Szőllőssy Balázs nem a levegőbe beszélt, amikor megígérte, hogy egész nap lesz kávé. A vécépapír- és szappanellátás azonban akadozik, de egyrészt nem lehet egyszerre mindent, másrészt ezt is csak azért írom le, hogy valami rosszat is írjak a táborról, mert amúgy csak jókat tudok. Még az ebédet és a vacsorát is ehetőnek tartom, bár sokan fogalmaznak meg kritikát a koszttal kapcsolatban, elhangzik például a „vajon mire gondolhatott a szakács?” kérdés is. Természetesen költői kérdés.

Felmerülnek aztán komolyabb kérdések: az egyik délutáni kerekasztal-beszélgetés témája a holokauszt vizuális reprezentációja. Előtte egy lengyel rövidfilmet nézünk meg, amelyben egy idős túlélő újratetováltatja a karján található sorszámot, amelyet a haláltáborban kapott. A történet ennél persze jóval bonyolultabb és elgondolkodtatóbb – Antal Nikolett erről beszélget Turai Hedviggel, Pécsi Katalinnal és Murai Andrással, akik egyetértenek abban, hogy egy provokatív alkotásról van szó, amitől kényelmetlenül érezzük magunkat.

Turai Hedvig szerint a film nem születhetett volna meg évtizedekkel korábban, és a helyszín is fontos: Lengyelországban a holokauszt feldolgozására nagy figyelmet fordítanak, legalábbis nagyobbat, mint nálunk. Pécsi Katalin arra hívja fel a figyelmet, hogy a második világháború időben nagyon közeli, sokan élnek még az Auschwitzból visszatérők közül, az áldozatok és túlélők gyerekei is magukénak érzik a traumát, ami azonban a társadalom egyéb tagjairól nem mondható el.

A holokausztról sokan évekig, évtizedekig képtelenek voltak beszélni még a családtagjaiknak is, a művészetek esetében pedig hasonlóan problematikus az ábrázolás mikéntje. Szóba jön például a Sorstalanság filmváltozata jól táplált szereplőivel, vagy a Schindler listája hollywoodi kasszasikerével, Murai András pedig többször is visszatér Lanzmann Shoah című dokumentumfilmjére, ami viszont a provokáció eszközével dolgozik. A végén nagyjából megegyezés születik, hogy mindegyik típusú műnek van létjogosultsága.

Este Szilágyi Zsófia beszélget Tompa Andreával pályakezdésről, regényírásról és egyebekről. Például a színjátszásról, amelyről hamar kiderült, hogy nem neki való. Az íráshoz viszont sokáig gyűjtötte az önbizalmat. Az önbizalomról elmondja, hogy mindenképpen belülről kell jönnie, noha a pozitív visszajelzéseket is szívesen könyveli el az ember. Kezdetben színikritikákat írt: ezzel egyrészt az írást gyakorolta, másrészt véleményt mondhatott a napi eseményekről, amely szerinte a szépírásba nem fér bele.

Tárcát is írt, de beismeri, hogy a kispróza nem az ő műfaja, kell neki a tér a kibontakozásra. Első regényében (A hóhér háza) saját magát írta meg, illetve az 1989-es romániai eseményeket, amelyeket tizennyolc évesen élt át. Felmerült a kérdés, hogy ezután lesz-e újabb témája, de második könyve, a Fejtől s lábtól is jó kritikákat kapott: az első és második világháborús erdélyi történések és a korabeli orvosi szaknyelv ismerete is komoly tájékozottságról tanúskodik.

Az írást még egy-két hétre sem szereti abbahagyni, bár az sem jó szerinte, ha addig ír, amíg le nem esik a székről, mert utána nehéz visszamászni oda. Sokkal jobb, ha az ember életébe más is belefér. A táborlakók életébe is sok minden belefér az íráson kívül, például az akciós áron kapható pálinka, meg azok a beszélgetések, amelyek felidézése viszont szétfeszítené a tudósítás kereteit. Folytatás holnap!

Fotók: Káldy Sára