Nem akartam azzal nyitni, hogy Dragomán György és Szabó T. Anna mennyire aranyos pár, de közben az egész beszélgetést meghatározta a köztük kettejük élő viszonya, egymás iránti feltétlen szeretetük végig ott lebegett a levegőben, így nincs mese, azonnal le kell írnom, hogy milyen szép szerzőpárost alkotnak, akik az esten hol rajongással, hol kedves évődéssel beszélnek egymásról, kapcsolatukról és arról, hogy munkájuk és mindennapjaik hogyan fonódnak egybe. A mikrofont egymás kezéből kikapkodva próbálnak szóhoz jutni, kiegészítve vagy pontosítva a másik emlékeit, amelyeket így vagy úgy, de láthatóan módosított az idő fogaskereke, abban viszont mindketten biztosak, hogy már huszonöt éve tart közöttük ez a láng, Szabó T. pedig azt is elárulja, hogy a családok még ennél korábban is ismerték egymást, hiszen Dragomán az ő nagyapjánál próbált doktorálni, ami nem sikerült neki, majd viccesen hozzáteszi, hogy szerinte ő maga elég kárpótlás volt ezért a csalódásért. Az író megosztja, hogy kezdetben talán azért voltak egymásnak szimpatikusak, mert míg a közvetlen környezetük nem vette komolyan azt, hogy ők írók-költők szeretnének lenni, addig egymásban és vágyaikban nagyon is hittek. Persze, teszi hozzá, az elején nagyon sokat veszekedtek, a kapcsolatuk talán épp azért ilyen jó, mert már ideje korán lejátszották a nagy meccseiket.

Szabó T. Veszi mikrofon után kapva hozzáteszi, hogy ma már a civakodásaik inkább esztétikai vitákká csitultak, amelyek egyébként nagyon sokat tesznek hozzá az alkotási folyamataikhoz, jobb szövegek jönnek ki a kezeik alól egy-egy ilyen disputa után.

“Nagyon kegyetlenek vagyunk egymással”, meséli Anna, egymás kéziratait, születő szövegeit erősen megkritizálják, ez pedig arra ösztönzi őket, hogy jobban és jobban írjanak.

“Én folyamatosan a szerkesztőmmel élek együtt - veti közbe Dragomán -, és mivel a másik véleményét nem lehet megúszni, így folyamatosan olyat kell alkotni, amire ő is rábólint”. Majd Szabó T. elpanaszolja, hogy emiatt férje nagyon sokáig nem is mutatja meg a készülő művét, amit neki nagyon nehéz kivárni.

“Türelmetlen háziasszonnyá válok ilyenkor”, majd az író menti a helyzetet, hogy a prózához oda kell ülni, rendbe kell rakni, mielőtt másnak is meg lehet mutatni. Hozzá is teszi, hogy a versírás azért is szerencsésebb, mert előfordulhat, hogy a költő hazafelé a buszon megírja a főművét, regényírónál erre roppant kicsi az esély.

Juhász Anna, a Hadik Szalon háziasszonya a mindennapjaikról is kérdezi őket, arról, hogy miként választják el az életet az írástól vagy, hogy miként tudják összeegyeztetni e két egészen különböző létezést.

“Jól szórakozunk”, mondja Anna, most például reggelente a kávé mellé gyakran kap le a polcról egy verseskötetet és abból olvas fel férjének. Persze ez csak azért van, mert nincsenek otthon a gyerekek, meséli, máskülönben a teremtő csendet csatazaj, teremtő zaj töri meg. Dragomán azonban így is tud dolgozni, a konyhában szokott írni, ahol folyamatosan zajlik az élet. Persze most már szokott néha csend is lenni, a fiúk elég nagyok, néha elvonulnak olvasni, akkor kevesebb a nesz, de volt olyan is még a gyerekek előtt, hogy külön dolgozószobájuk volt.

A beszélgetésen az is előkerül, hogy míg Dragomán hatékonyan tud dolgozni zenehallgatás mellett, addig Szabó T. Annának az csupán inspirációs forrást jelent, a tulajdonképpeni versírás során csendre van szüksége. És ezen a ponton jön be Tóth Evelin a képbe, Dragomán elmeséli, hogy Tóth Eszembe jutottál feldolgozását mantraszerűen hallgatta, mialatt megszületett a fejében legújabb regényének, A máglyának a hőse, a 13 éves, hatalmas erővel bíró kislány. Hármójuk kapcsolódása azonban ennél szorosabb, hiszen Tóth Evelin Szabó T. verseket is énekel mostanában, de a költő is elmeséli, hogy őt is inspirálja az énekes hangja.

Az egymásra hatásokról mi magunk is meggyőződhetünk a felolvasásoknak és azoknak a számoknak köszönhetően, amelyek megszületését Szabó T. Anna versek szövegei inspirálták, tették lehetővé.

Fotó: Sin Olivér