Az angol írónő, Helen Fielding a Bridget Jones-könyvekkel szerzett magának világhírnevet, ám a harmadik, valószínűleg utolsó részre tizennégy évet kellett várnunk. Az első két regényből készült film kasszasikernek örvendett a világ minden táján, és (a Renée Zellweger által alakított) csetlő-botló Bridget Jones időközben a szinglik példaképévé vált. Közben Fielding megírta az Olivia Joules and The Overactive Imagination című (2003) Miamiban játszódó komikus detektívregényét, de ez nem hozott túl nagy sikert számára.

2013-ban végre megérkezett, amire vártunk. A rajongók a nagysikerű, 1996-os Bridget Jones Naplója, és az 1999-ben megjelent Mindjárt megőrülök! után most megtudhatják, mi lett a nagy love story vége, van-e élet az ötvenen túl, és mit adhat a közösségi média egy kétgyermekes egyedülálló anyának. És persze még sok minden mást is.

A Bolondulásigban bonyodalom persze akad bőven. A két lurkó nevelése kellőképpen próbára teszi a szingli anyukát, aki, miközben naponta próbál felülkerekedni férje hiányán, ezen a téren nem sok mindenkire támaszkodhat. Az időközben szintén megözvegyült anyja hozza (a talán már túlontúl) szokásos formáját és mindenbe igyekszik beleszólni, bár egy otthonban él, mit sem változott az évek során. Bridget szűk baráti körének egy része még mindig a szokásos párkapcsolati problémákkal küzd, ezt az írónő csupán azzal próbálta felturbózni, hogy most már a 21. századi technikai vívmányai is bonyolítják életüket. És nem csak az övékét; Bridget regisztrál például a Twitterre, ahol számos kommentváltás után megismerkedik a pofátlanul fiatal Roxsterrel, hogy aztán elmerülhessen az sms-szex, és – barátainak köszönhetően – az online társkeresők világában, amik nem egyszer adnak okot a jól ismert szorongásra, piálásra és kilók számolgatására. Rendkívül kíváncsi lettem volna arra, mit kezd Bridget az Instagrammal, vagy milyen lehetőséget lát a Facebook-ban, de erre sajnos nem derül fény.

Bridget természetesen most is elszúr mindent, amit lehet, önbizalomhiányától pedig szépen gyűlnek a plusz kilók, amiket továbbra is gondosan vezet naplójában (és amit lassan már nem lehet a bébi hájra fogni). Fielding tehát hozza a már jól bevált humoros és közvetlen hangvételt a napló-formátumra támaszkodva, ami továbbra is kiválóan működik. A központi témák most mégis kissé komolyabbak; Darcy gyászolása és a gyereknevelés teszik ki hősnőnk hétköznapjait. Ebből adódóan kissé élesek a váltások a humoros és komor epizódok között, ezt nem mindenhol sikerült jól megoldani.  A gyerek-témát végig kissé súlytalannak éreztem; a különböző háztartási baleseteken, dorgáláson és a kétségbeesett futkosáson kívül a szerző nem feltétlenül fest reális képet a gyereknevelésről, inkább csak kiragad egy-egy mozzanatot. Persze nem várható el, hogy minden beleférjen az egyébként igen terjedelmes regénybe, de a kissé komolyabb hangvételt és témákat firtató epizódokba talán beleillett volna még ez is.

A régi, szerethető karakterek köre természetesen újakkal is bővül, mint a hippi szomszédasszony, akivel aztán Bridget szoros barátságot köt, és még némi nevelési útmutatót is kapunk tőle, vagy a mogorva tesi tanár és a mindig tökéletes szülőtársak. Fielding azonban túl elnézően bánik karaktereivel, mintha el akarná simítani a szálakat, hogy az olvasó jó szájízzel tegye le az utolsó kötetet. Például az arrogáns nőcsábász Daniel Cleaverre egy nem túl szokványos szerepet sóz rá, csak azért, hogy csak azért is megmutassa, neki is van szíve, és úgy általában, az álarc mögött sokszor akad meglepetés, még így az ötven felé közelítve is.

Annak ellenére, hogy a történet nagyon olvasmányos és rendkívül szerethető, csakúgy, mint az előző kettő, mindvégig erősen kiszámítható. Másik hibája, hogy mivel hősnőnknek már nem kell dolgoznia, mert Mark „mindent elintézett”, így forgatókönyvírói próbálkozásai nem igazán jönnek át. Míg az első két regényben a munka és a pasizás körül forgott minden, hiszen többek között a megélhetés volt a tét, most ez nem is működhet, mert inkább csak szórakozásból írogat két torta elfogyasztása között. Mindezek ellenére a Bridget Jones továbbra is igazi, élvezetes szingliregény, ami bár nem rángatja filozófiai mélységekbe az olvasót, de sokat tanulhatunk a főszereplőtől. Például iróniát, humort, és legfőképpen azt, hogy sosem késő újrakezdeni.