A tábor végéhez közeledve egyre több név és arc ugrik be a múltból, konkrétan tavalyról, olyanoké, akik idén az utolsó napra sem jöttek le. Ugyanakkor persze egyre több névnek és arcnak kell helyet biztosítani a memóriában, egyre több az olyan asztaltársaság reggelinél, ebédnél és vacsoránál, ahová szívesen ül le az ember. A bőség zavarával való küzdéssel párhuzamos a magányosan töltött percek hiánya: Visegrád olyan hely, ahol pillanatokra sem lehet egyedül maradni, és bár jómagam nem is szeretnék, a napi szövegmennyiséget azonban mégis össze kell hozni valamikor.

De ennyit a beszámolók írásának nehézségeiről, jó társaságra amúgy sem illik panaszkodni, mint ahogy kialvatlanságra vagy másnaposságra sem. Amúgy le a kalappal mindannyiunk előtt, kitartóak vagyunk, egész jól viseljük a megpróbáltatásokat. Elméleteket gyártunk, borzalmas szóviccekkel szórakoztatjuk egymást, az ízetlen menzakaját sóval és borssal javítjuk fel, ha pedig nem laktunk jól, repetázunk. Sőt még sportolunk is, bár én csak egyetlen lövést vállalok: amikor eltalálom a kapufát, úgy érzem, kihoztam magamból a maximumot, és a csúcson hagyom abba.

Ayhan Gökhan és Urbán Bálint kollégák azonban kemény küzdelmet folytatnak Csehy Zoltán kislánya, Flóra ellen, akinek új fedőneveinket is köszönhetjük. Gökhanból ugyanis Gekkó lesz, Bálintból meg Kobra, míg jómagam Cápa néven élem le utolsó tábori napjaimat. Amelynek során szomorúan konstatáljuk, hogy nem Flóra az egyetlen, aki több mint tíz évvel fiatalabb nálunk. Ez abból a beszélgetésből derül ki, amelyben Korpa Tamást bácsinak nevezik a fiatal lányok, és mivel én valamivel idősebb vagyok Tamásnál, barátkozom a gondolattal, hogy most már valóban komolyan kellene venni az idő múlását.

Tolnai Ottót azonban még én sem tegezném le. A Kossuth-díjas vajdasági magyar költő és világpolgár fellépése a szombati nap legfontosabb eseménye. Mikola Gyöngyi beszélget vele meglehetősen kötetlenül, a szokásos panelkérdéseket totálisan kiiktatva. Elmarad például az életmű-áttekintés, kapunk viszont helyette véget nem érő sztorikat, amelyek elképesztően szövevényesek, és szinte követhetetlenül folynak át egymásba. Az még nagyjából megvan, hogy a nemzet és a haza toposzai helyére a karfiol kerül, de a New York-i, berlini és isztambuli történetek, az örmény könyvkereskedő esete, na meg a mohák iránti rajongásszerű szeretet már nehezebben kerülnek a helyükre.

Bár valószínű, hogy minden a helyén van, ahogy a Tolnai-szövegek mellett is remekül megfér egy Jókai-idézet. És megférnek egymás mellett az anyaországban élő, felvidéki, erdélyi és vajdasági magyarok, valamint lengyelek és izraeliek: sokunk számára csak a végén derül, ki, hogy van egy izraeli vendégünk is, aki aztán velünk együtt élvezi a vacsorát és az esti bulit is – utóbbit valamivel jobban. A lengyel költők jelenlétét azonban eddig sem tudtuk nem észrevenni, és utolsó este kapunk is egy csokrot a verseikből, amelyeket eredeti nyelven és magyarul is élvezhetünk.

A magyar író- és költőpalánták szövegeinek felolvasása pedig már hagyomány, illetve egyaránt élmény a műhelyeket vezető mesterek és a hallgatóság többi tagjának számára. Irodalmunk él és virágzik, és ezt talán nem az elfogultság mondatja velem. Az OZMO zenekart is úgy tapsoljuk vissza többször, hogy előtte a legtöbben egyáltalán nem ismertük. A korábbi napok visszafogottsága elmúlik, a hangulat a tetőfogára hág, és a zenészek még az áramszünetet is gond nélkül hidalják át. Utána hajnalig tartó, elsősorban a nyolcvanas és kilencvenes évekre fókuszáló slágerparádé következik.

Az már az én bajom, hogy kettő óra magasságában az akciós árak ellenére sem bírok több pálinkát meginni (a korábban elfogyasztott alkoholmennyiséggel meg nem szívesen büszkélkednék), ráadásul el is álmosodom, és a tábori szokásokhoz, illetve magamhoz képest korán az ágyba zuhanok. Bár amikor négy óra felé meghallom, hogy egy-egy Európa Kiadó- és Neurotic-dal is elhangzik, rövid időre visszatérek a placcra, ahol viszont már csak a legkitartóbbak táncolnak. Nemsokára ők is eltűnnek, hogy aztán reggelre egységesen gyűrött arcok mosolyogjanak egymásra.

A búcsúzás szomorúsága vegyül a saját fürdőszobák és saját ágyak iránti vágyakkal, de azért továbbra is a jókedv dominál, annyira, hogy a Budapest felé tartó buszon nyugdíjas utastársak szólnak ránk, hogy vegyünk vissza egy kicsit a hangerőből. Nem baj, legalább az egymás közötti tízéves vagy annál is nagyobb korkülönbségeket nem érezzük. Csak a fáradtságot, de az meg elmúlik.

Fotó: Káldy Sára