Josh Homme a manírmentes rocksztárok szűk klubjának tojásfejű főnöke, az utóbbi évek – a rock and rollra nézve kedvezőtlen – trendjei ellenére is a fősodorban maradt kevés rockzenész egyike. A szigetes Nagyszínpadon is hátrébb szorultak a mainstream gitárzenei produkciók, a fél 10-es poszt már az aktuálisan felkapott DJ-ké (deadmau5, Skrillex, Calvin Harris), így a Queens of the Stone Age (később a Placebo és a Manic Streat Preachers) is verő napfényben kezdi meg a koncertjét. Hogy ennek ellenére tömegeket képes mozgatni a sivatagi királynők kompániája, az a transzba vágó rockslágerek mellett természetesen a főhős természetes kiállásának, lezser sármjának köszönhető. Csak semmi modorosság, cigarettára is csak az utolsó számban gyújt rá, hogy aztán hanyag mozdulattal vágja maga mögé, arcán csupán halvány félmosoly játszik. A közönségnek nem nyal be, a cirkuszi hangulathevítést is másokra hagyja: ahogy a stoner rockot megteremtő, de a maga szabta határok közül kilépő zenéjében, úgy frontemberként sem apellál rocksablonokra.

Hogy Josh – vagy ahogy magát bemutatja: Joshua – kifejezetten jól érzi magát, az legkésőbb akkor derül ki, mikor a fináléban egy tolószékes srác indul crowdsurfingre, a frontember pedig leáll megtapsoltatni a merész vállalkozót. Ekkorra már közel tökéletes a hangulat, hiszen a QOTSA-nak van pofája már a nyitányban ellőni egyik legnagyobb slágerét (No One Knows), melyben a refrén, mint a Palm Desert-i sivatagi szél, úgy nyal bele a fanok fülébe, a folytatás pedig a Kyuss stoner rockját idéző, kavargó riffekkel szédítő First It Giveth, amelyben ugyan a Mars Voltából importált Jon Theodore nem szögel olyan erővel, mint a korábbi dobos, Joey Castillo, de vehemenciában azért hozza a szintet.

A banda tehát sikerlemeze, a Songs For The Dead triójával nyit, a Feel Good Hit of the Summert és az elhadart tudatmódosító szereket (Nikotin, válium, Vicodin, marihuána, ecstasy és alkohol… és k-k-k-k-ko-ko-kokain) a szett közepén önti le a közönség garatján, hogy a végére tartogassák az olyan egyértelmű slágereket, mint a spontán közönségéneklést kiváltó, bódult The Lost Art of Keeping A Secret, vagy a megvadult gitártánczeneként lüktető Go With The Flow. A Queens mesterkoncertjének titka, hogy úgy tudja elcsepegtetni a fesztiválokra kalibrált besztofját, hogy közben a tavaly kijött, a rájuk jellemző hangvételénél is borongósabb, melankolikusabb …Like Clockworkről sem feledkezik el. Az új album felét sorjáztatják itt, köztük az egészen bizarr popslágernek illő If I Had A Taillel, a grunge-ikon Mark Lanegannal jegyzett Fairweather Friends-zel és a koncert egyik csúcspontját kirajzoló I Sat By The Oceannel. Utóbbiban csillan fel Homme védjegye, a teljesen egyéni, megbuherált hangzású gitárszólamok, amiktől a repetitív ritmusra épülő QOTSA-dalok olyanok lesznek, mintha egy másvilágból repülnének felénk.

A stílushatárok lebontását megcélzó zenekar változatosan hangszerelt albumait lehetetlen egy az egyben reprodukálni élőben, de azért kísérletet tesznek rá, hogy minél sokszínűbben szólaltassák meg a dalokat, Dean Fartita lap steel gitáron és eletromos zongorán is dúsítja a hangképet. Homme hangja, amely lemezen belesimul a különös atmoszférába, élőben el-elveszik a hangszerek között, a zenekar lendülete – és a publikum hangereje – viszont kárpótol, Michael Shuman basszer például kisebb eksztázisba gitározza magát a jobb szélen.

A robotikus gitártémákra építő zenekar ars poeticája („Fogunk egy riffet és addig ismételjük, amíg bele nem sikerült verni az emberek fejébe”) élőben maximálisan érvényesül, s bár egy-két üresjárat is becsúszik a műsorba, azért a hangulat végig valahol a közönség felett repkedő-fényképező drónok magasában jár. A fináléban a húsos grúvokon beúsztatott popslágerekkel és a kyussosan földbeverős direktséggel azokkal is feledtetik a langyosabb pillanatokat, akiknek már lemezen se jött be a …Like Clockwork elborultabb artrockja. Igaz, hogy lényegében ez a tavalyi VOLT-os buli ismétlése, de fesztiválkoncertnek így is perfekt.

Setlist:

You Think I Ain't Worth a Dollar, but I Feel Like a Millionaire
No One Knows
First It Giveth
My God Is the Sun
Burn the Witch
Smooth Sailing
I Sat by the Ocean
Make It Wit Chu
If I Had a Tail
Little Sister
Feel Good Hit of the Summer
The Lost Art of Keeping a Secret
Fairweather Friends
Sick, Sick, Sick
Go With the Flow
A Song for the Dead

Nem úgy a Jimmy Eat World produkciója, akik a blink-182-höz hasonlóan bő évtizeddel a legnagyobb sikereik lecsengése után érkeztek Magyarországra. Ez látszott is az A38 sátorba összeverődött közönség létszámán (a másnapi Miles Kane-en kétszer annyian buliztak), bár a többség jó kis nosztalgiapartiként éli meg a melodrámai, bár profi énekkel elővezetett lájtrockot. A problémát nem is a fogatlan hangvétel és a nem túl harapós megszólalás, hanem az egykaptafára szögelt dalok jelentik, melyeknek köszönhetően nem akadnak kiugró pillanatok a koncerten. Kellemes közönyben folyik el a szűk másfél óra, s bár egy-egy nagyobb slágerre, mint a Bleed American, felbiccennek a fejek, és az is kiderül, hogy a koncertet egyedül a hátán cipelő Jim Adkinsnek jól áll a kezében az akusztikus gitár, a profizmus ellenére is adrenalinhiányos marad az amerikai punk-rock banda hazai bemutatkozása.

Setlist:

Pain
Futures
Lucky Denver Mint
A Praise Chorus
My Best Theory
Get It Faster
Appreciation
Hear You Me
Damage
Blister
Nothingwrong
Work
Bleed American
23
Let It Happen
Chase This Light
I Will Steal You Back
Big Casino
Sweetness
The Middle

Képek: Mohai Balázs & Mozsi Gábor
Forrás: Sziget Facebook