósnégyes, ami rendkívül szokatlan, ám itt helye van, meg lett alapozva.

Azt kell mondanom, hogy a zenei blokk elrendezése kiváló: megkaptuk, amire vártunk, az excentrikust.

A szünet utáni könnyed lantkoncert is a szervezést dícsérte: lenyugtatta a felhevült kedélyeket a jóféle muzsika. Dallamos, éneklő előadás maximum két szólamban sok hajlítással, díszítéssel - Thomas Dunford játékát már tavaly megcsodáltam: gyorsan, de nem különösebben tisztán játszik három ujjával pengetve a(z egyébként jónéhány) húrt. Technikai hangok persze nem hallhatók, egyszerűen csak a hangok elmosódottak, nem igazán különülnek el egymástól.

A következő Sosztakovics-előadás megint egy picit fura számomra: trombita meg zongora vonósokkal. Leginkább most figyelek fel José Gallardo játékára, akit tavaly még éretlennek éreztem, ám most nyilvánvalóan elérte játékában azt a szintet, ahol már jegyezni lehet és kell is. A darab második tétele megrendítő, szomorú, itt a trombita és a zongora is halkan játszik, belesimul a hangzásba. A harmadik tételt a vonósok viszik egy darabig, szét is csúsznak rögtön egy kicsit, ám Honda-Rosenberg jól játszik, gyorsul a tétel, a trombita pedig kezd viccessé válni: már megint egy zenei idézet. Ezúttal latinosra veszi a trombita a formát. 

Ahogy elhangzik a szokásos tapsvihar, újra azon jár a fejem, hogy a közönség vajon mennyire illedelmességből és mennyire zenei értésből fakadóan ünnepel? A mai előadások summázataként úgy érzem, valóban értő és ráadásul kellően rugalmas is a hallgatóság. (Az már egy más történet, hogy másnap egy mellékszálon arról értesülök, hogy a visszajelzések szerint egy kicsit szabados volt az esti műsor;-)

Sosztakovics - c-moll versenymű zongorára, trombitára és vonósokra op. 35.

Az éjszaka viszonylag eseménytelenül telik, másnap még csak különösebben korán sem kell kelnem, hogy a délelőtti koncertre beérjek, ahol Gallardo zongorán, Cohen pedig csellón játssza Beethoven cselló-zongora szonátáját. Talán az előző este „szertelensége” miatt, de az előadás túlságosan is szépnek tűnik, amiben a kitűnő zongorista mellett Cohen is ragyogóan játszik, kissé talán el is túlozva az érzéseket.

A következő, Ravel-darab zongorára, hegedűre és csellóra (Alina Pogostkina - hegedű, Jan-Erik Gustafsson - cselló, José Gallardo - zongora) íródott. Talán Bősze úr lelkes és kézzelfogható bevezetése után, de a giccshez nagyon is közel álló szépséget hallok. A második tétel ugyan már komolyabb, ám még mindig játékos, a harmadik tétel népdalszerű, igen, nagyon is dalszerű, éneklő és pentaton. Majd a negyedik tétel „tündérek tánca” hegedűn.

Ravel - Trió zongorára, hegedűre és csellóra

A szünet után egy Saint-Saëns-darab csendül fel klarinétra és zongorára (Klenyán Csaba - klarinét, Maria Meerovitch - zongora). Ahogy már sokszor, most is azt figyelem meg, hogy Klenyán nagyon finoman, szépen, érzéssel fúj.

Majd következik a Mendelssohn-darab, a B-dúr vonósötös. A hegedűsöket (Ibragimova és Lestyák-Bedő) eddig is kedveltem, azonban a darabból valahogy hiányzik az erő, amit leginkább annak tulajdonítok, hogy halkan szól a cselló. A második tétel még mindig erőtlen, s az egész ugyan hibátlan, egyszerűen csak nem üt: érzem, hogy a cselló jelenléte hiányzik.

És megint szeretném kihangsúlyozni, hogy a darab jó, s a zenészek is jól játszanak, egyszerűen a szubtilis hiányzik a darab előadásából. Nagyjából ez az, amit előbb műhelymunkának neveztem: Alina Ibragimova nagyon jó, és Lestyák-Bedő Eszter is minden tőle telhetőt kihoz a zenéből, ám elvesznek a többi zenész játéka mellett: a darab ül. A harmadik tétel vontatott, nagyon lassan éri el a megfelelő hangerőt, pontosabban hiányzik a kellő erő belőle, amely a zenében ott van, ám a zenészek inkább korrektül játszanak és effektet éreznek ott is, ahol egyébként zenei hatás lenne. Persze érzik a fokozást, ám így is elveszik a darab dinamikája. Az utolsó tétel pedig végre gyors, megjön a kívánt hatás.

Kollégámmal pedig a kaposvári közönségről beszélgetünk: ő – tapasztaltabb emberként – világosan látja, hányan és milyen emberek járnak ide a fővárosból és a helyi művészek jelentős részét is ismeri. Én mindenesetre arra konkludálok, hogy a helyi közönség igen is érzékeny és művészetértő: ugyan a közepesen sikerült darabokat is lelkesen tapsolja és a kísérleti, extrém hangszerösszetételeket is tolerálja, ám világosan látszik, hogy vastaps és vastaps között különbség van: az igazán kiváló előadások után valóban szűnni nem akar a lelkesedés, ám az udvarias „ováció” hamar leapad.

