Talán a monumentalitás, „fesztiváli” színpadra állítás lehetett az oka, hogy ezt az izgalmasnak ígérkező utat nem járta teljesen végig Béres Attila rendezése. Az előadás megcélozta, és minden erejével támogatni igyekezett a koncepció alapjának tűnő gondolatot: Háry Jánost a XXI. századi magyaroknak! Mit tudunk kezdeni mi a monarchikus történelemmel, császárokkal és császárlányokkal, parasztokkal és parasztlányokkal, milyen most a viszonyunk a mézeskalács-figura huszárokkal, a kétfejű arany sasokkal, virtuskodással? Ennek ügyében az előadás vállalta, hogy egy bátor húzással a mai kor előítéleteit is beleveszi a megjelenítendők listájára – ezzel pedig az amúgy édeskés meséből egy nagyon szerethető identitásparódiát csinált.

A szervessé tett paródiától, az átgondolt kiszólásokon keresztül azonban rövid volt az út a poénokig, amelyekről jószerével (és jóhiszeműen) feltételezhető, hogy aznap délután a próbán viccesek lehettek, az előadáson megismételve viszont már nem az igazi a hatás.

Az aktualizálást megcélozandó tehát voltak persze túlkapások, melyek a szerepértelmezésben, néhány ötletben, gegben is elő-előbukkantak. Az utolsó metróval érkező, a tablettásborozó takarítószemélyzethez indokolatlanul cilinderben és makkos cipőben érkező öreg Háry kártyázás közben való mesélése – köszönjük, értjük a finom célzást, tehát ez ma játszódik, hiszen ez egy mai koszos aluljáró Budapesten – hiába ígérkezik találó párhuzamnak a kocsmai mesélés kerettörténetét kiváltandó. A jelenet épp úgy nem foglalkozik az idealizálás problémájával, mintha hagyták volna tovább ülni a pipafüstben. Így, ha közelebbről nézzük, inkább ellene hat a későbbi aktualizáló, humorral kezelt „mesélésnek”. A metró megjelenése nem lesz következetesen használt, teljes értelmezést kiadó motívum, bár akár utalásként is hathat a 2002-es Nemzeti Színház-beli Az ember tragédiájára, és ezzel értelmezési irányokat nyithat meg. Mégis inkább úgy tűnik, mintha a keret ötlete miatt kerülne újra és újra színre a kocsi.

A szereplők értelmezésére is alapvetően igaz a kettősség. Bordás Barbara által alakított Örzse alakja a szereplők sorából teljes mértékben kiugrott (talán meg is törte az ívet, amit az előadás egészében épített fel a rendezés majd az összes szerepértelmezéssel). Bordás egy lélektanilag precízen felépített Örzsét, szinte tragikus színezetű szerelmi szálat vezetett be egy inkább figurák és papírmasé-karakterek által mozgatott mesei szituációba. Jelenetei hitelesek, szépek voltak, de az előadás egészébe ágyazódva érthetetlennek tűntek.

A négyezer embernek intézett kiszólások és összekacsintások jól is működhettek volna – ám egy mennyiség felett unalmassá válik az interaktivitás-kényszer – gondolhatunk itt akár Gálvölgyi János Ebelasztinjára. Az est másik mélypontja a Napóleonként megjelenő Gerard Depardieu. A franciául (egy plusz tolmácsszerepet beiktatva a sztoriba) játszó színész inkább civilként volt jelen a színpadon, ahogy az üdítő kivételtől eltekintve a vele kapcsolatba kerülő színészek is rendre kiléptek szerepükből: hol elnevették a francia-magyar társalgásból adódóan félresikerült jelenetet, hol keservesen próbáltak értelmet csiholni a szétesett dramaturgiába.

Hasonló törések (legyen szó akár a lassú jelenetváltásokról, akár a már említett problémákról) már az előadás hossza miatt is előfordultak, így a színvonalbeli ingadozás érthető. A látványvilág és az újraértelmezés kezdeményezése minden hiba ellenére is nagyszabásúnak mondható: monumentális volt az előadás már a tér nagysága miatt is. Cziegler Balázs óriás, félig felrakott kártyavára uralta, természetesen magyarkártya-lapokkal, a Dóm teréhez képest is óriásira tervezett színpadot. A tömegjelenetek megjelenítése, a csoportok bemutatása és a jelmezek groteszk túlméretezettsége az előadás legpozitívabb részei közé sorolható – az összehangolt, több jelentésű tömegmozgatás szinte páratlan látványossággal működött.

A szegedi Háry János üdítően újfajta színrevitele jó lehetőség az elveszettnek hitt daljáték elevenné tételére. Az előadás hosszából és a nagyobb közönség szórakoztatásának igényéből következő összes hibája ellenére nemcsak méltányolható kísérlet volt az előadás egy fesztiválszínpadon, hanem egy remélhetőleg jövőben is folytatódó Háry- és műfaji folyamat első lépése.
 

Kodály Zoltán: Háry János

Szövegíró:  Paulini Béla, Harsányi Zsolt 

Játsszák:  Homonnay Zsolt,  Király Levente,  Bordás Barbara,  Bucsi Annamária,  Gálvölgyi János,  Kalocsai Zsuzsa,  Bodrogi Gyula,  Gérard Depardieu,  Bede Fazekas Csaba,  Szabó Győző,  Vasvári Csaba,  Zayzon Zsolt,  Gáspárik Attila,  Szőcs Artur, Märcz Fruzsina

Díszlet:  Cziegler Balázs
Jelmez:  Tihanyi Ildi
Zenei vezető:  Silló István
Zenei rendező:  Kéringer László
Karigazgató:  Kovács Kornélia
Koreográfus:  Juronics Tamás
Dramaturg:  Ari-Nagy Barbara
Rendezőasszisztens:  Müller Zsófia
A rendező munkatársa:  Kovács Krisztián

Karmester:  Silló István
Rendező:  Béres Attila

Szeged, Dóm tér

2014. augusztus 2.

Szegedi Szabadtéri Játékok

Fotók forrása: Szegedi Szabadtéri Játékok