Nemrég a parttalan kommentháborúk egyikét figyelve megakadt a tekintetem egy hozzászóláson, melynek szerzője szerint a slam poetry azért nem művészet, mert a pillanatnak szól, míg a vers, amit lejegyeznek, az örökkévalóságnak. Eltekintve attól, hogy a komment tétje feltehetőleg csupán annyi volt: bármilyen kontextusban, de szerepeljen a nem művészet szókapcsolat megalázónak és megsemmisítőnek szánt ítélete, úgy vélem, a hozzászóló akarva-akaratlanul egy fontos problémára irányította rá a figyelmet.

Az írott, ezen belül is a nyomtatott szöveg, mint a kollektív emlékezet tárolásának egyik lehetséges médiuma az európai kultúrában mindig is kitüntetett szereppel bírt, és sok szempontból azzal bír a mai napig is. Joggal gondolhatta tehát hosszú évszázadokon át bárki, hogy esztétikai igénnyel írt szövegei számára - épp a lejegyzés aktusa által – megadatik az örök élet. A fotográfia, majd a film feltalálása, de még inkább a digitális kultúra folyamatos térnyerése azonban jócskán változtatott az arányokon, s az írott szöveg mint közvetítőrendszer monopóliuma megszűnt. Amikor időről-időre felmerül a kérdés, hogy a slam poetry jelenjen-e meg nyomtatott formában, bennem további kérdések sorát szüli. Legelőször is azt, hogy: minek? Hiszen mégiscsak egy előadói műfajról van szó, ahol a performatív elemek éppúgy az összhatás elengedhetetlen részei, mint a frappáns rímek vagy a szellemes popkulturális gondolattársítások. Testtartás, hanghordozás, gesztusok, a szöveg sebessége, hangszín- és ritmusváltások, a pontosan adagolt csend és még sok más, a laikusok számára talán nem is ismert dramaturgiai mesterforgás formálja olyanná az adott slamet, amit abban a nagyjából három percben aztán nézőként megtapasztalhatunk. Nyilvánvalóan írott formátumban ez a sok-sok nélkülözhetetlen elem egyszerűen elveszik.

De minek is kellene kinyomtatni a slamet, ha az archiválás szempontjából sokkal kézenfekvőbb megoldás a videófelvétel? Főleg egy olyan korban, amikor gyakorlatilag a mindennapi élet része akár napi tucatnyi pár perces filmecske bámulása a neten. Persze nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ennek ellenére akad olyan közeg, amelyben egy könyvnek még mindig súlya van, a komolyan vétel lehetőségét (illúzióját?) adja meg témának és szerzőjének egyaránt. És ne legyünk naivak: egy könyv mégiscsak termék, amelyből bevétel származik, főleg, ha az egy népszerű, felszállóágban lévő franchise fontos része.

Ok tehát akad bőven, nyilván, még ezeken túl is, hogy miért is kerüljön papírra a slam, de én mégis visszatérnék a komolyan vétel vágyára. Mintha ez a kötet bizonyítani akarna. Ahogy már a szerkesztők által írt bevezetőben is ott van az utalás („de ha egyszer leírod, akkor miért mondod el, / ha csak elmondod, akkor miért írod le") illetve mindhárom portréalanynak feltett miért irodalom a slam illetve miért nem irodalom a slam kérdéskettősben. Ha jól odafigyelünk, az egész jelenség mélyén meghallhatjuk azt a dacos tinilányos hisztit is, hogy íme, tessék, itt van, kinyomtattuk, ezek után – most, hogy megtettük, amit hiányoltatok bennünk -  léccilécci, ne legyetek olyan izék, és kedveljetek végre minket. Ám minden bizonnyal nem a rajongóknak szól ez a gesztus. Talán megint arról van szó, hogy akadnak olyan slammerek, akik szeretnék, ha szövegeik is érdemi kritikai diskurzus tárgyai lennének. Véleményem szerint azonban ezzel is nyitott kapukat döngetnek, e kötet megjelenése előtt is nem egy tanulmány, esszé vagy akár csak elemző szándékkal írt eseménytudósítás napvilágot látott már. A felszíni agresszív kiskakaskodás mögött igenis van valós diskurzus a slam poetryről. Vagy esetleg arról lenne szó, hogy csak a szövegek legyenek érdemi kritikai diskurzus tárgyai? Azonban ebben az esetben, egy a performatív elemeket nélkülöző, lecsupaszított, nyers szöveg kapcsán beszélhetünk-e még slamről? És van itt még egy égető fontosságú kérdés: vajon ez az egész hajcihő  szóbeliség és írásbeliség viszonya körül (irodalom vagy nem irodalom? művészet vagy nem művészet?) a slam poetry esetében általános vonás, szükségszerű és elkerülhetetlen? Vagy csupán a magyar slam szubkultúra sajátossága, azé a közegé, melynek  több meghatározó, véleményformáló tagja gondolkodásmódjában, az írott illetve nyomtatott kultúrához való viszonyát tekintve továbbra is annak az irodalmi közegnek a részese, mellyel időnként harcot vív?

