Nagy valószínűséggel még egy maffiózó balkezének ujjai is elegendőek lennének (ti. nekik gyakran hiányzik egy-kettő közülük) azon újságírók számba vételére, akik ama perverz mazochista élvezetnek hódolnak, hogy önként és dalolva járnak hivatalos megnyitó ünnepségekre. Azonban vannak kivételek, melyek kedvelését a legszigorúbb pszichiáter se minősítené eltévelyedésnek, s ezek természetesen az Ördögkatlan-megnyitók. Többféle okból is így van ez: egyrészt ezen alkalmak cseppet sem ünnepélyesek, inkább viccesek és szórakoztatóak, másrészt meglepően rövidek.

A hagyományosan nem hagyományos Ördögkatlan-megnyitó koreográfiájának gerince a következő: a színpadra csetlik-botlik Bérczes László és Kiss Móni (főszervezők), mezítláb és csíkosban, a botladozás oka pedig, hogy mindegyik a másikat igyekszik az előtérbe játszani. Bérczes lelkesen mesél mindenfélét a korábbi fesztiválokról és a jelenlegiről, közben megpróbálja kommunikációra bírni Kiss Mónit is – ez nagyon ritkán jár eredménnyel – végül leállítja magát azzal, hogy amit elkezdett mondani, úgyis benne van a műsorfüzetben. Bérczes magánszámát időnként közjátékok szakítják meg. Felsorakoznak a színpadon a fesztiválfalvak polgármesterei, megjelennek a díszvendégek (vagy nem, a dolog teljesen esetleges, sokszor kiderül, hogy egyikük-másikuk épp egy másik helyszínen van), továbbá a nagyharsányi gyerekek és/vagy nyugdíjasok produkálják magukat a helyiek lelkes ovációja mellett. Telefonon felhívják Törőcsik Marit, aki biztosít mindenkit arról, hogy nem normális. A konferenciahívás előtt vagy után, Cseh Tamás szellemének felidézése, dalokkal és őszinte elérzékenyüléssel. Mindenkit jó hosszan megtapsolunk, végül Bérczes bejelenti, hogy a fesztivált ezennel megnyitottnak tekinti.

A gyerekek mostani produkciója almafa-örökbefogadás volt. Az idea Szarvas József színművésztől származik, akinek már egy ideje „beakadt” (ő fogalmazott így) ez az "őshonos alma" dolog. Van egy erdész-pomológus barátja, aki a hazai almafajták megmentésére próbál rábeszélni bárkit, akivel találkozik, s Szarvas már hét éve követi őt ebben. Olyannyira, hogy tájékozatlanabb földművesek már őt hívják telefonon almatermesztés-ügyben, s alig akarják elhinni, hogy ő színművész, s nem almaszakértő. A pomológia fertőző betegség, Bérczes is elkapta, így kerültek az almafacsemeték az Ördögkatlan színpadára. Az idei változat még kiegészült Pepin bácsival – hiszen Hrabal-évforduló van: a hátsó sorokból artikulálatlan üvöltözés zavarta meg a rendes üzletmenetet, az illető sűrűn emlegetett valami mosómedvét, Bérczes pedig a kéményre mászást javasolta gyógyírnak. Végül egy csapat fehéringes fiatalember és egy leányzó rontott be, s elfoglalván a világot jelentő deszkákat, heves gitárjátékban és dalban törtek ki. De nem sokáig uralhatják a teret, mert még egy fontos esemény hátra volt, maga a megnyitás. Bérczes hirtelen magára hagyta a színpadon Kiss Mónit, aki így kényszerhelyzetbe kerülvén, kénytelen volt megszólalni: „A fesztivált ezennel megnyitom!” Kitör az általános taps, rákezdik a Wombo rézfúvósok, a Narancsliget úri közönsége táncol.

Az Ördögkatlan sajátossága az is, hogy a fesztiválmegnyitó idején már javában tartanak a programok. Az első színházi előadás délután négykor elkezdődött a nagyharsányi tornaterem-szaunában. A színházteremmé átalakult sportlétesítmény ugyanis annyira át tud melegedni, hogy a tavaly beszerelt légkondicionáló sem képes segíteni, hiszen előadás alatt ki kell kapcsolni a zaj miatt. A Toldi mozgásszínházra adaptált változatát a Forte Társulat vezetője, Horváth Csaba rendező-koreográfus negyedéves színművészetis fizikai színházi osztálya adta elő, kedden kétszer is, négykor és nyolckor. Esélyem sem volt megnézni, sorszámom sem volt persze rá, de a fent ecsetelt megnyitó okozta élvezetek is elvonzottak. Azonban Horváth Csaba tavalyi rendezését, a Nagy füzetet láttam, s ennek alapján biztos vagyok benne, hogy a Toldit sem szabad kihagyni. Sőt még egy érvem van erre: az Irtás.

