Bérczes László és Kiss Mónika szervezők, illetve a nagyrészt önkéntesekből álló stáb a kapolcsi Művészetek Völgye testvérfesztiváljaként rendezték meg az első, két és fél napos alkalmat 2008-ban, a mostani, kibővült keretek közt zajló egy hetet pedig már rutinosan, de még mindig családias hangulatban koordinálták, bevonva többek közt a nagyharsányi iskolát, a kisharsányi templomkertet és kocsmaudvart, a palkonyai malompartot vagy a Vylyan Pincészet teraszát a vendéglátásba (sajnos most a Szársomlyói Szoborpark kimaradt), ezzel együtt felpezsdítve a faluközösségek megszokott, nyugalmas mindennapjait is.

A már említett összművészet jelleg – amely egyszerre öleli fel a festészetet, a kézművességet, a filmet, a performanszokat, az irodalmat, a színházat és a zenét – nem minden hazai fesztivál sajátja, ahogy a rendezvény kultúrmissziós lelkülete sem, és ez elévülhetetlen érdeme a Cseh Tamás, valamint Törőcsik Mari védnöksége alatt futó programsorozatnak, amely a résztvevők nyitottságának, illetve a térség befogadókészségének köszönhetően vált a nyári szezon egyik legvisszafogottabb, ugyanakkor legközvetlenebb kulturális eseményévé. A felsorolt műfajok közül az évek során leginkább a színházi társulatok, illetve a zenekarok kaptak kiemelt szerepet, s ez ebben az évben sem volt másképp. A zenei paletta sokszínűsége mellett az amatőr és profi színjátszás sokrétűsége is megmutatkozott a korántsem szokványos szabadtéri vagy tornatermi színpadokon.

Talán az egyik legnagyobb közönségsikert a Pintér Béla Társulat Titkaink című előadása aratta, melyben kiemelt jelentőségű zenei betétek tagolták az egyszerre elidegenítő és felforgató jeleneteket. Az ún. házi zeneszerzőkkel – Darvas Benedek, Kéménczy Antal – dolgozó rendező legújabb darabja a Kádár-éra hatalmi aberrációit hivatott bemutatni az egyéni elfojtások és a közösségi kálváriák vetületében. A hetvenes években egyidejűleg kialakuló táncház mozgalomhoz, illetve underground kultúrához kötődő népdalok, valamint újhullámos songok nem csupán illusztrálták, hanem valamiféleképpen esszenciákká sűrítették az adott szituációkat, hol tragikus, hol komikus felhangokat adva az előadás feszültséggel terhes, ám felold(oz)ásra is képes drámaiságának.

A Ha te tudnád amit én… kezdetű tradicionális énektől egészen az Ismeretlen katona című URH-számig terjedt tehát a színdarab „soundtrackje”, de elhangzottak különböző sanzonok és korabeli tánczenék, a Bach-szekvenciákról nem is beszélve. A színpad szélén játszó – jobbára a szereplőkből verbuválódó – együttes jelenléte egyszerre kölcsönzött autentikus aurát az egyes történéseknek, illetve vezette át egyik eseményt a másikba; és miközben aláfestésként szolgált, egyfajta ívet is adott az egyébként rendkívül gördülékeny, ezzel együtt lépten-nyomon letaglózó jeleneteknek. A szó szoros értelmében szerves módon összekapcsolódó színészi játék és zenei közreműködés mintapéldája lehetne a Pintér-féle színházcsinálás, amit annó (az azóta 250. előadást is megért) Parasztopera vagy a Gyévuska is hűen reprezentál, és amitől a társulat minden előadása más szintre emelődik. Ahogyan a falusi kultúra kifogyhatatlan ihlető forrása, a népzene is a modern áramlatokba elegyedik ezekben az előadásokban, úgy fonódhatnak össze ezek az elvileg egymástól távol álló dalok is a nézőkben – mintha nem csak az előző rendszer visszáságait visszhangoznák, hiszen egyszersmind felszínre hozzák azokat az áthagyományozott és újrakontúrozott ősképeket, amelyek a társadalmi tévképzeteken túli valóságot, ezen belül egy nép lappangó tudatalattiját is képesek megszólaltatni.

Hasonló hatású szólamokat csalt elő hegedűjéből az Ördögkatlan egyik idei díszvendége, Lajkó Félix is, aki ezúttal a Budafoki Dohnányi Zenekarral együtt adott koncertet a beremendi Megbékélés Kápolna előtti mezőn. Bár a programfüzet kissé félreérthető módon harangozta be a koprodukciót (a vajdasági virtuóz szimfonikus kíséretre hangszerelt szerzeményei előtt számos más kompozíció is felhangzott Kodálytól, Bartóktól és Dohnányitól) a szalmabálákon ücsörgő és pokrócokon fekvő, feltehetőleg elsősorban Lajkó-koncertre érkező hallgatóság igencsak sokszínű repertoárral találkozhatott; azzal a ténnyel együtt, hogy az este „főszereplője” mindössze félórát játszott, természetesen a tőle megszokott ösztönösséggel és intenzivitással, mégiscsak elég szűkre szabottan.

