zene
2007. 09. 16.
Kemény és rákenroll
Kemény István és a Quimby zenés költői estje, Quimby-koncert a Bárka kikötőben, Bakáts tér, augusztus 24.
Irodalom és rockzene, verbál-petting és concertus interruptus, Bakáts téri Fuck és holdak a háztetőn. Kulturális nonplusultra a frusztrált fővárosban egy kemény költővel és egy Mick Jaggerbe oltott Mácsai Pállal, azaz laza rocksztárral.
Adva a belváros egyik leghangulatosabb tere (Bakáts tér), az ország egyik legjobb zenekara (Quimby) és egyik legjobb költője (Kemény István), kellő erősségű szerelemszag a nyárvégi levegőben, csillogó szemű lányok-fiúk vegyest; ezek a körülmények kínáltak ideális hátteret a Bárka Kikötő augusztus 24-i kulturális rendezvényének.
Kemény és a Quimby együttműködése a tavalyi Múzeumok Éjszakán kezdődött a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott közös koncerttel, azonban a két helyszínt elválasztó pár száz méter ezúttal komoly hangulati különbségeket eredményezett. Ami 2006 nyarán este kilenckor, intim sötétben, a múzeum magaskulturális aurájától védve, profi színészek előadásában inkább működött, mint nem, az egy évvel később, egy órával korábban, a – mégoly templomi hátterű – pesti flaszteren a költő saját előadásában egyáltalán nem jött át.
Kemény amúgy is az a prototipikusnak beállított költőalkat, aki nem olvassa jól saját verseit, azaz nem előadja, csak elmondja, dörmögi őket. Mindeközben láthatóan zavarban van, nincs színpadi jelenléte, és szinte bocsánatot kér, hogy húzza itt az időt a lényeg előtt ezzel a verbál-pettinggel. Ez persze lehet mély és vonzó egy füstös bölcsészkávézó pincéjében, de több száz zsibongó tizenéves Quimby-rajongó előtt inkább kínos, főleg ha az udvariatlanabbja még hangot is ad ennek, megakasztva ezzel a költőt az olvasásban.
A Kiss Tibor (énekes-gitáros) és Gazda Bence (hegedűs) kettős fél-improvizatív aláfestése, illetve a néhány megzenésített vers így is érdekes volt – úgy tűnt, létezik műfaji átjárás dalszövegek és versek között (egyébként ezt hivatott alátámasztani ellentétes irányból a Kiss Tibor dalszövegeiből összeállított verseskötet is, amit éppen Kemény laudált.) Enyhén árulkodó volt ugyanakkor az énekes többszöri „elszólása” a versek után, miszerint „köszöni a türelmet”, amellyel mintegy kényszerként leplezte le a közös művészi együttműködésnek tételezett programot.
És akkor egy éles váltással bele lett csapva a lecsóba: Livius sámán-bohóc hangján közvetlenül a dobhártyánkat vette célba, és az arra hajlamosak ezen a ponton elkezdhettek elmélkedni a költészet és a rockzene radikálisan eltérő hatásmechanizmusáról, akár történetfilozófiai mélységekig ásva.
Az mindig is egyértelmű volt, hogy a Quimby nagyon jó élőben, de a sok hányattatás után most igazi egység tükröződött a zenekaron. A második dalra a túlvezérelt dob és Livius mikrofonjának hangereje is a helyére került, és sorjáztak az öröm-impróval feldobott slágerek, amelyek – úgy tűnik – valami érvényeset tudnak mondani egy életkorban is egyre szélesebb rétegnek. Meg kellett volna kérdeznem a mellettem álló ötvenes hölgyet minderről, de szerintem így is bizonyos, hogy ma a Quimby képviseli leghitelesebben kis hazánkban a rákenroll érzésvilágot, bármit is értsenek rajta a szociológusok.
Kiss Tibor egyszerűen egy tökéletes közép-európai rocksztár: ironikus, dekadens és neurotikus, mint egy valamirevaló posztmodern értelmiségi, és mindezt olyan szexuális szuggesztivitással ötvözi, mint egy Mick Jaggerbe oltott Mácsai Pál.
Az említett Livius meg lila átkötéseivel és csibészes mosolyával finoman kiegészíti és ellenpontozza az énekes karakterét. Az, hogy mindez nem hat mesterkéltnek, önmagában bizonyítja, hogy a Quimby tud valami olyat, ami túlmutat a zenei és dalszerzői képességeken. Amikor belekezdtek Az otthontalanság otthonába, és a sétál a hold a háztetőn sornál az említett égitest tényleg ráfordult a Ráday utca sarkán lévő bérház tetejére, tudtam, hogy tehetek bármit, a Quimby zsinóron húzza maga után a szívem, és jobban teszem, ha nem ellenkezem.
Én nem is tettem volna, csak hát vannak helybeliek is, akiknek valószínűleg elegük volt a kedvenc sorozatukat túlüvöltő rákenrollból, és állampolgári jogaikkal élve (az áram diszkrét kikapcsolásával) elérték, hogy jó félórával kevesebbet játsszon a zenekar.
Tény, hogy nem kevés rendezvény van nyáron a téren, mégis oly jólesne küldeni egy egészséges káromkodást – ha nem is a lakóknak, vagy Gegesy bürgermeisternek címezve – bele a ferencvárosi éjszakába, hogy basszus, miért olyan rohadt nehéz együtt élni, emberek?
