A főpróba végét ugyanis sikerült elcsíptem. Egy szép női hangot hallottam ki, így biztos voltam benne, hogy a sok férfi közé majd belibben egy szerb hölgy is, de nem így történt, hanem Palya Bea vette le lábáról mind a 13 férfit. De ne szaladjunk ennyire előre. Beszéljünk inkább a 9 bőrszínű nadrágba és világoskék ingbe színpadra lépő zenészről, a zenekart alapító és 50. születésnapját a koncerten (is) ünneplő Boban Markovicról és a láthatóan apja nyomdokaiba lépni kívánó fiáról Marko Markovicról. A születésnap egyébként tényleg amolyan ürügy volt, mert a világhálón mindenhol „büszkén” írják, hogy május 6-án, a cigányok legendás ünnepén, Djurdjeván napján született. Végül is három hónap ide vagy oda. nem is számít, és az 50. születésnap biztos olyan, melyet egész évben, bárhol és bármikor lehet ünnepelni. A fia legalábbis így értelmezte, mert amikor éppen nem énekelt vagy trombitált (higgyenek nekem, ez ritka alkalmak egyike volt), akkor behozott egy fényképezésre alkalmas eszközt és felvette apát, a többieket, és persze minket is, a lelkes közönséget. Mintha egy kezdő csapatról lenne szó, akik egy eldugott szerb faluban, egy kis kricsmiben játszanának és nem egy teltházas szabadtéri színpad közel 4000 fős közönségének. Ez nem megjátszott „lazaság” volt, mert ők legalább annyira élvezték a koncertet mint a közönség.

Ez egy amolyan „beetető” koncert tipikus példája volt; nagyon jó volt a felépítése: két lassabb dallal kezdtek, majd jöttek a pörgősebb szerb, cigány, török, zsidó (és ezek keveréke) muzsikával, melyeket megszakított egy-egy líraibb hatású dal. Palya Bea által magyar nyelvű dalt is hallott a közönség (mert amúgy a kommentek is szerbül folytak a sok „Köszönöm” és „Jó estét”-en kívül). Eljátszották a talán leghíresebb és az estén mindenki által nagyon várt Kusturica-film, a Macska-jaj betétdalát, a Bubamarát is, melynél a közönség jó néhány (hölgy)tagja lerohant a színpad elé és jókedvű táncolásba kezdtek, sőt ketten még a színpadra is felmerészkedtek, hogy kezet fogjanak és puszit lopjanak a mestertől.

Boban Markovic tényleg mester, mert bármennyire is jókedvű, vidám fiúk ezek, elképesztő elemi, ösztönszerű, improvizatív hangszertudással, nélküle nem sokat érne a zenekar. Ha belefúj a trombitába vagy énekelni kezd, az valahogy még elemibb, még mélyebbről jövő tudás mint a többieké. Nem is jó szó a tudás (mert ő ezt nem tanulta), inkább az ő esetében a tehetségről, a zenében való létezésről van értelme beszélni. Ugyanez – bármennyire is nem jó szívvel hallaná ezt – de fiában nincsen meg és nem is lesz. A koncert talán egyetlen komolyabb hibája az volt, hogy az apuka a kelleténél jobban előtérbe akarta tolni a fiát, az esetek 70%-ban ő énekelt vagy szólózott hangszeren, aminek valószínűleg kevésbé lehet az az oka, hogy az idősebb Markovic nem bírta volna az iramot. Üdvözítőbb lett volna egy egészséges egyensúlyt fenntartani a két zenész szerepeltetése között.

Ez egy cseppet sem jelenti azt, hogy rossz szájízzel mentem haza, mert a 26 éves fiúba is óriási tehetség szorult, melyet virtuóz, és a végén hosszan kitartott szólók során mutatott be. Szintén említést kíván feledhetetlen mozgása, vidámsága, közönséget buzdító szerepe. Ha ő nem lett volna, az est végén a teljes közönség nem ünnepelte volna állva őket és utána még hosszú percekig, kitartóan nem álltak és vártak volna, hátha visszajönnek és eljátszanak még egy ráadás számot, amire végül is nem került sor.

Visszatérve az egyetlen színpadra lépő női énekesre, Palya Beára, szerintem nagyszerű választás volt ő, a maga lazaságával, nőies, de csöppet sem kihívó mozgásával abszolúte kompenzálta azt az esetlegesen fellépő űrt, melyet Rúzsa Magdi töltött volna be, mellyel 2006-ban egy tehetségkutatóban szerepelt Boban Markoviccal. Akkor szintén egy Kusturica film betétdalával, az Ederlezi című cigány, román, szerb és ki tudja még milyen népek dalával lettek országos szinten ismertek (Markovic), elismertek (Rúzsa Magdi). Szóval ez a szám nem szerepelt az esti repertoárban, lehet hogy nem is baj, mert Palya Beának igazán szép hangja van, de más mint Magdié. Énekelt helyette lírai magyar és vidám szerb illetve cigány dalokat olvadt bele a szerb fiatalemberek jókedvű forgatagába.

Biztosan állíthatom, hogy a Boban & Marko Markovic Orkestar belopta magát a közönség szívébe. Azért kivétel is akadt: néha magam mellé pillantottam, de a mellettem lévő, állandóan az óráját néző idősebb angol házaspár kitartott annál a mimikánál, melyet a koncert előtt felvett…