Az ún. Szimfonik-projekt a többnyire szólóban, duóban vagy cigányzenekarral fellépő Lajkó számára béklyózó kihívás lehetett, ahogyan a nagyzenekar tagjait is különleges élmények érhették egy olyan autodidakta zenész kísérete közben, akinek öntörvényű muzikalitása nehezen alkalmazkodik egy alapvetően improvizációtól mentes zenei közeghez. Ez a (mérsékelten) teremtő feszültség meg is érződött az előadáson, annak ellenére, hogy az első, citerajátékkal induló dal olyan hömpölygő áradással töltötte be a levegőt, mint egy-egy felvezető futam a folyamatos flow-ban végigjátszott, kötöttségektől mentes koncerteken. A következő szerzeményekben azonban kevésbé tudott kibontakozni az az összetéveszthetetlenül egyedi és korlátokat nem ismerő játékmód, ami valószínűleg nem a hangszerelés hibája, hanem a kísérletező együttműködés sajátossága. A telített hangzás persze eleve nagyszabású – helyenként filmzeneszerű – atmoszférát kölcsönzött a kompozícióknak, ezzel viszont elvett abból a bensőségesebb, esetleg karcosabb hangzásvilágból, ami egy kisebb kísérő apparátussal sokkal érzékletesebben nyilvánul meg. A madárnak című, megannyi szólammal felduzzasztott, „füttyös” dalocska visszatérő motívumait tovább cifrázó trillázások jól érzékeltették azt a kontraszthatást, ami a Lajkó által képviselt eredendő természetesség és zabolázhatatlanság, illetve a szimfonikus zenekarok partitúrához kötött, kevésbé fesztelen, ugyanakkor legalább annyira felszabadító hatásfokkal rendelkező megszólalásmódja között fennáll.

A Lajkó-koncert lefojtott elemiségének ellenpontjaként is említhetnénk Both Miklós legújabb projektjének bemutatkozását a Narancsligetnek nevezett udvar kisszínpadán. A Palimo Story talán ez elmúlt évek legfigyelemreméltóbb kísérlete; az akár supergroup-nak is nevezhető csapat tagjait Both Miklós és Csoóri Sándor „Sündi” az ország leszakadóban lévő, főleg cigányok lakta régióiból toborozta össze egy közös műhelymunkára, melynek során szinte egy pillanat alatt bontakozott ki a bartóki csoda! A tizenegy fiatalból álló zenekar pár hét alatt összepróbált műsora ugyanis olyan kiásott talentumokat csillogtat meg, amelyek így együtt hatványozottan mutatják fel a többségi társadalom és kultúra elől mindinkább elrejtve maradó roma muzsika értékeit, ezen kívül pedig lehetőséget nyújtanak a zene iránt elkötelezett fiataloknak, akik „csiszolatlan gyémántként”, de már az első alkalomtól kezdve színpadra termett előadóként mutathatják meg tehetségüket nagyközönség előtt.

A saját dalokra, népdalfeldolgozásokra és nótákra épülő repertoár hangszerarzenáljából (gitár, basszusgitár, szintetizátor, dob, szaxafon, tambura, cimbalom, ének) a nélkülözhetetlen hegedű ugyan hiányzott, Both Miklós négy húros „prímás gitárja” azonban kárpótolta ezt is. A zenekarvezető jóslatával ellentétben, a pergő talpalávaló hatására szépen, lassan táncra perdült az eleinte padokon ücsörgő közönség, hogy aztán a koncert vége előtt pár perccel lendüljön be igazán az egymásba kapaszkodós kavalkád. A felfokozott hangulatú és olykor megejtő mélységű számok alatt úgy kúsztak a bőr alá a bazseváláson inneni és túli, hamisítatlan hangok, hogy egy-egy kivételes pillanatban nem csak a torok, hanem a szem sem maradt szárazon. „Ez a dolog jó dolog, mindjárt táncolni fogok, / Ez a ritmus olyan jó, pont a lábamra való. / Igyunk egy kis pálinkát, töltsél testvér, ne sajnáld, / Mert amikor én iszok, két napig én mulatok.”          

Az Ördögkatlanon eleddig minden évben bemutatott Bárka színházas Mrozek-darab, a Bérczes László által rendezett Mulatság három figurája mintha ilyesféle muzsikusokat várt volna az előadás végéig… A „mosolyra fagyott üvöltéseket” provokáló abszurd szituációk képtelensége, illetve a szereplők humorba oldott, kényszeres katatóniája furcsa módon semlegesítette a mű reménytelen retorikáját. Mucsi „Kapa” Zoltán, Scherer „Pepe” Péter és Szikszai Rémusz túl vannak a háromszázadig, lábtörést, (lélek)harangzúgást és egyéb nem várt meglepetést tartogató előadáson; ezen az estén, a meghajlás után a darab állandó mindenese vezette elő rögtönzött „performanszát”, azaz kérte meg barátnője kezét a színészek sejtelmes felvezetésével, valamint mulattatóan szalonképtelen kommentárjaival.

Valódi, sírva vigadós, borbús és hosszúlépéses magyar mulatság volt az ördögszántotta Katlanban, ahol Pintér Béla szavaival élve „a valóság józan fanatikusai” helyett mámoros lelkek keresték a muzsikaszót. Mert „muszáj mulatságnak lenni”.  Akkor is, ha éppen nem muzsikálnak. Mert az igazi ünnep „házon kívül van valahol”. No, nem a kertben, nem a szomszédban, nem is a kocsmában, sem messzi vidéken – közelebb, mint gondolnánk. Valahol a föld és ég viharából felkelő Nap fényében, az út menti kék kutak keresztvizében, bőr alatt, szívtájékon.

Fotó: Ördögkatlan-képtár, Toperczer Anita