Kalas Zsuzsa legújabb (bár a Noran kiadásában A decemberi gyerek címmel 2009-ben már megjelent, s most a Kolibri átdolgozásában kiadott) ifjúsági regénye egy kilencéves kisfiú, Pali álom és valóság közötti utazását meséli el. A kötetet, csakúgy, mint az előző kiadást, illetve a Szeretettolvajokat is a képzőművész végzettségű szerző illusztrálta. Az Álomutazó korábbi kiadásának egész oldalas illusztrációit nem volt lehetőségem megtekinteni; erről a kiadásról azt mondhatom, a szövegbe épített finom tusrajzok érzékenyen illusztrálják Pali viszontagságos történetét.

A decemberi gyerek, avagy mese a gyermeki akarat hatalmáról alcím voltaképp eléggé didaktikus és értelmező jellegű ahhoz, hogy a lényeget elmondja: adott egy iskola- és főként életunt kisfiú, akinek a szülei éppen válás előtt állnak, és aki a lakásba befogott állatokkal vigasztalódik ‒ az elbeszélő nagy kezdőbetűkkel jelzi átlagosnál jelentősebb szerepüket: Szitakötő, Keresztespók, Katica, Egér, Légy (remélem, nem hagytam ki senkit). Ők lesznek Pali útjának segítői, ők a népmesei archetipikus mindenkori mindentudók, akik már előre aggódnak, mi fog történni vele.

A cselekmény két fő szála az álombéli történés és a valóságban játszódó események. A regényben Pali mindkét szintű kalandjai egy, az időt leállító, varázsos tulajdonsággal bíró üveggolyóval kezdődnek, amely rejtélyes (és a regény végéig igazán meg nem magyarázott) módon kerül hozzá. A kalandok folytatódnak, amikor szó szerint berántja magához a másik világból, a tükör túlsó oldaláról egy négy-ötéves forma kislány, Bori, aki még nem született meg. A szobájába befogadott Légy elmagyarázza az életunt Palinak, hogy az lesz a feladata, hogy bebizonyítsa ennek a kislánynak, van értelme az életnek, van értelme megszületnie, és ezt három próba során kell megtennie. A próbák arra is szolgálnak, hogy Pali saját fejlődési útján elinduljon: úrrá kell lennie félelmein (pl. kötélmászástól való félelem, tériszony), meg kell tanulnia, hogy nem mindig szabad hinni a szemének (a mézesmázos Tündérről sok minden kiderül), meg kell tanulnia hinni önmagában és másokkal együttműködni, még ha ellenfeleiről is van szó.

A valóságos világ komor hétköznapjaiban a félős és teljesen átlagos Pali egy Feri nevű cimborájával együtt retteg az osztály alfahímjeitől, Pétertől és Tamástól, akik Pali üveggolyójára ácsingóznak. (Itt jegyzem meg, hogy szerencsésebb lett volna különlegesebb vagy frappánsabb neveket választani nekik, mert ezek a gyakori fiúnevek így együtt könnyen keverhetők, ráadásul Pali kivételével elnagyolt karakterek). Az üveggolyó körüli csatározás és az erősebbtől való félelem végigvonul a történeten, így ad egy kis bukét az iskolai életnek, s nem mellesleg megalapozza Pali iskolai félelmeit. A főhős szürke alaphangulatát persze ténylegesen a szülei közötti konfliktus okozza, s Palinak arra kell rájönnie, hogy az álmodozásai (avagy álmai) alatt szőtt (vagy szövődött) kalandok bátorságot és magabiztosságot hoznak a számára, és ezáltal lesz ereje arra, hogy a szülei között fennálló rossz viszonyt, kissé életszerűtlen módon ugyan, de helyreállítsa, s végül még az is kiderül, ki az a decemberi gyerek.

A rejtélyes üveggolyó köti össze az álom és valóság terepét, itt is, ott is megjelenik, s mindkét történeti síkon ugyanolyan megmagyarázhatatlan módon: Pali soha nem tudhatja, ott találja-e a zsebében. Mindez bőven elég lenne a történet szálainak gombolyítására, én mégis úgy érzem, már sok is. Nem értem az üveggolyó konkrét szerepét. Ha olyan fontos a jelenléte, miért nem azon keresztül érkezett be álomszerűen abba a másik világba, pláne, hogy egyszer még látta is benne Bori arcát a valóságos szinten? Péter, az egyik fenekedő gyerek mit látott meg az üveggolyóban, amitől hirtelen, tőle teljességgel szokatlan módon bocsánatot kért Palitól? Ez nem derül ki, csak halványan sejthető, hogy az apját láthatta fává változni a történet álomszintjén, de nem logikus, hogy ha ő láthatott benne egyszer egy álomvilágban játszódó képet, akkor Pali, az üveggolyó tulajdonosa miért nem?

Az olvasó persze kíváncsian várja, hogyan gurul tovább a történet, mi lesz Borival, mi lesz a két vagánykodó fiúval, hogyan lesz Pali egyre bátrabb és elszántabb, hogyan tanul meg küzdeni valamiért, ami nagyon izgalmassá tehetné a regényt. Ám a didaktikus magyarázatok, amelyek olykor-olykor megszakítják a regényt, bosszankodásra késztetnek. Például Pali önmagának nagyon szépen meg tudja fogalmazni a próbák végén, hogy „»Többet kellett volna vele [ti. Borival] foglalkoznia. (…) Sok mindennel kellett volna többet foglalkoznia. És tulajdonképpen abban is van valami, hogy sokszor elkeseredik, akkor is, ha nincs rá oka, meg hogy másoktól várja a megoldást.« (…) Most már tudta, hogy bizony nagyot hibázott.” ‒ Ez így túl egyszerű, kilóg a didaxis mint egy erkölcstankönyvből, vagy mint amikor iskolai dolgozatban leírják, hogy mi volt a „mondanivalója” egy történetnek.

A szülők közötti konfliktus Pali segítségével megoldódik, sőt… (nem szándékom lelőni a poént). De éles és életszerűtlen kontrasztot látok az egyébként életszerű valóságos szinten a regény eleje és vége között (v. ö. egyik szülő sincs otthon soha vs. mosolygó, békés, boldog idill). Az élet minden színterén, otthon és az iskolában is boldog véggel záruló történet édeskés hangja miatt nem érzem, hogy ráilleszthetnénk a lebilincselő jelzőt.

Kalas Zsuzsa: Álomutazó
Kolibri Kiadó, 2014
204 oldal, 2490 Ft