Zsolnay Miklós  titkos élete, ez az alcím, alatta pedig az áll a borítón: Történelem – Siker – Erotika. Ennek ellenére a legerotikusabb talán az eozin és pirogránit technológia bemutatása. Jó, elismerem, az egyik szereplőt a szeretője egyszer az ágyhoz bilincseli, van ágyra szórt bankókon szeretkezés, és Zsolnay egyszer részt vesz egy francia tivornyán – de mindezekről az író még Courths-Mahlernél is szemérmesebb visszafogottsággal ír. Ami egyébként nem gond, ez illik az egész könyvhöz, csak nem hirdetném ezzel. Titok sincs sok, inkább alapos összegyűjtése, leírása a tényeknek, amit – ahogy P. Horváth a Könyvhéten elmondta – hosszas levéltári kutatás előzött meg.

A Tündérváros Pécs ezen korszakáról talán az egyik legátfogóbb összefoglalás. Zsolnay Miklósról (a gyáralapító Vilmos fiáról) azért persze megtudunk néhány személyes dolgot: hogy szeretett kártyázni, nőzni, szifiliszt kapott, és ebbe is halt bele. Meg hogy szabadkőműves volt. A regényből úgy tűnik –  és vélhetőleg igaz is –, hogy akkor a befolyásos emberek többsége az volt, és többségükről ezt tudták is. Ha olyan jellegű izgalmakat  várunk, mint például A Pendragon legenda vagy A Foucault-inga titkos társaságaié, hát csalódnunk kell. Valójában nem világos, hogy mi is a céljuk a kőműveseknek. „A Szövetség célja: a magyar Királyságban összegyűjteni és kiképezni olyan józan gondolkodású, nemes szívű és köztiszteletben álló férfiakat, akik belső buzgalommal kötelességüknek érzik előmozdítani mindazt, ami az emberiség javát szolgálja” – áll az idézet forrás megnevezése nélkül a regényben, és ennél több nem is igazán derül ki. (Viccesnek találtam, hogy a páholy a gyűlés utáni vacsorát – a szakmai múltra tekintettel – vakolásnak nevezi.)

„Az írók képzelegnek” – áll a mű elején az idézet Danilo Kiš-től. Egyértelmű tehát, hogy fikció keveredik itt a kutatás során fellelt tényekkel, mindez igényes nyelvezettel megfogalmazva. Kicsit talán zavaró lehet, hogy néhol kiköszön a lexikonszerűség, szárazzá válik a szöveg. Mintha az író legjobban akkor engedné szabadon a fantáziáját, amikor a finomabbnál finomabb ételekről ír. De valójában ez a tényszerűség, enyhe felsorolásjelleg (neveké, tárgyaké, eseményeké) egyben a könyv erénye is. Ha úgy vesszük kézbe, hogy ez nem romantikus (kivéve az első öt oldal), nem kalandos vagy krimiszerű mű (noha van benne egy viszonylag vérszegény csalós, rablós történeti szál), hanem könnyed hangvételű, de alapos, részletes leírása az 1900-as évek eleji Pécsnek, akkor nem csalódunk, érdekesesnek fogjuk találni a könyvet. Sokat megtudunk az 1900-as párizsi világkiállításról, a Zsolnay-gyár virágzásáról, Miklós üzleti stratégiájáról, a nagyszerűen sikerült 1907-es pécsi országos kiállítás és vásár kezdeteiről, fél évig tartó programjairól, betekintést kapunk a pécsi életen túl a magyar és érintőlegesen a külföldi századelős politikába.

Zsolnay Miklós valóban jelentős, fontos alakja a kornak, mint megtudjuk, találkozott a walesi herceggel, a török szultánnal, Frigyes főherceggel, sőt Ferenc Józseffel és a pápával is. Beszélt franciául, angolul, németül és törökül. Invenciózus ember volt. Az ő ötlete volt, hogy rendezzenek Pécsett egy világraszóló kiállítást, ami bemutatja a magyar termékek, szakmák és a kultúra színe-javát, és ennek a szervezését aztán maga irányította. Nem tudom, hogy kitalált eset-e, de érdekes jelenet a könyvben, amikor az 1900-as párizsi világkiállításon az újságíróknak úgy szemlélteti az új kerámiaanyagát, hogy az egyik hatalmas, gyönyörű szecessziós vázát a földhöz vágja, és a törésvonalak mentén mutatja be a szerkezetét.

A regényben jók a beszámolók a helyi és távolabbi eseményekről: az intrikákkal és reményekkel teli jogászbál, a napi munka a gyárban, egy-két kisebb sztrájkkal megspékelve (félgőzzel, mert igazából a munkások többsége elégedett volt), a vadászat Zselicben, ahol a férfiak frivol tréfákat eresztenek meg, és Zsolnay farkasölő hőssé válik. És persze a pécsi országos kiállítás, ami a Tündérváros nevet kapta. Megtudjuk, hogyan szervezte a nagy eseményt Miklós, hogyan gyűlt rá pénz (másfél millió koronába került), hogyan éledt fel Pécs a gyors fejlődés, fejlesztés érdekében, milyen impozáns volt a megnyitó Frigyes főherceggel, milyen pavilonok kaptak helyet, és milyen kulturális események színesítették nap mint nap a programot, mekkora szenzációt keltett a Turul léghajó. Fél év alatt egymillió látogató érkezett a Tündérvárosba, és egymillió korona nyereséggel zártak. (A Könyvhéten P. Horváth megemlítette, hogy érdemes ezt az eredményt összevetni azzal, amikor négy éve Pécs bírta az Európa Kulturális Fővárosa címet…) Végül pedig a Zsolnay Vilmosnak emelt szobor története,  amely  – áll a könyvben – az első emlékmű volt Európában, amit nem politikusnak, szentnek, hadvezérnek vagy királynak emeltek – hanem egy egyszerű, de zseniális munkásnak, egy fazekasnak.

A regény előnyére válik a sajátos narráció: a történetet Pintér János (természetesen szintén szabadkőműves) írja, Miklós kortársa és barátja, aki magára egyes szám harmadik személyben utal. Sok olyan párbeszédet, eseményt ír le, ahol nem is volt jelen, sőt ismeri a gyáros gondolatait. Így lesz fikció a fikcióban. De ami igazán új szint hoz, az az, hogy a felesége később megjegyzéseket fűz a margóra. Tulajdonképp elmeséli mindazt, ami Pintér halála után történt Péccsel, a pécsiekkel, a magyarokkal – sokszor szellemes, ironikus formában. (Ezen túl még egy narrációs szint van: a prológusban az „író” megtalálja Pintér kéziratát a feleség kommentjeivel, és ezt teszi közzé – így lesz kerek a történet.)

A Tündérváros P. Horváth Tamás első könyve. A szerző számára nem idegen Pécs, hisz ott született, tanult – amíg ki nem rúgták politikai okokból a gimnáziumból. Így lett szakács, bár később az egyetemet is elvégezte, megnyitotta a Dante kávézót-kocsmát, de dolgozott szerkesztőként a pécsi Jelenkornál is. 2011-ben felélesztette a híres szecessziós – és a regényében is említett – Caflisch cukrászdát. Lehet, hogy érdekes lenne tőle egy önéletrajzi ihletésű könyv is?