Nem lenne teljes egy kaposvári út képzőművészeti élmény nélkül. Ahogy mindig, most is egy kiállítást nyitnak meg az Agorában, ezúttal egy helyi gyűjtő, Nagy Miklós gyűjteményét, Belső utak címmel. Nem tudom eldönteni, mennyi köze van a kiállításnak Popper Péter Belső utak című könyvéhez – ha jól sejtem semmi, vagy legalábbis igen kevés. Ugyakkor a kiállított kortárs művészek anyagai valóban sajátos, belső látást jelenítenek meg, az absztrakció különböző szintjein. Személy szerint a gyűjtő, Nagy Miklós fotográfiáit is – mind minőségében, mind tematikájában – a megfelelő helyen érzem, kifejezetten tetszenek.

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

Bár szokásos, mizantróp, megfigyelő modoromban kívül maradni igyekszem az eseményeken, egy szervezési gikszer miatt jó fél órával a hivatalos megnyitó előtt érkezem kollégámmal, s ő - láss csodát - személyesen ismeri a gyűjtőt, akinek engedélyével alaposan, és még a megnyitás előtt végignézem a tárlatot (és fényképezek). S ahogy szép lassan gyülekeznek a vendégek, kívülálló létemre is igazi intimitást, családi hangulatot érzek: a Kaposfest intimitását – ezúttal képzőművészek között.

Majd lassan elérkezik a visszaindulás ideje. Ezúttal nem sajnálom, hogy itthagyom ezt az apró ékszerdobozt, Kaposvárt, hiszen tudom, hogy úgyis visszajövök még ide, számtalanszor. De annak sem örülök, hogy hazatérek. (Ezúttal a „haza” helyet cserélt, hiszen máshová költöztem közben.)

Ahogy idei tapasztalatom a Kaposfestről, úgy a hazatérés is különösebb kalandok nélkül, kellemes, jó hangulatban sikerült. Volt néhány igazán fajsúlyos előadás, amely valőszínűleg bevésődik emlékezetembe. Hallottam néhány műhelymunkát, mintegy félkész munkát, amely a – jövő évi – folytatásra vár. De mindenképpen maradt bennem annyi kellemes élmény, amely kitart egy évig, a kövekező Kaposfestig.

Kedves olvasómnak pedig azt ajánlom, hogy mivel az idei évről már lecsúszott, időben fontolja meg, tervezze meg, és utazzon el Kaposvárra, mert a Kaposfestnél kellemesebb, intimebb és profibban megszervezett fesztivált alig talál kis hazánkban.

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

A műsoron:

2014 Kaposfest

augusztus 14. csütörtök

Franz Schubert (1797-1828): Dalok

A pásztor panasza (D. 121); A posta (D. 911/13); A rémkirály (D. 328)

Anna Reinhold - szoprán, Marina Meerovitch - zongora

Johann Sebastian Bach (1685-1750): D-dúr csellószvit (BWV 1012)

1. Prelúdium; 2. Allemande; 3. Courante; 4. Sarabande; 5. Gavotte; 6. Gigue

Rohmann Ditta - cselló

Bartók Béla (1881-1945): II. hegedű-zongora szonáta (BB 85)

1. Moltzo moderato; 2. Allegretto

Kelemen Barnabás (hegedű), José Gallardo (zongora)

Sajtótájékoztató

Kurtág György (1926): A kis csáva, op. 15b

1. Fanfár Muszorgszkij modorában; 2. Himnusz Sztravinszkij modorában; 3. Scherzo; 4. Nachtstück (Fjodor Mihajloviccsal a pincében)

Ittzés Gergely - piccolo, Káip Róbert - harsona, Pavlovits Dávid - gitár

Erich Wolfgang Korngold (1897-1957): D-dúr vonóshatos, op. 10

1. Moderato-Allegro;2. Adagio; 3. Intermezzo. Moderato con grazia; 4. Finale. Presto

Latica Honda-Rosenberg, Lesták-Bedő Eszter - hegedű, Bársony Péter, James Boyd - brácsa, Marc Coppey, Jan Erik Gustafsson - cselló

szünet

Művek lantra

T. Dunford - lant

Dmitrij Sosztakovics (1906-1975): c-moll versenymű zongorára, trombitára és vonósokra, op. 35.

1. Allegretto; 2. Lento; 3. Moderato; 4. Allegro con brio

José Gallardo - zongora, Szergej Nakarjakov - trombita, Latica Honda-Rosenberg, Kokas Katalin, Guiditta Nardini - 1. hegedű, Lesták-Bedő Eszter, Anselmo Simini, Osztrovits Éva - 2. hegedű, Bársony Péter, Varga Oszkár - brácsa, Jan-Erik Gustafsson, Rohmann Ditta - cselló, Fejérvári Zsolt - nagybőgő

augusztus 15. péntek

Ludwig van Beethoven (1770-1827): g-moll cselló-zongora szonáta, op. 5/2

1. Adagio sostenuto e espressivo – Allegro molto più tosto presto; 2. Rondo. Allegro

Johann Cohen - cselló, José Gallardo - zongora

Maurice Ravel (1875-1937): Trió zongorára, hegedűre és csellóra

1. Modéré; 2. Pantoum (Assez vif); 3. Passacaille (Très large); 4. Final (Animé)

Alina Pogostkina - hegedű, Jan-Erik Gustafsson - cselló, José Gallardo - zongora

szünet

Camille Saint-Saëns (1835-1921) : Esz-dúr klarinét-zongora szonáta, op. 167

1. Allegretto; 2. Allegro animato; 3. Molto allegro; 4. Allegro moltovivace

Klenyán Csaba - klarinét, Maria Meerovitch - zongora

Felix Mendelssohn (1809-1847): B-dúr vonósötös, op. 87

1. Allegro vivace; 2. Andante scherzando; 3. Adagio e lento; 4. Allegro moltovivace

Alina Ibragimova, Lesták-Bedő Eszter - hegedű, James Boyd, Bársony Péter - brácsa, Marc Coppey - cselló

Belső utak – Nagy Miklós gyűjtemény

kiállításmegnyitó