Más szempontból nézve inkább a mesebeli okos lányhoz hasonlít a kötet két szerkesztője, hoztak is valamit, meg nem is. Kinyomtatták a slam poetryt és mégsem egészen úgy, ahogy azt legtöbben elsőre gondolnánk. Nem egy antológiát állítottak össze, nem csupán szövegeket raktak egymás mellé, ami által élesben kiderülhetett volna a nagy kérdés: működik-e nyomtatásban a slam vagy sem. Helyette a nem csak költőként és slammerként, de újságíróként is tevékenykedő szerkesztőpáros egy nagyon is informatív  kiadványt, egy a széles körű érdeklődésre joggal számot tartó kis magazint hozott létre, interjúkkal kommentárokkal, különféle szövegtípusokkal, ha úgy tetszik, rovatokkal. A kiadvány három slammer portréját vázolja fel, és így lesz ez majd a tervezett sorozat további részeiben is. Készült velük egy nagyinterjú, aztán egy sztenderd kérdésekkel operáló gyorsinterjú. Alkotónként két-három szöveg került a kötetbe, egyikről egy a keletkezése körülményeiről olvashatunk egy szerzői kommentárt, míg egy másik esetben maga az alkotó lábjegyzetei a (pop)kulturális utalásokat, vagyis kvázi maga elemzi saját szövegét. Ezenkívül Nádasdy Ádám szellemes kis szösszenetei (szintén a kommentár címszó alatt) színesítik a kötetet, s bár az írások csak nagyon lazán kapcsolódnak az adott slammer által felvetett témához, de határozottan értéktöbbletet nyújtanak a kiadványnak. A Petőfi Sándorról, mint első párkapcsolati slammerről szóló írását különösen ajánlom mindenki figyelmébe. Elragadóan bájos szöveg.

Van valami üdítő és végtelenül szimpatikus abban, ahogyan a sorozat első darabjának három főszereplőjét kiválasztották. Süveg Márk Saiid és Mavrák  Kata Hugee régi motorosok, és egyébként is jóval távolabb állnak attól a bizonyos  tűzvonaltól. A velük készült interjúkban inkább a múltra, a kezdetekre terelődik a szó, és azt is izgalmas figyelemmel kísérni, hogy a nagyjából ugyanazokat a témákat érintő beszélgetésekben hova esik a hangsúly egy „aktív” slammer (nem mellesleg az eddig megrendezett mindként országos egyéni bajnokság győztese), és a már-már örökös házigazdaként a jelenséget bizonyos értelemben kívülállóként, mégis közvetlen testközelből megtapasztaló személy mondanivalójában. Másik nagyon izgalmas jellegzetessége ennek a két interjúnak, hogy mindként esetben szóba kerül a terápia kifejezés. Úgy gondolom, ez részben azért is fontos, mert kissé eltávolítja, vagy másként mondva tágabb kontextusba helyezi a slam poetryt annál a közkeletű értelmezésnél, hogy az valamiféle politikai szónoklattal lenne egyenlő. Közönség elé állni és úgy kilökni magadból azt, ami a szívedet mondja, ugyanis a tett személyes oldaláról is érdekes, nem csupán a szólásszabadság demokratikus ideájának aspektusából.

Úgy gondolom, hogy az első két interjú egyfajta kitörési pontként is értelmezhető. Reménykeltő mozzanatként azok számára, akik a sárdobálósdin és az időről időre megjelenő  most akkor megmondom a tutit a slamről  típusú publicisztikákon (pro és kontra egyaránt)  túl ténylegesen magával a slammel szeretnének foglalkozni. Mert ott van az, talán nem is olyan messze. Például ott vannak a havi klubestek, több mint kéttucatnyi fellépő, a jelenség jellegében pedig benne van a folytonos megújulás lehetősége, mindig jönnek új arcok, valaki tartósan marad, valakinek elég az egyszeri próbatétel. Meg ott van a sok száz néző, akiket - ahogy Hugee is kiemeli - gondolkodásra késztet a hallott szöveg.

De ha már végképp megkerülhetetlen az előadott szöveg (közvetlen kommunikáció) és írott szöveg (közvetett kommunikáció) viszonyáról szólni, akkor erről valahogy olyan intelligensen és elegánsan lenne jó mindig beszélgetni, ahogy azt a kötet harmadik szereplőjével, André Ferenccel készült interjú is mutatja. Az első erdélyi slambajnok által mondottakon érződik, hogy sokat gondolkozik maga is a jelenségen, a költő és slammer szerepek eltérő mivoltáról (úgy tűnik, ez inkább egyfajta belső szerepkonfliktus számára), el is jutott ebben a folyamatban valahová, és a mostani belátásai szerint beszél. Úgy gondolom, hogy ez nagyon fontos interjú, és csak drukkolni lehet a szerkesztőknek, hogy az itt megütött színvonalat a későbbiekben is tartani tudják.

Az interjúk felől szemlélve tehát lehet, sőt érdemes a slamről könyvet kiadni, bizonyos szempontból még a műfaji sokszínűség is a kiadvány javára írható. Ugyanakkor már-már el is tereli a figyelmet a konkrét szövegekről, amelyek így mintha csupán olyan illusztrációi, díszítő elemei lennének a kiadványnak, mint Csordás Dániel szintén a kötetben található rajzai, vagy Máté Péter illetve Pereszlényi Erika fotói.    

A legfontosabb kérdés tehát nyitott maradt, továbbra sem lehet megnyugtató választ adni arra, hogy írásban is működik-e az, amit eleve előadásra szánnak. A másik felvetésre, hogy  vajon érdemes-e még komolyan gondolkozni a slamről egy olyan állóháborúban, amiben mintha egyre kevesebb szerepe lenne a vita tárgyának, csak a frontvonalak folyamaton fenttartása a lényeg, értelemszerűen majd csak ezután érkezik a felelet.