A sors csodás szeszélye folytán ugyanis ölembe hullt egy sorszám (gyakorló ördögkatlanosok tudják, mily nagy csoda ez!) a Forte Társulat Irtás című darabjának szerda délutáni előadására. Örömömet csak az árnyékolta be, hogy a rendezővel meghirdetett beszélgetés ütötte az időpontot, pont az előadás vége előtt fél órával kezdődött volna. Elloholtam hát Fannihoz, a sors kezéhez, hogy fájó szívvel visszaadjam a sorszámot azzal, hogy gyakorlott szerencsejátékosként vabankra játszom, és megpróbálok majd sorszám nélkül bejutni az esti előadásra. Fanni úgy nézett rám, hogy abból megértettem, teljes őrültség amit tervezek. Képtelenség lenne bejutni sorszám nélkül… Viszont a programot át lehetne szervezni, csillant fel a szeme, annál is inkább, mert Horváth Csaba azon kivételes rendezők közé tartozik, akik szeretnek végig ott lenni az előadásukon. Néhány telefon, s a vége az lett, hogy a beszélgetés a színház vége után kezdődött!

Az Irtás Helen Edmundson kortárs szerző 1652-ben, Írországban játszódó darabja. Az események azonban időtlenek, újra és újra megismétlődnek az emberiség történelme folyamán, a második világháborúban, az ötvenes években Magyarországon vagy éppen napjainkban. A történet idején Cromwell katonái elfoglalják az országot, és az ír királypárti felkelőket támogató katolikus lakosságot kitelepítésre ítélik. A főhősök egy földbirtokos házaspár, a további szereplők a szomszédaik, a feleség gyermekkori barátnője és egy barátja s az angol hódítók. A férj angol, a feleség ír, csakúgy, mint a szomszédaiknál, a barátnő és a barát ír. A főszereplők ifjú házasok, a darab elején születik első gyermekük. A végére minden széthullik, a házaspár két ellenséges csapat élén áll egymással szemközt egy irtáson. A dráma legerősebb karakterei a nők, akik igazán szeretik az életet, ezért  nem félnek sem a haláltól, sem a szenvedéstől, nem alkusznak meg, sem szerelemben, sem barátságban, mert lelkük és szellemük szabad, s legfontosabbnak az őszinteséget tartják. Úgy értendő ez utóbbi, hogy nem elvárják az őszinteséget, hanem természetesnek tekintik a maguk részéről, mint a napot, az éjt és a levegőt. A férj valójában már abban a darab eleji pillanatban elveszítette feleségét, amikor először életében, hazugságra kényszerítette.

Horváth Csaba rendezése ezúttal nagyon kevés mozgást használ, az előadás állóképek sorozatfelvételéből és néhány nagyon intenzív kitörésből áll. (Földeáki Nóra megsérült az előadáson, Fehér László egy viszonylag vad jelenetben szemen rúgta, s a baleset következtében a szemhéja úgy feldagadt, hogy gyakorlatilag félvakon játszott tovább…) A jelmezek egyszerűen és egyértelműen kifejezők, az írek sötét feketében, az angolok vérvörösben. Az ír feleség angol férje fekete kabátja alól lassan felsejlik vörös trikója. Amint a szereplők tettei lemeztelenítik belső valójukat, úgy tűnnek el a külső jelmezek is, s lesznek a maguk fizikai valóságukban jelen, egyre jelmeztelenebbül. A díszlet zsákok és farkasszobrok. A hódítók agressziója először a farkasokra irányul, aztán az emberekre. A zsákok az elején még egy tömbben állnak, házat és anyaméhet egyaránt megjelenítve. Aztán a tömb széthullik, szétszedik, majd kibontják a zsákokat, a teret finom, porszerű faforgács tölti be, melyet folyamatosan hulló vízpára tart össze. Az előadás éppoly erősen szól a mindenkori elnyomás természetéről, mint az emberi kiszolgáltatottságról és fenyegetettségről s arról, hogy milyen válaszokat adhatunk, van-e egyáltalán választásunk terror idején.

A produkció utáni beszélgetést a programtól eltérően nem Háy János, hanem Bérczes László vezette. Első kérdése a balesetet szenvedett színésznő hogylétére irányult, megnyugtató válasz érkezett, a szeme nem sérült, a feldagadt szemhéjat orvos jegeli, de az esti előadásra még marad nyoma a duzzanatnak. Nem ritka az ilyesmi a mozgásszínházban, Horváth Csaba is elmesélt egy-két esetet, saját nagylábujjkörme elvesztéséről vagy Ladányi Andrea ínszalagszakadásáról, s arról, hogy a felfokozott lelkiállapot továbbviszi a színészt, az előadást végigjátssza, s csak aztán rogy össze. Bérczes a beszélgetés során leginkább arra volt kíváncsi, hogyan lesz egy táncosból, majd koreográfusból prózai színházat rendező ember, és mi a titka annak, hogy ilyen jól csinálja. Horváth Csaba nehezebb interjúalany, önmagáról volt hajlandó a legkevesebbet mesélni. Jellemző e mentalitásra az is, hogy válaszként azt kaptuk a kérdésre, hogy miért rendez inkább mostanában, s mért táncol egyre ritkábban, hogy hátra szeretett volna lépni a rivaldafénytől pár lépéssel. S amikor már koreografált, de még táncolt is, azt csak azért tette a saját rendezésében, mert belülről sokkal jobban látta, hogy mi a probléma megoldása, ha valami nem működött. Bár szeretne még táncolni, sokkal fontosabb a jelen élethelyzetében, amit másokkal együtt vagy másokért tesz: a tanítás és a társulat. 

Fotók: Sárközi Éva