De hát ne menjünk el a különböző szintű érdekek városi térben megjelenő konfliktusának teoretikus tárgyalásáig, csak rögzítsük csendben: így nem volt teljes az este. Még azzal együtt sem, hogy a zenekar nagyon jól kezelte a helyzetet: a düh helyett a mosoly fölényét használva örömzenéltek egy kicsit csak úgy unplugged, a közönség meg énekelt, majd szép lassan szétszéledt. Semmi kukaborogatás, kerítésszaggatás, elvégre nem politikai rendezvényen voltunk, csak egy elsöprő erejű vérbeli rockkoncerten – ami majdnem olyan ritka, mint egy jól olvasó költő, és ez ugye nem kis szó.
Kemény és a Quimby együttműködése a tavalyi Múzeumok Éjszakán kezdődött a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott közös koncerttel, azonban a két helyszínt elválasztó pár száz méter ezúttal komoly hangulati különbségeket eredményezett. Ami 2006 nyarán este kilenckor, intim sötétben, a múzeum magaskulturális aurájától védve, profi színészek előadásában inkább működött, mint nem, az egy évvel később, egy órával korábban, a – mégoly templomi hátterű – pesti flaszteren a költő saját előadásában egyáltalán nem jött át.
Kemény amúgy is az a prototipikusnak beállított költőalkat, aki nem olvassa jól saját verseit, azaz nem előadja, csak elmondja, dörmögi őket. Mindeközben láthatóan zavarban van, nincs színpadi jelenléte, és szinte bocsánatot kér, hogy húzza itt az időt a lényeg előtt ezzel a verbál-pettinggel. Ez persze lehet mély és vonzó egy füstös bölcsészkávézó pincéjében, de több száz zsibongó tizenéves Quimby-rajongó előtt inkább kínos, főleg ha az udvariatlanabbja még hangot is ad ennek, megakasztva ezzel a költőt az olvasásban.
A Kiss Tibor (énekes-gitáros) és Gazda Bence (hegedűs) kettős fél-improvizatív aláfestése, illetve a néhány megzenésített vers így is érdekes volt – úgy tűnt, létezik műfaji átjárás dalszövegek és versek között (egyébként ezt hivatott alátámasztani ellentétes irányból a Kiss Tibor dalszövegeiből összeállított verseskötet is, amit éppen Kemény laudált.) Enyhén árulkodó volt ugyanakkor az énekes többszöri „elszólása” a versek után, miszerint „köszöni a türelmet”, amellyel mintegy kényszerként leplezte le a közös művészi együttműködésnek tételezett programot.
És akkor egy éles váltással bele lett csapva a lecsóba: Livius sámán-bohóc hangján közvetlenül a dobhártyánkat vette célba, és az arra hajlamosak ezen a ponton elkezdhettek elmélkedni a költészet és a rockzene radikálisan eltérő hatásmechanizmusáról, akár történetfilozófiai mélységekig ásva.
Az mindig is egyértelmű volt, hogy a Quimby nagyon jó élőben, de a sok hányattatás után most igazi egység tükröződött a zenekaron. A második dalra a túlvezérelt dob és Livius mikrofonjának hangereje is a helyére került, és sorjáztak az öröm-impróval feldobott slágerek, amelyek – úgy tűnik – valami érvényeset tudnak mondani egy életkorban is egyre szélesebb rétegnek. Meg kellett volna kérdeznem a mellettem álló ötvenes hölgyet minderről, de szerintem így is bizonyos, hogy ma a Quimby képviseli leghitelesebben kis hazánkban a rákenroll érzésvilágot, bármit is értsenek rajta a szociológusok.
Kiss Tibor egyszerűen egy tökéletes közép-európai rocksztár: ironikus, dekadens és neurotikus, mint egy valamirevaló posztmodern értelmiségi, és mindezt olyan szexuális szuggesztivitással ötvözi, mint egy Mick Jaggerbe oltott Mácsai Pál.
Az említett Livius meg lila átkötéseivel és csibészes mosolyával finoman kiegészíti és ellenpontozza az énekes karakterét. Az, hogy mindez nem hat mesterkéltnek, önmagában bizonyítja, hogy a Quimby tud valami olyat, ami túlmutat a zenei és dalszerzői képességeken. Amikor belekezdtek Az otthontalanság otthonába, és a sétál a hold a háztetőn sornál az említett égitest tényleg ráfordult a Ráday utca sarkán lévő bérház tetejére, tudtam, hogy tehetek bármit, a Quimby zsinóron húzza maga után a szívem, és jobban teszem, ha nem ellenkezem.
Én nem is tettem volna, csak hát vannak helybeliek is, akiknek valószínűleg elegük volt a kedvenc sorozatukat túlüvöltő rákenrollból, és állampolgári jogaikkal élve (az áram diszkrét kikapcsolásával) elérték, hogy jó félórával kevesebbet játsszon a zenekar.
Tény, hogy nem kevés rendezvény van nyáron a téren, mégis oly jólesne küldeni egy egészséges káromkodást – ha nem is a lakóknak, vagy Gegesy bürgermeisternek címezve – bele a ferencvárosi éjszakába, hogy basszus, miért olyan rohadt nehéz együtt élni, emberek?
De hát ne menjünk el a különböző szintű érdekek városi térben megjelenő konfliktusának teoretikus tárgyalásáig, csak rögzítsük csendben: így nem volt teljes az este. Még azzal együtt sem, hogy a zenekar nagyon jól kezelte a helyzetet: a düh helyett a mosoly fölényét használva örömzenéltek egy kicsit csak úgy unplugged, a közönség meg énekelt, majd szép lassan szétszéledt. Semmi kukaborogatás, kerítésszaggatás, elvégre nem politikai rendezvényen voltunk, csak egy elsöprő erejű vérbeli rockkoncerten – ami majdnem olyan ritka, mint egy jól olvasó költő, és ez ugye nem kis szó.